Koncert

Nincs még egy olyan zenekar, mint a Scorpions, vagy legalábbis ritkább a fehér hollónál is. Egy banda, amelyik csaknem egy évtizede lebegteti a végleges leállás tényét, bő három éves hatásszünetet követően visszatér az őt mindig tárt karokkal fogadó Budapestre, szinte betűről betűre eljátssza a legutóbbi, már akkor sem túl hosszúra nyújtott programja rövidített verzióját, szigorúan vigyáz arra, hogy a tagságból ezúttal is mindenki baj nélkül átvészelje a történteket, majd egy kedélyes integetés kíséretében sietve távozik is. Az arénát rendesen megtöltő közönség pedig nemhogy a jegy árát nem követeli vissza, vagy fütyül úgy, hogy azt még a szomszédban frissen kinőtt stadion gyepén is megsüvegelnék, hanem végig állva tapsol hőseinek. Így múlt el életem első és minden bizonnyal utolsó Scorpions-bulija, és így lett ünnepi este a hozzám hasonló kocarajongók matinéjából.

Ritkán támadnak nagy ötleteim (este fél nyolc körül, a parkolási fennforgás áldatlan állapotában éltem a gyanúperrel, hogy ez a koncertlátogatás sem lesz az), de utóbb megvilágosodva arra gondoltam, megúszhatnám a beszámolót Ádám három évvel ezelőtti írásának átdátumozásával. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak a fanatikusabbja vette volna észre a trollkodást, annyira az utolsó betűig stimmelt (majdnem) minden, de Anyánk szerint ez nem a Hírcsárda. Amikor pedig azt mondom, hogy minden stimmelt, akkor azt tényleg úgy képzeld el, mintha felvételről nézted volna a legutóbbi előadást.

A rend kedvéért a jegyén bárki láthatta, hogy ez a turné már nem az ötvenedik évfordulót hivatott ünnepelni, hanem Crazy World Tour névre hallgat, ami bő fél évvel az előző után vette kezdetét, és nemsokára véget is ér majd. Megszámoltam, csak ebben a körben ez volt az ötödik európai etap, és igen, konkrétan a lehetetlennel határos ráunni Klaus Meinéékre az öreg kontinensen, ahogy azt a jelen, legfelső kategóriás nézőszám is híven igazolja. Ha pedig már ennyit rugóztam ezen a témán, nevesítsük is az okokat: Rudolf Schenker és Matthias Jabs miatt van ez. Legalábbis én alig hiszem, hogy a James „Piás" Kottak helyére menet közben, mondhatni ütemvesztés nélkül leigazolt ex-motörheades Mikkey Dee miatt jött volna újra össze az Arénában nagyjából tízezer ember. Nem mondom, kifejezetten jó érzés volt látni a Vince Neil és Hulk Hogan szerelmének gyümölcsét idéző testfelépítésű doboskirályt a díszletek legtetején, de ez az este nem róla szólt. Ez az este – írd és mondd – nyolcvan percről szólt, amikor élőben szólt kedvenc dalainkkal a Retro Rádió.

Nem bírtam ki, és előzetesen belenéztem a skorpiók az idei Rock In Rión megejtett koncertjének felvételébe... és majdnem elsírtam magam Klaus Meine mélyen szinten aluli teljesítményét hallva. Arra gondoltam, botrány lesz, ha ezek az arcok manapság csak erre képesek (be is készítettem a pattogatott kukoricát erre az esetre). A húsz perc késés aligha annak számlájára volt írható, hogy a ráncokat takaró sminket dobták fel magukra, szerintem csak arról van szó, hogy ha tíz körül van vége a bulinak, máris könnyebben teszed túl magad azon a tényen, hogy másfél órán át sem tartott (vagy ha a nettó műsoridőt vesszük, addig sem). Mindez persze nem számított, amikor végre felhangzott a Crazy World intro, majd „a Going Out With A Banggel kezdtek, ami jó húzós nyitás élőben is, de aztán egyből jött a Make It Real meg a The Zoo (az este riffjével, nyilván...), majd a Coast To Coast, ahol szokás szerint Klaus is gitározgatott egy kicsit, az ember pedig elmorzsolta az első könnycseppeket a kifutón vállvetve felsorakozó öregek láttán, hiszen ki tudja, tényleg meddig folytatják még így együtt... Utána pedig egy minden túlzás nélkül elementáris medley következett az Uli Roth-éra néhány emblematikus tételével. És természetesen én is szívesebben hallgattam volna meg egy az egyben, végig a Top Of The Billt, a Steamrock Fevert, a Speedy's Comingot és főleg az egyik óriási kedvenc Catch Your Traint, de megértem, hogy mindent nem lehet, és örülök, hogy egyáltalán ennyire szakítottak időt, hiszen ez a korszak azért jóval kevésbé ismert, mint a későbbi anyagaik. Ezek a nóták viszont ettől még egészen különlegesek, és bárki meggyőződhetett róla, hogy egy szemmel sem maradnak el a későbbi sikeralbumok klasszikusaitól."*

Nekem persze akkor és ott ez a mese új volt, és nem győztem röhögni azokon, akik szerint Schenker és Jabs a hetedik iksz környékén jár, hiszen a látottak alapján egészen egyértelmű, hogy nem lehet így. Ők ketten szerintem tíz év múlva éppen ilyen magától értetődő dinamikával és stadionméretű karizmával mozogják majd be a színpadokat, ami valahol tényleg pofátlanság. A menetrendet viszont mindig a leggyengébb láncszem határozza meg, és ez teljesen egyértelműen Meine, aki tényleg elképesztően aranyosan igyekszik, nem is kell egy-egy este mindösszesen negyven percnél sokkal többet énekelnie, de tisztán látszik, hogy már ezzel is a komfortzónáján kívülre kerül. Nagyobb gond, netán baki viszont egyáltalán nincs, és az is kijelenthető, hogy a zenekar háttéremberei is ésszel dolgoznak, én legalábbis ilyen gain-túltengéses soundot itt még nem hallottam, ellenben középtájon, ahol álltam, stúdióminőségben, tökéletesen szólt minden. Mit szólt, a pólót is letépte rólam, úgy dübörgött!

Ennek folyományaként az apróbb finomságok el is vesztek a nagy egészben, és itt most meghallgathatnánk e téren a ritmusszekció sirámait, de nem volt erre idő, hiszen „jött a We Built This House (amelyről biztosan állíthatjuk, hogy 1984-ben vagy 1990-ben hatalmas sláger lehetett volna belőle)"*, majd „mellé beszúrták még az akusztikus anyagon debütált, remekbe szabott Delicate Dance elektromos változatát"*. Nem is következhetett más, mint az elmaradhatatlan lírázás, vagyis a Send Me An Angel („Rudolf überkult akusztikus Flying V-n nyomult"*) és a Wind Of Change lámpagyújtogatós kettőse, és mindenki meg is volt véve, engem is beleértve, ekkorra már teljességgel megfeledkezve a szőrszálhasogatásról.

Leszállva a plágiumvonatról, a koncert további részének programját immár olvasd inkább eredetiben, de hidd el nekem, Mikkey Dee ide vagy oda, minden pontosan úgy történt, mint három és fél éve, dobszólóstól, vizuálostól, elköszönőstől és visszatérőstől, még mindig szeretőstől és hurrikánként rockolóstól. Ha pedig nem láttad, azt is hidd el, hogy mindez abszolút szerethető módon esett meg ezen a minden szempontból kegyes novemberi napon, amikor a skorpiók megették a fiatalokat reggelire, a joviális úriemberként mulató Meine pedig még a botjával is megkínálta Anyánkat. Az utolsó hangok lecsengésétől számítva, alig valamivel tíz után pedig már a fogmosáson is túl voltam. Valahogy így kell nosztalgiázni, azt gondolom.

*Draveczki-Ury Ádám szíves engedélyével

Scorpions koncertfotók