Néhány nappal ezelőtt, a Venom Inc. koncertje kapcsán azon lamentáltam, hogy egy-egy buli esetében mennyire kiszámíthatatlan itthon, mennyien mennek majd el rá. Míg Mantasékra előzetesen a végül megjelenteknek legalább a háromszorosát vártam, addig arról is meg voltam győződve, hogy a debreceni S.D.I.-koncerten jó, ha ötvenen leszünk. Szerencsére ismét tévedtem, ezúttal ugyanis durván alábecsültem az érdeklődést.

Soha korábban nem jártam még a Roncsbárban, a Debrecen belvárosában, egy nagy bevásárlóközponttal szemben található klub pedig elsőre elnyerte a tetszésemet. Mint romkocsma, találkozási pont, közösségi hely, gyakorlatilag tökéletes, és bár koncerthelyszínként hagy némi kívánnivalót maga után – erről majd később – az összkép így is hangulatos és meggyőző.

A buli első fellépője a fiatal srácokból álló helyi Low-Down volt, akik valamelyest kilógtak a többiek közül délies, stoneres muzsikájukkal. Zakk Wylde mellett érzésem szerint olyanok is hatottak rájuk, mint a Monster Magnet vagy a Kyuss, de annak ellenére, hogy vannak biztató momentumok a produkcióban, még nagyon az út elején járnak.

Ugyanez igaz a másodikként érkező nyíregyházi Integral Vortexre is, akik a Sodom felől közelítettek a thrash metalhoz. Produkciójukat nagymértékben rontotta a porszívó-jellegű gitárhangzás, amely sajnos az egész estére jellemző volt, így feltételezhetően helyi sajátosság, illetve a meglehetősen egydimenziós éneklés. Ennek ellenére koncertjük alatt a már szép számmal jelen volt publikum is bemozdult kissé, amit jó érzékkel az utolsóként elnyomott Agent Orange-dzsal háláltak meg.

Az S.D.I. még fénykorában sem volt soha elsővonalas csapat, manapság pedig leginkább a kultikus underground hős titulus illik rájuk, így kifejezetten örömteli, hogy saccra nagyjából százötven ember kíváncsi volt rájuk. Anno három lemezig és egy slágerig jutottak (igen, a Megamoshról van szó), és bár még most, a retro-thrash aranykorában sem hivatkoznak rájuk sokszor, ebből a koncertből egyértelmű volt, hogy a magyar rajongók nem felejtették el őket. Ami pedig még jobb hír, hogy a közönség első soraiban szép számmal voltak olyanok is, akik minden bizonnyal már a feloszlás után születtek, de ennek ellenére egyértelműen látszott, hogy képben vannak a dalokkal, a nagy öregek pedig minden szöveget kívülről fújtak, így az első percektől egyfajta népünnepélyi hangulat alakult ki. Pedig az igazat megvallva kellett pár dal, mire igazán beindult a koncert. A már említett gitárhangzás kezdetben nagyon zavaró volt (később is csak nagyjából állt rá a fülem), de a banda is kissé rozsdásan kezdett. Eltelt vagy tíz-tizenöt perc, míg úgy igazán belelendültek, ám aztán a közönség fanatizmusát látva ők is felpörögtek. A negyedik Panic In Wehrmacht már abszolút csúcspontnak bizonyult, innentől kezdve pedig végig hatalmas volt a buli.

A zenekart az énekes/basszer Reinhard Kruse viszi a hátán, aki bár végtelenül megöregedett, még mindig totálisan érzi ezt a muzsikát. A szintén őstag Ralf Manauerttel feszes ritmusszekciót alkotnak, így annak ellenére is veszettül húztak a dalok, hogy a harmadik lemezre érkezett Rainer Rage az ebben a műfajban megszokottnál valamivel lazább, rockosabb stílusú gitáros. Esetükben szó sem volt tehát olyasfajta haknijellegről, amit nyáron a Nuclear Assault műsorával kapcsolatban fájlaltam, ezt a koncertet tényleg nagyon odatették. A már említett hangzás-problémán kívül talán csak a világítást tudnám negatívumként felhozni, az előzenekarokból ugyanis tényleg szinte semmit sem lehetett látni a folyamatosan a közönségnek szembe világító vörös és kék fényektől, de Reinhardék alatt is sokszor akadtak hasonló gondok. Persze az S.D.I.-t amúgy is inkább hallgatni volt érdemes, hiszen három lemezük abszolút legjavát tálalták fel, a nosztalgikus érzést kiváltó kedvencek közül pedig számomra az olyan együtténeklős dalok ütötték a legnagyobbat, mint az Alcohol, a Coming Again, a Sign Of The Wicked meg persze a Megamosh, de a zenei gegekben bővelkedő koncert minden pillanatát élveztem. Az egyik ilyen poén a lemezen három másodperc hosszúságú Bullshit volt, amelyet élőben teljes dallá bővítettek, megfűszerezve a cím német és magyar verziójának többszöri elénekeltetésével. Szintén jópofa volt a technikai problémák miatt drum'n'bass verzióban is előadott, majd Rage gitárjának feléledését követően hármasban is megismételt Wanker, meg természetesen a szerelmes ballada I Wanna Fuck You is.

A koncertprogram végül összesen huszonkét dalt tett ki, amikor pedig a két ráadásnóta végén levonultak a színpadról, már kilencven perc fölött járt a műsoridő, ami minden igényt kielégítő merítést jelentett a nem túl nagy életműből. Reinhard és a zenekar már a koncert előtti interjú alatt is végtelenül szimpatikus volt számomra, a buli alatt pedig csak még jobban belopták magukat a szívembe. Bár ez a reunion egyelőre csak némi mókázásról szól, ha tartják ezt a formát, csak remélni tudom, hogy még sokáig a színtéren maradnak! S.D.I. – Megamosh!

Fotó: Roncsbár