Hírek

Denis Villeneuve a kiválóan sikerült, de pénzügyileg csúfosan elhasalt Szárnyas fejvadász 2049 után bevallottan azt hitte, hogy soha többé nem kap komoly munkát Hollywoodban. Ehhez képest a Warner Bros. valamiért mégis bizalmat szavazott neki legdédelgetettebb álmához, Frank Herbert 1965-ös A Dűnéjének megfilmesítéséhez. A kanadai rendező-vizionárius pedig élt is a lehetőséggel, és mindent beletett a nagyeposzba, amit a majdani folytatás mellett az utókor minden bizonnyal élete főműveként emleget majd. Méghozzá méltán. Ugyanakkor az új Dűne így sem való mindenkinek.

A gyűrűk urához hasonlóan Frank Herbert A Dűnéjéről is évtizedeken át zengedezték a könyvszéria rajongói, hogy a maga valójában megfilmesíthetetlen. A gyakorlat nagyon sokáig őket igazolta. Alejandro Jodorowsky Moebiusszal és H.R. Gigerrel tervezett változata már az előkészítési szakaszban olyan legendásan keserves szenvedésbe fordult a '70-es években, hogy végül el sem készült (még egy dokumentumfilm is kijött a kalandos fiaskóból). Aztán ugye ott volt David Lynch 1984-es rettenete, aminek persze megvannak a maga hívei, hiszen Lynch szent tehén (még ha mindannyian tudjuk: istenítői is maximum foszlányokban értik a munkásságát), de tegyük a kezünket a szívünkre, az a változat ettől még gyakorlatilag nézhetetlen, az alapmű megcsúfolása. John Harrison tévésorozatos változatára szintén sokan esküsznek, de a Pirx kapitány kalandjait idéző megvalósítás nálam utóbbinál sem segítette a barátkozást.

Csaknem hatvan évre volt szükség hozzá, de Denis Villeneuve-nek végül sikerült a nagy attrakció: elkészült minden idők egyik legsikeresebb és legfontosabb sci-fijének méltó filmadaptációja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a friss verzió mindenkinek be fog jönni, Villeneuve ugyanis épp olyan bátran és látványosan szembeköp vele minden mai mozis trendet és tömegigényt, mint tette azt a Szárnyas fejvadász 2049-cel is. Elképzelhető, hogy a minden túlzás nélkül roppant illusztris sztárgárda és a trailerek kissé félre is vitték azok elvárásait, akik nem olvasták Herbert regényfolyamát. Aki azonban ismeri és igazán szereti a könyveket, vélhetően ugyanolyan elégedetten üli majd végig ezt a két és fél órát, mint én. Még akkor is, ha ez itt, ebben a monstre időkeretben is csak bevallottan az első könyv első szakasza.

Mint ebből is bárki rájöhet, Villeneuve Dűnéje teljes természetességgel veszi fel Herbert regényének kimérten, komótosan hömpölygő tempóját, és amennyit vászonra lehet vinni a könyv filozofálgatós, sokszor álomszerű hangulatából, annyit vászonra is visz belőle. Némi hiányérzet talán épp a regény minden bizonnyal leglenyűgözőbb erőssége, a világépítés filmre álmodása terén jelentkezhet – na, ez viszont tényleg ugyanúgy megfilmesíthetetlen, mint ahogy Tolkiennél, netán Martinnál sem lehet visszaadni, amikor a szerző egy-egy mellékes félmondattal, utalással komplett sztoriötleteket, mitológiákat vázol fel a háttérben. Ettől eltekintve viszont nem véletlenül emlegettem pont Peter Jackson első filmtrilógiáját, ez a Dűne ugyanis adaptációs téren minden más tekintetben A gyűrűk urára emlékeztet. Vagyis láthatóan a mítosz értő, fanatikus híve készítette, aki minden rajongását beleépítette a végeredménybe.

Ebből fakadóan a többi értő, fanatikus hívő még a kimaradt részek, rétegek ellenére is elégedett lesz, a 156 percben ugyanis nem valamiféle groteszk, egomán saját vízió kel életre a szemünk előtt – mint Lynchnél –, hanem tényleg a könyv. És nagyjából minden olyan is, ahogy azt elképzeltük, a homokférgektől kezdve a toptereken át egészen az Arrakis végtelen sivatagáig. Nem tudom, mennyi értelme van belemenni ebben a keretben a sztoriba, főleg, mert ha valaki megkérdezné, mégis miről szól A Dűne, nehezen tudnám összefoglalni neki. Nagyjából mindenről – mondhatnánk, Villeneuve pedig nem is segíti az Arrakis-szűz nézőket semmiféle szájbarágással. Ugyanakkor a '84-es iszonyattal szemben a homályban hagyott részletek, fokozatosan kibomló elemek itt vélhetően azoknak sem tűnnek majd értelmetlen, öncélúan bizarr baromságnak, akik életükben nem hallottak Bene Gesserit-rendről, Kwisatz Haderachról, Butleri Dzsihadról, Harkonnenekről, shai huludról, mentátokról, fremenekről. Utóbbi közönség esetében az a kulcskérdés, hogy sikerül-e elcsípni a film lassú építkezését, akció helyett az atmoszférára koncentráló megközelítését.

Nem szeretnék abba a hibába esni, mint a kommentszekciókban számos Herbert-fan: a magam részéről komoly tévedésnek tartom lesajnálni azokat, akiknek sok ezt megugrani. Mert bizony az az igazság, hogy baromira elszoktunk az elmúlt évtizedekben az ilyen típusú filmektől, ráadásul a Dűne legendáriuma önmagában is nagyon zárt világ, amit könyvben is ki kell ismerni, meg kell érteni, időt kell neki adni, hogy a bőröd alá kúszhasson, hogy ráérezz. Nincs ez másképp a filmnél sem, ahol sokszor látszólag nem történik semmi – aztán persze épp emiatt tud még nagyobbat ütni az a kevés pörgős blokk. A szinte valószínűtlenül grandiózus tablókkal operáló Dűne látványvilágra mindenesetre azoknak is egészen lenyűgöző élményt nyújthat, akik a fentiekkel nem tudnak mit kezdeni, még a maga szándékos színszegénységében is (egészen briliáns megoldás, ahogy az Arrakisnak, a Caladannak és a Giedi Prime-nak ugyanúgy megvan a maga uralkodó és domináns színvilága). Greig Fraser operatőri munkája fesztiválnagydíjak után üvölt, mint ahogy Hans Zimmer minden pilanatban jelen lévő, a képi világot tökéletesen kiegészítő, zseniálisan eltalált filmzenéje is.

Villeneuve Dűnéje szereplőválogatás terén is bohócműsorrá alázza Lynch változatát. Timothée Chalamet sokkal autentikusabb Paul Atreides Kyle MacLachlannél, magát a karaktert is sikerült lényegesen jobban megfogni, minden világos és sötét oldalával együtt ábrázolni, mint annak idején. A többi figura alapból is vázlatosabb, de Rebecca Ferguson Lady Jessicája, Oscar Isaac Letója, Javier Bardem Stilgarja vagy Stellan Skarsgård Harkonnen bárója így is emlékezetes marad, mint ahogy a verőember-szekció is impozáns Josh Brolin Gurney Halleckjével, Jason Momoa Duncan Idahójával és Dave Bautista Rabbanjával. Utóbbi mondjuk egyelőre nem kapott túl sok játékidőt, mint ahogy a Chanit alakító Zendaya sem, de hát nekik majd a következő részben lesz nagyobb szerepük. Mert most már ugye tudjuk azt is, hogy lesz folytatás, ez ugyanis eddig – a moziforgalmazás anyagi eredményei függvényében – kérdéses volt. De a Warner egyelőre elégedett a számokkal, tehát 2023 őszére megérkezik a második rész, amire nagy szükség is van, elvégre sikerült logikusan, de cseppet coitus interruptus-jelleggel lezárni az első részt. A végére pont annyira gyorsul be a film, hogy az ember szívesen nézné tovább újabb két és fél órán át.

Nem szaporítom tovább a szót: a könyv hívei javarészt imádni fogják Villeneuve Dűnéjét, a többieknél pedig a fentebb említett ráhangolódáson múlik majd, hogyan viszonyulnak ehhez az egészhez. Szerintem más téren is érdemes néha kicsit lelassítani, és hagyni, hogy valami kézen fogjon, aztán vigyen magával – itt mindez fokozottan igaz. És mondanom sem kell, ez a film természetesen nem leillegált, laptopos verzióban, hanem moziban nézendő.