Koncert

Épp a The Dead Daisies-koncert napján fejeztem be Scott Ian könyvét (igen, lesz róla kritika), amelyben az Anthrax kopasz szócsöve könnyes szemmel idézi fel többek között azt a KISS-bulit is, aminek hatására 9-10 évesen eldöntötte, hogy pofázhat neki bárki bármit, ő márpedig rockzenész lesz, és kész. Néhány órával később pedig önkéntelenül is azon gondolkodtam, hogy ha az ilyen koncerteket látnák a mai gyerekek, rögtön felesleges is lenne a rockzene jövője, illetve a közönség elöregedése és fogyása miatti mindennemű aggodalom. A The Dead Daisies ugyanis olyan katartikus bulit nyomott az A38 hajón, ami még a sokat látott koncertveteránokat is elkápráztatta, abban pedig biztos vagyok, hogy ha voltak ifjoncok a koncerten, akkor az ő állkapcsuk a padlón csattogott.

Az estét a Thundermother nyitotta igen meggyőzően, a svéd csajok ugyanis olyan vehemenciával nyomták az AC/DC-boogie-t, ami simán feledtette azon negatív körülményeket, hogy majd' minden daluk után konkrét jogdíjakat kellene csengetniük Anguséknak, illetve azt, hogy kellő színpadi rutin hiányában a nagy zúzás közepette bizony bakik is becsúsztak olykor. A rock and roll viszont ilyen: az a lényeg, hogy lélegző, élő legyen, hangos és zajos, és mindenki leszarja, ha ettől kissé pontatlan egy banda, vagy becsúszik néhány rosszul lefogott hang.

A közönséget sikerült is kenyérre kenniük, legkésőbb akkor, amikor a gitáros Filippa Nassil szépen lesétált a színpadról az egyik dal közben, hogy azt a küzdőtéren egy jókora kört leírva riffelje végig. Nem tudom, lemezen mennyire izgalmas a Thundermother, de élőben mindent hoznak, amit kell. A Crucified Barbara feloszlása miatt maradt űrt akár még ők is betölthetik, de ahhoz még minden szempontból feszesebbre kell gyúrniuk magukat. És egy ritmusgitáros bevétele sem ártana.

A tavalyi évet pont egy kiváló The Dead Daisies-koncerttel zártam december 19-én, így nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, de a zenekar produkciója még így is döbbenetes hatással volt rám, hiszen egyértelműen felülmúlták vele korábbi, szintén kiváló teljesítményüket. Az eseményt ugyan előzetesen kissé beárnyékolta, hogy valamiféle családi gebasz miatt a főnök David Lowynek hirtelen haza kellett utaznia, de ha őszinték akarunk lenni, az ő szerepe vezénylő tábornokként sokkal inkább a csapat összetartása és irányítása, élőben pedig finoman fogalmazva sem David a legfontosabb figura. A Daisies zenéjéhez azonban elengedhetetlen a két gitár, így a srácok gyorsan előkapták a kalapból Yogi Lonichot a Buckcherryből, aki igazi profihoz méltóan, hiba nélkül és totál belazulva hozta le a bulit, állításuk szerint egy fia közös próba nélkül.

A programot a tavalyi bécsi szett kibővített verziója adta azzal, hogy Pesten a hajóba csapó villámnak köszönhetően egy exkluzív Led Zeppelin-nóta, a Since I've Been Loving You is elhangzott. Történt ugyanis, hogy a Song And Prayer alatt hirtelen elszállt a teljes hangosítás, mint később kiderült, egy villámcsapás miatt. Bár első felindulásában Mendoza bejelentette, hogy levonulnak ugyan, de csak tíz perce, Doug Aldrich szépen feltekerte az erősítőjét, és Tichyvel karöltve elkezdtek játszani. Természetesen Mendoza és Yogi is csatlakozott néhány pillanattal később, ebből pedig végül a Zep-klasszikus instrumentális verziója kerekedett ki. Semmi hiszti, semmi jelenet, ezek az arcok a technikai probléma ellenére is tették azt, amihez a legjobban értenek: muzsikáltak és szórakoztatták a közönséget.

A hangulat a buli kezdetétől forró volt, de mikor visszajött a hangosítás, szinte felrobbant a hajó, ami láthatóan komolyan felpörgette a zenekart, és az ezúttal a többiekkel egy hőfokon égő John Corabit is. Ugyan az eredeti program szerint 90 perc lett volna a koncert, végül csaknem két órát voltak a színpadon. A tavalyi szetthez képest pedig négy további dallal bővült a Highway Starral végül katartikusan záródó program.

Addig, amíg ilyen koncerteket láthat az ember, szó sem lehet a rockzene haláláról, a The Dead Daisies ugyanis pontosan az a zenekar, amely élő teljesítményével képes teljesen kívülről érkező embereket is egy életre szólóan megfertőzni. Csak valahogy el kellene érni, hogy minél több mai kis Scott Ian lássa őket...

Fotó: Máté Éva