Koncert

Legutóbb 2013 végén járt nálunk a Therion, méghozzá a Vovin lemez születésnapja kapcsán előadott speciális programmal. Már akkor, sőt, az azt megelőző 2012-es bulin is azzal búcsúzott a csapat főnöke, Christofer Johnsson, hogy a készülő Therion-rockopera miatt egy időre nélkülöznünk kell majd a csapatot. Azóta eltelt bő két év, és bár az említett mű máig sem született meg, sőt, túl sok konkrétum sem ismert róla ezidáig, 2016 januárja mégis turnén találta a zenekart. Mivel pedig a Therion különösen jó kapcsolatot ápol a magyar rajongókkal, természetesen ezúttal sem kerülték el az országot.

Az est nyitócsapata, az orosz Imperial Age műsorára sajnos képtelen voltam odaérni, pedig a dekoratív, a buli után órákon keresztül a rajongókkal fotózkodó hölgyekkel felálló brigád ha máshogy nem is, vizuális szempontból tuti, hogy maradandó élményt okozott volna. Így viszont a Belső-Mongóliából érkezett Ego-Fall tagjaival kellett beérnem, akik bár zeneileg túl sok újdonságot nem hoztak, nagyon meggyőző koncertet adtak. Marcona metaljukban a legfőbb érdekesség saját népzenéjük dallamvilágának szerepeltetése, koncertjük azonban nem is emiatt volt igazán szórakoztató, hanem végtelenül szimpatikus és lelkes kiállásuknak köszönhetően. Maximális profizmussal rakták össze vizuális dolgokra is odafigyelő produkciójuk, a közönségsiker pedig nem is maradt el.

Az est utolsó kvázi-„előzenekara" a Luciferian Light Orchestra volt, bár esetükben talán nem is épp megfelelő megjelölés eme titulus, ez ugyanis egy Christoferhez köthető projekt, hiszen dalaikat kivétel nélkül a Therion főnöke írta az évek alatt. Azonban mivel ezek nem igazán passzoltak az anyacsapat zenei világához, inkább a fiókba kerültek anno. Onnan azonban a nyughatatlan svéd fickó most előszedte őket, és névtelenségbe burkoló zenészkollégákal életet lehelt a dologba, azaz bár nem játszik a koncerteken, mégis az ő gyermekéről van szó. Bár hivatalosan nem tudni, kik alkotják a LLO-t, nem volt nehéz beazonosítani az álarcok mögött rejtőző Christian Vidalt és Nalle Pahlssont, azaz Grizzlyt, akik a Therion előtt kvázi bemelegítésként a LLO-val is játszottak kicsit. Az eltérés az anyacsapathoz képest annyi volt, hogy Grizzly bőgő helyett gitározott és sokat énekelt is, de a csapat központi figurája nem ő, hanem a jószerivel teljesen ismeretlen, fiatal finn énekesnő, Mari Karhunen, akinek nevét csak komoly kutatómunka után sikerült megtudnom, méghozzá testvérének egyik facebookos posztjából.

Mari magával ragadó jelenség, ez nem vitás, színpadi előadásmódja is megkapó, ahhoz viszont kellett pár szám, hogy eldöntsem, valóban jól, vagy inkább csak egyénien énekel-e. Végül az előzőnél maradtam, azzal, hogy különleges, sejtelmes, nem kevés erotikát magában hordozó előadásmódja inkább a könnyedebb dolgokhoz passzol igazán. Márpedig a Luciferian Light Orchestra egyes dalai annak ellenére is eléggé therionosak, hogy általában valóban sokkal rockosabb, szellősebb a megközelítés, Mari azonban ezekben kevésbé erős. Később, a Therion koncertje alatt beugrott a Les Fleurs du Mal lemez egyik francia sanzonjának előadására, amelyben minden túlzás nélkül remekelt, egyértelműen leszűrhető volt tehát, hogy ebben a közegben mozog igazán otthonosan. Nem hallottam korábban a Luciferian Light Orchestrát, de azóta begyűjtöttem a lemezüket, a koncert alapján ugyanis egyértelműen lejött, hogy ennek a formációnak is sajátja az a fajta igényesség, melyet a műsort hátulról figyelő Christofer munkáitól már megszokhattunk.

Legutóbb a Vovin-buli indítása kapcsán írtam, hogy nehéz lenne erősebb kezdést összerakni, mint az akkori volt. Hogy ez végül sikerült-e vagy sem, az persze egyéni ízlés kérdése, de az biztos, hogy a koncertindítás kapcsán a Therion megint nem bízott semmit a véletlenre. Ezúttal a Secret Of The Runes négy slágertémája gondoskodott róla, hogy már az első pillanatoktól fogva hatalmas hangulat alakuljon ki. Mivel pedig előre bejelentetten best of műsorral készült a csapat, tényleg a legismertebb, legkedveltebb dalaik voltak műsoron, a Barba Negrát nagyjából kétharmadig megtöltő publikum legnagyobb örömére. A felállás az elmúlt években megszokotthoz képest annyiban módosult, hogy Lori Lewis elhagyta a fedélzetet, helyét pedig egy bizonyos Chiara Malvestitu vette át, aki bár kevésbé dekoratív, hangjával viszont egyértelműen nem vallott szégyent. Lori persze hiányzott, hiszen a hosszú kooperációnak köszönhetően ő is a zenekar emblematikus figurájává vált, de őszintén szólva Chiara meggyőzően pótolta.

A férfi énektémákat ismét egyedül Thomas Vikström hozta, az alt szólamért pedig lánya, az ezúttal rózsaszín hajjal, és meglehetősen előnytelen, csöcskidobós szettben domborító Linnea felelt. A műsor pedig a szokásos volt: némi ripacskodással és elsőrangú vokalizálással elővezetett Therion-alapvetések két órában, a Theli utáni időkre koncentrálva. Ahogy a múltkori buli esetében, úgy ezúttal is annyira elégedettek voltak velünk, hogy a hivatalos záró To Mega Therion után sikerült még egy extra nótát is kicsikarnunk a Les Fleurs lemezről, amivel át is léptük a kétórás határt. A szokásosan kiváló formát tehát ismét csont nélkül hozták. Itt az ideje az új lemeznek is, addig pedig érdemes odafigyelni a Luciferion Light Orchestrára is.

Fotó: Polgár Péter