Koncert

Bár a The Prodigy a tavaly megjelent, World's On Fire névre keresztelt koncertalbumát turnéztatja éppen, okkal lehetett tartani attól, hogy a jelenlegi koncertdömpingben, ráadásul a fesztiválidőszak kapujában az érdeklődés egy efféle önálló hangverseny iránt nem fogja szétfeszíteni az Aréna falait ezen a langyos, április végi szombaton. A fővárosban fellelhető, egy főre néző koncertplakátok nagy száma pedig már önmagában tudatta mindenkivel, hogy a fenti kockázattal játszó vállalkozás mínuszban zár, csupán az volt a kérdés, mennyire lesz kínos az üzleti bukás. Laza félház jött össze végül, nem kellett szégyenkeznünk, de az sejthető, hogy a közeljövőben újfent csak fesztiválokon látjuk majd viszont a brit szintipunkokat. Ami a felvezetés zenei részét illeti, kénytelen vagyok magamtól idézni, miszerint: volt előzenekar is (Death In Vegas), de nem láttam – mert nem is érdekelt.

Szóval a csapat már hírbe hozott, első hivatalos koncert DVD-je irgalmatlan profi alakítás, melynek láttán az sem kérdés, hogy Liam Howlették nem csupán az átlag fesztiválközönséget képesek néhány percre tudatmódosítani. A népszerűségét a három évvel ezelőtti keltezésű (és azóta is legújabbnak számító) Invaders Must Die lemezével ismét egekbe röpítő Prodigy ma egy bármilyen közegben helytállni képes, aprólékosan felépített szórakoztatóipari intézmény, egész estés élvezeti értékkel. Évek óta nem az a kérdés velük kapcsolatban, hogy tudnak-e újat mutatni (nem tudnak), sokkal inkább az, hogy egy ennyire sűrű időszakban, negyven felett is hozzák-e az elvárt szintet, az érzékszerveket halálba kísérő, referenciaértékű bpm-dózist. E tekintetben pedig vitának nincs helye, ilyen megalázóan profi haknira ebben a közegben ma talán csak a Rammstein képes. Aki pedig ide nem szórakozni jön, azt lehet sajnálni, de megérteni soha.

A Prodigy nem attól koncertbanda, hogy élő dobost és gitárost is felvonultat, ők valójában ugyanolyan showelemnek tekinthetők, mint a két frontember – hagyományos értelemben vett zenészi teljesítményt én itt nem érzékelek. Ha zavar valami, az talán éppen az, hogy mennyire szimpatikus, emberszabású minden színpadra lépő arc. Én ennél sokkal kevésbé kikacsintó, a kiszámíthatatlanság veszélyét mindenkor hordozó viselkedésre számítottam tőlük. Ha úgy tetszik, a megőrülésre aznap este kevésbé kapható közönség egy kulturált csapatot láthatott. Lévén ebben a közegben, ilyen méretekben még létezik a két fél között némi egészséges energiaáramlás, voltaképpen teljesen logikus is így. A borítékolhatóan kiszámítható setlistben felbukkanó két új dal is (AWOL, Dogbite) pofásan illeszkedett a sorba, a jelenleg alakot öntő új albumtól is valami hasonló várható. Az egész produkció nem tett ki másfél órát sem, de nem maradtam kielégítetlen a végére.

Eleinte azért feszengtem kicsit, ahogy az első sorban kényelmesen betámasztva, komfortos légkondicionálás mellett élvezhettem a bulit, mert azért még sincs jól ez így. Keith és Maxim (továbbá a teljes gépezet) a biztonság kedvéért 160000 watton mászott a fülünkbe, többek között azt követelve, hogy ugyan vigyük már kórházba őket. Mi pedig, ott lent, a hangszórók előtt, átéreztük ezt a késztetést. Az élmény tehát biztosan nem volt olyan egészséges, mint egy bébirépás diéta, mégis így, ebben a formában kell ezt legalább egyszer az életben megélni.

Fuck 'em and their law.