Koncert

A tavalyi remek tapasztalatok okán meglehetős optimizmussal vettük az utunkat ismét Sopron felé: ugyan jól tudtuk, hogy a szervezők továbbra sem teljesen a mi ízlésünk szerint rendezgetik a kínálatot, a régió egyik legjobban szervezett, leghangulatosabb eseményére igyekeztünk. A Volt tulajdonképpeni első napjára éppúgy megtelt a Lővér Kemping, ahogy szokott, a hely befogadóképességét sokszorosan túlnőtt eseményre idén is megérkezni volt a legnehezebb. Bent azonban már nyoma sem volt a fogcsikorgatós beléptetési procedúra kínjainak, és a kegyesen közreműködő időjárásnak hála tényleg csak az nem érezte jól magát, aki nem akarta.

Nem így terveztük, de a kapun végül a Tankcsapdára igyekvő tömeggel együtt vetettük be magunkat, ami egyfelől eleve vesztett helyzet, másrészt, ha így esett, akkor már meg is lestünk Lukácsékból annyit, amennyi beleférhetett. Tényleg mindenféle méretű színpadon láttam már a debrecenieket az évek során, és soha, egyetlen alkalommal sem kellett csalódnom bennük, legyen szó fesztiválhakniról vagy izzadságban tobzódó klubozásról. Újdonságot most is legfeljebb Fejes megkurtított frizurája jelentett, legalábbis nekem, hiszen csak eltelt pár év a legutóbbi találkozásunk óta, az én életem totálisan átalakult, ők viszont sikeresebben konzerválták magukat. A közönséget leginkább vegyes összetételűnek tudnám nevezni, ami újfent semmit sem mondana arról, hogy hányféle korosztály és zenei tábor gyűlt össze a nagyszínpad előtt.

A Férgek kiállása unalomig ismert, viszont az legalább mindenkor markáns és rájuk jellemző: a hármas tényleg jelen van a színpadon, a közönség pedig a tenyerükből eszik még akkor is, ha ezt eredetileg nem így tervezte. Gyakorlatilag ők melegítették be a deszkákat a főattrakció előtt, külön megemlékezve a dolog szürrealitásáról, és ebbéli funkciójukban is tökéletesen helytálltak. Amúgy pedig osztatlan és teljesen megérdemelt sikert arattak, nemcsak mert az ősrajongók és a legfiatalabbak liblingjeit is eljátszották, hanem mert amit maguknak kitaláltak, azt tökéletesen megvalósították. Engem a Connektor :567: nótáival (Bárány, Rio, Kicsikét) vettek meg aznap kilóra, hangosak/látványosak is voltak, Sidlovics „Sidi" Gábor pedig még a metalos karakterét is megadta a fellépésnek. A helyszínen senkit sem hallottam panaszkodni.

Az ezt követő várakozás aláfestő zenéjét Kiss Tibor és népi zenekara szolgáltatta, a Quimbyről pedig ezen a helyen hadd jegyezzem meg végre, hogy a hype ellenére is egy igen faszányos banda. Főleg élőben igaz ez rájuk, amikor sokszor fémesebb megszólalással bírnak, mint a rockzenei színtér töketlen rádiós bandái. Az már az én problémám, hogy aznap nem voltam igazán rájuk hangolódva, de arra sem éreztem késztetést (szemben mondjuk a túlsó sarokban nyomuló Kowalskyval), hogy távozzak a környékről. Eleve a két, egymással szembefordított nagyszínpad, illetve a minden stratégiai ponton elhelyezett kivetítő-erdő biztosította, hogy a látszólag tétlen órák se teljenek eseménytelenül, így tényleg nem volt miért elmozdulni a központi placcról.

Úgy néz ki, hogy itthon ahányszor csak feltűnik valahol Slash újkori zenekara, arra mindenki beindul: ezen az alapvetően multikulturális fesztiválon is eszetlen méretű, masszív tömeg őrizte hadállásait a színpad előtt, már órákkal a fellépés kezdetét megelőzően. Azt tapasztalhattuk már lemezen és DVD-n is, hogy a várakozások mennyire megalapozottak, a 2013-as arénás fellépéshez képest pedig tényleg csak a tető jótékony hiánya jelentett érdemi különbséget. Ott, az ülőhelyek egyikéről meglehetősen rajzfilmszerűnek tűnt a csapat, és őszinte meglepetésemre most, tapintható közelségből is szinte ugyanez volt a helyzet. Ezúttal bő másfél óra telt el úgy, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek, és mintha csak arra vártam volna végig, hogy a főhős képe villogni kezdjen, majd eltűnjön a színpadról. Közben persze nem győztem vigyorogni.

Mylesék nem csinálnak különösebb felhajtást magukból, a siker ilyen méreteihez is hozzászokhatták már ebben az összeállításban – a klasszikussal élve: valóban szórakozva szórakoztatnak. Ez pedig akkor is összejön, ha a hangzás éppen csak tűrhető (sem elölről, sem hátulról hallgatva nem volt igazi alja a megszólalásuknak), a főhős pedig szintén nincs élete csúcsformájában. Slash az ősz borostájával együtt is több persze, mint egy szimpla hangszeres, és tőle aztán mindenki a gitározás felsőfokát várja el, ami aligha lehetséges minden egymást követő este. Hiba még így sem volt az előadásban, az pedig, hogy a gépezet mennyire kiszámíthatóan üzemel, szinte fel sem tűnt a lelkesedés közepette. Ezt az élményt tényleg mindenkinek receptre írnám fel, az igazságtalanság tetejének érzem, hogy egyesek szimpla anyagi/logisztikai okokból kifolyólag nem részesülhetnek ebben.

A programot az újkori felhozatal uralta, az új albumról öt dalt is eljátszottak, ami csak azért lehet meglepő, hiszen mégis egy mindenkihez szóló fesztiválfellépésről beszélünk, ahová a többség a jól bevált best-offal érkezik. Ehhez képest az, hogy mondjuk a Civil War helyett (végre) a The Dissident került itt adásba, komoly önbizalomról tanúskodik. Ha Slash-koncert, akkor nálam továbbra is az Anastasia viszi el a pálmát, nyolcvankettedszerre is a nem létező hajamat lobogtatja a nótából áradó energia, és ha jól figyelem, a Cilinderesnek is ez az egyik kedvenc pillanata a szettben. A rockzenéről tényleg nem érdemes többet tudni annál, mint amit ez az öt arc itt elővezetett, ettől a szimpla ténytől pedig a közönség is láthatóan megrészegült. Maradtak a kötelező körök: Paradise City, konfetti, tűzijáték, pengetőosztogatás, örömkönnyek, vastaps.

Végezetül mindenki nyugodjon le a picsába: Slashék már novemberben visszatérnek!

A fotókért hatalmas köszönet Réti Zsoltnak és a RockStationnek!