Koncert

Az ember manapság már elnéző mosollyal fogad minden „búcsúturné" jelszóval hirdetett koncertsorozatot, de a Slayer utolsó magyarországi fellépésén megjelentek létszámát tekintve mindenki megérthette, miért kísérletezik ilyesmivel annyi zenekar. A lefüggönyözött felső karéjos konfigurációban zsúfolásig megtelt az Aréna, ami szervezői infóink szerint nagyjából nyolcezer nézőt jelent – ez kábé kétszer annyi ember, mint amit legutóbb Tom Arayáék ugyanitt a Megadeth társaságában produkáltak nyolc évvel ezelőtt. Persze amint már leírtam tavaly, a Slayer esetében biztos vagyok benne, hogy tényleg utolsó nekifutásról beszélünk, és a többség alighanem szintén úgy gondolja: a zenekar most sem beszél mellé. És amennyiben így lesz, bizony megadták a módját a finálénak, mert a kedd esti koncert minden tekintetben méltó volt a csapat régi, nagy híréhez.

Nem akarom megfejteni a fotelből, miért nem kaptunk komplettebb csomagot ezen az estén, hiszen a Slayer többé-kevésbé aktuális előzenekarai, a Cannibal Corpse és az Amon Amarth körbelőtték ezt a napot budapesti jelenéseikkel, a Lamb Of Godról meg a jó ég tudja, mikor vetődnek el hozzánk megint. Az Anthrax mindenesetre méltó partner egy efféle záróakkordhoz, mégis hőskorszak, Big Four, ilyesmik. Szóval azzal együtt is elégedetten vettem tudomásul Scott Ianék jelenlétét, hogy az utóbbi években elég rendszeresen láthattuk őket itthon, a műsoruk gerince pedig menet közben nem sokat változott.

Ha jól számoltam, mindkét bandát tizedszerre láttam ezen az estén, aminek nincs különösebb gyakorlati jelentősége, de azért mégis ad némi összehasonlítási alapot. Így nyugodt szívvel jelentem ki: a New York-iak ezúttal nem voltak olyan meggyőzőek, mint általában. Nehéz lenne pontosan meghatározni ennek okát, nekem azonban határozottan az a benyomásom támadt, hogy az errefelé rég nem látott Charlie Benante teljesítményében keresendő a kulcs. Jól dokumentált kézproblémái miatt a dobos az utóbbi években már inkább csak Észak-Amerikában szokott játszani a csapattal, és ott sem feltétlenül teljes turnékat. Magyarországon utoljára 2005-ben lépett fel velük, én magam pedig legutóbb kilenc éve, a cseh Sonisphere-en láttam vele az Anthraxet – nos, az itteni produkció alapján a jó Charlie-n vagy nyomot hagytak az egészségügyi gikszerek, vagy csak rossz estéjét fogtam ki, de hótziher, hogy soha azelőtt nem hallottam még ennyire pontatlanul játszani. Stílusa ma is összekeverhetetlen, van benne erő és intenzitás is, de feltűnően sokat hullámoztak-csúszkáltak a tempók, és ezekkel a tévesztésekkel sajnos nem egyszer a többieket is megkeverte. Vagyis a banda legendás feszessége most még azzal együtt sem köszönt vissza, hogy Scott Ianhez és Frank Bellóhoz amúgy metronómot lehetne igazítani. Ez bizony kár... Magát Charlie-t amúgy jó volt látni, de nyugodtan ki merem jelenteni: Jon Dette az utóbbi magyarországi bulikon sokkal kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott annál, amit itt és most produkált. Pedig a jobboldali lelátón amúgy tök jól is szóltak.

A zenekar ezúttal kicsivel hosszabb játékidőt kapott, mint öt éve ugyanitt a Maiden előtt. Ezen a fronton elég sokat ragoztam az elmúlt években, hogy mennyire sablonossá váltak a setlistjeik, és a Cowboys From Hell (!) intró után elővezetett Caught In A Mosh – Got The Time – Madhouse – I Am The Law négyes után szépen be is rendezkedtem rá, hogy megint megkapjuk ugyanazt. Ehhez képest viszont ezek után mindjárt a Now It's Dark következett a State Of Euphoriáról, ami aztán minden, csak nem szétjátszott darab, így még azzal együtt is örültem neki, hogy egyébként távolról sem tartozik a banda csúcsalkotásai közé. Azon pedig bizonyosan elgondolkodnék a helyükben, micsoda reakciókat váltott ki odalent a 21. század alighanem legjobb Anthrax-dala, az In The End. Tényleg simán tolhatnának sokkal többet az utolsó két lemezről... Az A.I.R. az utóbbi években szintén kikopott a koncertjeikről, szóval örültem neki, csak ezt meg sajnos Joey Belladonna nem bírta hanggal. A végére pedig – naná – az Antisocial és az Indians maradt. Ahogy írtam, hangszeres játék tekintetében gyakorlatilag csak jobb formában láttam eddig az Anthraxet, de ez az este abszolút nem is róluk szólt, szóval nem éltem meg tragédiaként a dolgot. Még egy megjegyzés: a kissé kikerekedett Jonathan Donais ezúttal mintha megint feltűnően nem találta volna a helyét a színpadon, hiába hozta amúgy szépen a szólókat.

Egyszer minden jó dolog véget ér, de különösebben nem látom értelmét átmenni szentimentálisba a Slayer utolsó magyarországi fellépése kapcsán. Főleg, hogy a zenekar a maga szokásos pragmatikusságával állt a búcsúturnéhoz és magához a koncerthez is: nem sírták tele a sajtót hülye nyilatkozatokkal, viszont láthatóan nagyon alaposan felszívták magukat, hogy még utoljára megadják a módját mindennek. Ennek megfelelően ezen az estén minden tekintetben régi intenzitását idézte a zenekar, beleértve ebbe a zenei teljesítményt éppúgy, mint hogy például Tom Arayáról is legalább húsz kiló ugrott le az elmúlt években mutatott nagyapó-fizimiskához képest. Színpadkép és látvány tekintetében pedig nyugodtan ki merem jelenteni, hogy soha az életben nem nyomultak még ennél impozánsabb, igényesebb show-val. Ez a turné a világon mindenütt dugig telt arénákban folyik, és ehhez passzolva tényleg igazi A-ligás arénaprodukciót kaptunk minden idők egyik legjobb metalzenekarától hatalmas piróval, csúcsra járatott, démoni vörös-zöld-fehér lámpákkal és hol fénybe, hol lángba boruló Slayer-sasokkal kétoldalt. Ezt bizony csakis így szabad csinálni az ő szintjükön!

A Slayer általában nem játszik sokat, de magukhoz képest ezen a turnén a műsoridő is hosszabb pár nótával. Akárcsak az Anthraxnél vagy bármelyik hasonló korú csapatnál, természetesen Kerry Kingéknél is bele lehet kötni a dalválasztásokba, ez miért, az meg amaz miért nem, és így tovább. Az első turnészakaszok programjához képest a mostani szet szerintem mindenképpen erősebb, izgalmasabb, és egy-két igazi különlegesség is befért. Az elementáris erővel robbanó Repentless nyitás senkit sem lephetett meg, de az utána érkező Evil Has No Boundaries például a Diabolus In Musica lemez Budapestet is elérő turnéján számított utoljára fix elemnek, és csakis szélesen vigyorogni tudtam, amint végigrongyoltak a Show No Mercy őserejű nyitódalán.

Már itt is egyértelmű volt, hogy a legutóbb Sopronban tapasztalt, önmagában cuki és szerethető, de a banda mítoszához kevésbé passzoló tatásodásnak ezúttal nyoma sem lesz. Araya olyan üvöltéseket tolt, amilyenekhez foghatókat tényleg jó tizen-akárhány éve nem hallottam tőle, és ugyan a műsor előrehaladtával egyre több visszhangot toltak a mikrofonjára, összességében azt kell mondanom: 58 évesen ennél meggyőzőbb teljesítményt aligha nyújthatott volna. Ugyanez szerencsére a többiekre is állt. Egyrészt minden túlzás nélkül állati jól játszottak, amihez persze az is kellett, hogy Paul Bostaph ne lazázza el a dolgokat, mint azt számos koncertvideón megtapasztalhattuk az elmúlt években. (Hozzáteszem: a magyar bulikon hálistennek mindig szerencsénk volt vele.) De a hangszeres játék mellett a mozgás, a színpad belakása tekintetében is kitettek magukért. A bazinagy láncaival kiálló Kerry King védjegyszerű csipegetése, előre-hátra ringatózása ugyanígy a legjobb Slayer-bulikat idézte, Gary Holt szintén jellegzetes, néha csípőből kiinduló haladása pedig önmagában is speciális látvány. Az én helyemen korrekt módon is szólt minden, bár Holt gitárjából a szólóknál azért így is feltűnően kevesebb jött át, mint Kingéből. Mindegy, bőven élvezetesnek bizonyult így is a hangzás.

A programban igyekeztek nagyjából arányosan válogatni az egyes korszakokból. A Divine Intervention és a Diabolus In Musica sajnos így is kimaradt – ez az egyetlen momentum, amit kicsit sajnálok, a World Painted Bloodról simán elég lenne a címadó, szerencsétlen untig erőltetett, tíz éve folyamatosan műsoron lévő Hate Worldwide helyett meg beférhetett volna inkább a Dittohead vagy az annak idején fix műsorelemnek számító, majd elfelejtett Stain Of Mind. Netán valami a Christ Illusionről, amiről szintén nem játszanak semmit ebben a körben. Viszont azért a '90-es évek korszakát is megidézték egyik legnagyobb kedvencemmel, a Gemini-jal, amelynek – ahogy annak idején King mondta róla – ma is olyan súlya van, mint az elefánt csöcseinek. De nagyot ütött a Disciple és a Payback is a God Hates Us Allról, az első nagy korszak alapnótáiról már nem is beszélve: Postmortem, War Ensemble, Mandatory Suicide, Chemical Warfare, Temptation (ez sem állandó darab éppen, pedig micsoda riffek vannak benne!), Born Of Fire...

Utóbbi alatt olyan tüzezést rendeztek, hogy még a színpadtól aránylag messze is tisztán éreztem az arcomon a lángok forróságát, és nagyjából itt fordultunk rá a program utolsó szakaszára a Seasons In The Abyss címadójával, a Hell Awaitsszel (ennek überelhetetlen bevezetőjénél ütött meg úgy először igazán, hogy „bassza meg, én ezt most hallom utoljára élőben!"), a South Of Heavennel, illetve a Raining Blood és a Black Magic old school módra egybefűzött kettősével. A végére pedig már csak a Dead Skin Mask és az Angel Of Death maradt. Kissé meglepett, hogy a legvégén ezúttal nem lógatták be a híres Heine-Hanneman háttérvásznat, de ez van, a Slayer nem egy érzelgős csapat. Bár ahogy a levonulás után Araya még percekig ott maradt a színpadon, akár még ezt sem merném ennyire határozottan kijelenteni. Ha mondhatok ilyet, ember ilyen súllyal és jelenléttel még aligha állt némán ezeken a deszkákon, és aki ott volt, bizonyára pontosan érti, mire gondolok. Amikor pedig végül megszólalt – „God bless you, guys. Good night! Goodbye!" –, a nyolcezer jelenlévő közül alighanem tényleg mindenki megértette: egy korszak valóban véget ért a műfajban.

Köszönünk mindent, Slayer!

(D.Á.)

Napok óta azon morfondírozom, hogy el lehet, illetve el kell-e búcsúzni a Slayertől, hiszen az adott, hogy ők elbúcsúznak a rajongóktól, az viszont más kérdés, hogy nekünk ez kicsit hosszabb folyamat lesz. Mint a gyász. Ha valaki (valami) melletted van huszonsok éve, jóbarátként, jóban-rosszban, aztán egyszercsak elérkezik a pont, amikor egy utolsó öleléssel el kell válni, arra lehet készülni lelkiekben, de valahogy mégis felfoghatatlan az egész, és csak az kattog a fejemben, hogy bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét. Mert nehéz elfogadni, hogy nincs és nem lesz. Nem lesz több új lemez, se turné, se hír, se semmi. Már csak az emlékekbe lehet kapaszkodni, a fotókba, koncertfelvételekbe, interjúkba, visszaidézni, nosztalgiázni – majd úgy öt év múlva ennek is eljön az ideje. De addig is legyen még egy utolsó gyilkos este a Slayer-dalokkal az Arénában.

Előzenekarként az Anthrax nem meglepő, mint ahogy a setlistjük sem. Imádom az Anthraxet, tényleg. Minden korszakukat. Az utóbbi években jó pár alkalommal láttam őket, és ennek örülök is. Annak már kevésbé, hogy a két utolsó bivalyerős lemez után még mindig hihetetlenül biztonsági játékot játszanak, és csukott szemmel is bárki meg tudja mondani a setlistjük 90 százalékát. És tény, hogy tök jók azok a dalok (is), és Scott Ianék zsenik a színpadon, mindig megtöltik élettel a teret és vidámmá csomagolnak pár perc alatt, csak fel nem foghatom, miért nem képesek legalább egy kicsit variálni a dalokkal. De legalább a hátsó fronton változtattak, pedig tény, hogy nálam nagyobb Jon Dette-rajongó nincs a stábban, mégis örültem, hogy végre valóban Charlie Benantét láthattuk a dobok mögött. Mert ugye az Anthrax vele az igazi.

Legalábbis koncert előtt még így véltem, aztán minden rajongást és szemellenzőt félretéve, nem tudtam nem észrevenni, hogy nem húz úgy a dob, sőt, nem az szól, aminek és ahogy kellene. De ez egy ilyen este volt. És ugyan előzetesen fanyalogtam a várható, érdekességektől mentes setlist miatt, ennek ellenére a Now It's Dark mindenképpen meglepett, meg mondjuk az is, hogy az újkori kedvenc In The Endet képtelenek voltak normálisan eljátszani, és valami fura koncertverziót fabrikáltak a dalból, pedig ez mindig csúcspont szokott lenni. Még az intro-outro Cowboys From Hell részletbe is belekavarodtak, különös.

Joey Belladonna megállás nélkül überlelkes és kimondottan cuki, így a hamis hangokat is el lehet neki nézni, Frank Bello úgyszintén, Jonathan Donais kerekre hízott fejjel tűnt el a háttérben, ahogy az szokás. Scott Iant pedig csak imádni lehet, ő az amerikai Kerry King, vagy fordítva. Amúgy meg az Anthrax tényleg az a zenekar, hogy marhára kell koncentrálni az első három szám alatt, hogy készüljenek képek, és ne csak topogjak a zenére szélesen vigyorogva. Remekül szórakoztam, így a setjük végén a konklúzióm anthraxileg ismét az lett, hogy akármikor megnézném őket újra, mert megunhatatlanok, a rogyásig ismert dalokkal együtt.

Mindig rossz megélni az első-utolsó pillanatokat, amikor tudod, hogy utoljára hallod majd a Slayer-slágereket (velük, általuk), mégis van valami felemelő, a giccsfaktort megkerülve akár magasztos is az egészben. Mert hát mégiscsak a metal műfaj egyik alapvetése távozik. Persze lehet pár lépés távolságból, karbatett kézzel figyelni (vagy ahogy láttam, telefont bámulni), és keresni, hogy mi miért nem az igazi, de a mai este nem erről szólt. Legalábbis nekem. Megélni, átélni, érezni. Így tettünk sokezren június 11-én este az Arénában.

Setlistileg sem várt senki csemegéket, egy életmű-záró turnén, tehát a pályájuk sarokköveit hallhattuk, két olyan ritkasággal, amit álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha hallok, ez volt a Gemini és a Temptation. A látványt a háttérvásznak és az elöl-hátul masszív pirotechnika jelentette, nem is emlékszem, hogy a Slayer valaha használt volna ennyi színpadi tüzet, de klasszul megcsinálták. Nem estek túlzásba, de kiegészítették a gyönyörűséges Slayer-melódiákat.

A zenészekről meg mit is lehetne mondani, ami nem megy közhelyszámba és amit nem írtunk le már sokszor? Gary Holt tökéletesen beilleszkedett, látványban és játékban is a zenekar szerves részévé vált, Paul Bostaph átment párszor larsulrichba, és ő sem azt játszotta, amit kellett volna, ezért nem tudom azt mondani, hogy például a Seasons In The Abyss vagy a Reign In Blood száz százalékosan ütött, mert nem. Kerry King pedig Kerry King, ahogy már megszoktuk, vastag lánccal, mániákus headbangeléssel, teljes odaadással. Most borítékolom, hogy a leállás után jó ideig nem fog magára találni, legalábbis lelkileg biztos nem. Tom Araya kezd riasztóan vékony lenni, de a hangja remek formában volt, a kedve pedig még jobban, folyamatosan vigyorgott, de ugye neki ez a lezárás egyfajta megkönnyebbülés is. A legvégén hosszan, tényleg nagyon hosszan búcsúzott a közönségtől, jobb szélén pásztázott sokáig (tényleg nagyon sokáig), magába itta a látványt, az energiát, a közönség zúgását, elraktározta mindezt jó sokáig. Aztán közép, bal szél, megint közép, majd hirtelen hozzá került egy Slayer feliratú magyar zászló is. Sokáig köszöngetett mindent, de hát igazából mi köszönjük nekik a zenét. Nagyon megható pár perc volt ez, látszott rajta, hogy elérzékenyül, ennek megfelelően én is így tettem, mert ezt már nem lehetett kibírni száraz szemekkel.

Még egy ideig mindenki rágódik ezen az estén, talán lesz pár szerencsés, aki még láthatja őket máshol is, aztán minden lecseng, és a világ megy tovább a maga útján. De mi, slayeresek majd néha összekacsintunk, hogy ugye tudod, ott voltál, láttad, hallottad?... És ugyan sok reményt nem fűzök hozzá, de hátha öt év múlva hiányozni kezd a színpad Arayának.

Szeretlek, Slayer, köszönök mindent!

(V.Sz.)