0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Valahol talán az ember kudarcának tudható be, hogy bármibe is fogjon, a végén mindig ugyanabba a csapdába esik. Ami először újdonságot nyújt és izgalmas, az idővel megszokottá, s ezáltal egyre szűkülő ketreccé zsugorodik körülöttünk, míg végül a kezdeti lelkesedést, amellyel belevetjük magunkat az újba, felváltja a kétségbeesett menekülési próbálkozás.

Amerikai csapat, női énekessel (Heather Thompson), ebből még akármi is lehet, bár a tengerentúli trendeket figyelembe véve rögtön be lehet szűkíteni a lehetőségeket. Na jó, nem ködösítek tovább, zeneileg amolyan indusztriális, popos, kicsit darkos/gótos, metalos kotyvasz, amely akár az Underground Moon kistestvére is lehetne, csakhogy innen hiányoznak az igazán jó dalok, nem úgy, mint az Underground Moonról.

Második feldolgozáslemezét jelentette meg hazánk egyik legnagyobb gitárosa. Tony MacAlpine, Steve Lukather, David Garfield, Greg Howe, Vinnie Moore, Michael Schenker és Joe Satriani egy (ill. több) szerzeményét interpretálta Tamás, plusz egy saját dalt is rögzített, mely a Guitartales-en már szerepelt.

Nos, eljött ez is: Magyarország legnépszerűbb rockzenekara (és talán az egyetlen média által megtűrt metal bandája), a Tankcsapda elkészítette a Magyar Fekete Lemezt. A borító ugyanis az újjáfaragott logótól eltekintve olyan szinten fekete, hogy maga a műanyag borítás is ebben a "színben" pompázik, a korong elejével, sőt hátuljával együtt. Ügyes és ízléses megoldás.

Fajsúlyos zene (nagyrészt) fajsúlyos srácoktól. A debreceni Szeg tagsága nem ma kezdte a zenélést, tehát sejteni lehetett, hogy nem kétakkordos bénázással kápráztatnak el minket. Az EP-n hallható zene körülbelül a Prongtól eredeztethető, ugyanazok a feszes, húzós riffek, témák köszönnek vissza, amit a mostanában újraalakuló zseniális brigádtól hallhattunk annak idején.

Ahogy megfigyeltem, elsősorban életkor kérdése, ki melyik Tankcsapda lemezt tartja kiemelkedőnek, és melyikkel ápol kevésbé bizalmas viszonyt. Lukácsék persze az összes albumukkal rengeteg új rajongót szereztek, így aztán nincs is ezen mit csodálkozni, nyilván mindenkinél az számít mérföldkőnek, ahol ő bekapcsolódott.

Nos, ha Szeg, akkor Szegeljen. Toljunk rá egy kis hangerőt. Mázli, hogy az E.Z.S. Music felvállalta a zenekart, itthon hasonló stílusú zenekar csakis magánkiadásban tudná megjelentetni a lemezét. Nem így a Szeg. Lehet, sokszor le fogom még írni ebben a cikkben azt, hogy Szeg, csupán azért, mert tetszik a szó, és óriási telitalálat zenekarnévnek.

Németország a sör hazája! Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy székel Frankfurtban egy banda, mely a sör iránti rajongást állította munkásságának középpontjába, és több, mint két évtizede szórakoztatja a nagyérdeműt olyan tufa thrash nótákkal, mint a New Liver Please!, a Space Beer, a Stone Cold Sober, a The Morning After, a Die With A Beer in Your Hand vagy a Need Money for Beer!

A Szeg legutóbbi találkozásunk óta átesett némi változáson, a két vokalista eltűnt, most Bakos József kezébe került a mikrofon, aki basszusgitározott eddig a csapatban. A zene modernizálódott, ugyan maradt a feszes riffelés, de emellé sok dallam is érkezett.

Ellentétben a Kreatorrel és a Destructionnel, a német színtéren vannak olyan zenekarok is, melyek egész munkásságuk során nem voltak képesek kilépni az ún. kultikus viccbandák köréből. A Tankard tipikusan ilyen (jómagam valamelyest a Sodomot is ide sorolom), ráadásul meg mernék esküdni, hogy Gerréék nem is akarnak.

Azóta kedvelem a zenekart, mióta '98-ban a Slayer előtt nálunk jártak. Azonnal megfogtak furcsa zenéjükkel, szuggesztív előadásmódjukkal, az énekes érdekes hangja külön tetszett. Be is szereztem a debütáló albumukat, és nem csalódtam, a szívszaggató dallamoktól kezdve az extrém súlyosságig minden van rajta. Ezek után naná, hogy tűkön ülve vártam, mit tudnak a kettes lemezen nyújtani.

A cd megérkezéséig sosem hallottam még a Tango Undergroundról, noha 2000-ben alakult a csapat, ráadásul két régebbi zenekarból (Forcas, Anger). A debütáló cd-t 2003 nyarán vették fel a Fido Stúdióban. Zeneileg a gyors hardcore/punk világába vezetik be a hallgatót, nem az a világmegváltó újító dolog, de itt nem is ez a lényeg, inkább a szövegek tartalma, amelyek kaptak egyfajta tipikus körítést.

A System Of A Downnal én is a '98-as pesti Slayer bulin futottam össze először, és bevallom, akkor nem esett le a húszfilléres: érdekesen néztek ki a színpadon, de a zene nem nagyon tetszett. Csak a Sugar klip sokadszori végignézése révén kezdett el derengeni valami, de még inkább a 2000-es Iommi lemez remekbe szabott Patterns dala által, amiben ugye Serj Tankian dalolt.

A The Tangent egy olyan project, ahol már a tagok nevének elolvasása is orgazmikus élményeket okozhat elvakult prog-rajongóknak. Roine Stolt gitáros-énekes, Jonas Reingold bőgős és Csörsz Zoltán dobos a ugyanis a The Flower Kings oszlopos tagjai.

Amit néhány hónapja leírtam a Mezmerize kapcsán, azt most tulajdonképpen megismételhetném a testvérről írva, hiszen két azonos időben született, csak éppen fél éves különbséggel kihozott lemezről van szó.

Na, ezt a fajta prog rockot szeretem! Élet van benne, erő, energia és kerek egészet alkot a zene. Terjengős, kalandozós, de semmi felesleges összetevő nincs benne – hiába 20 perces a nyitó In Earnest és hiába nyúlik 25 percesre a záró címadó tétel, végig élvezetes hallgatni az albumot. A legnemesebb ELP hagyományok szerint készült az anyag, felépítése pedig a klasszikus dupla lemezeket idézi – szándékosan.

Adott egy banda Csizmaországból, amely azt találta ki, hogy játszásiból a metal műfaj, valamint a techno/elektronika áldatlan keresztezésével fog kísérletezni. Én csípem az eredeti ötleteket, azt is megértem, hogy egyes zenészek elszántan igyekeznek újítani, hátha valami poénos sül ki a dologból - de ennek a társításnak szerintem nem sok jövője van...

Ezt a cédét oly sokáig bűzölgettem a fiók mélyén, hogy már idejét se tudom, mióta vár a sorára. Adott ez a bige, aki szépnek és szexisnek akar látszani - sikertelenül. Annyit tudok róla, hogy az Államok küldötte, zongorázik, de megműveli a gitárt is.

Amennyiben hagyományőrző, egyszersmind mai igényű power/heavy metalról van szó, Andy B. Franckra mindig lehet számítani! A 2001. év egyik legütősebb albuma feltétlenül a Brainstormhoz fűződik, most pedig saját csapatával, a Symphorce-szal alkotott kimagaslót a stuttgarti srác.

Jeff Scott Soto-t alapból imádom, a Talismannak mégsem lettem akkora fanatikusa, mint egyéb munkáinak. Illetve, "ez így ebben a formában nem igaz", mert bár néhány lemezük (Genesis, Humanimal, Life, Truth) megvolt már ezelőtt is, és persze hallgattam/hallgatom ezeket, el is dobtam az agyamat Marcel Jacob basszusjátékától meg persze a többiek teljesítményétől.

Tök fura, hogy németek. El se hiszem. Szerintem csak viccelődnek velünk. Ami ugyanis ezen a lemezen van, az jófajta amerikai power metal, amibe néhol progresszív elemek, máshol meg modernebb hatások is belecsöppennek. Andy B. Franck - aki mellesleg a Brainstorm tagja is - szintén tökéletes amerikai power torok, a mellette zúzó zenészek pedig szintén tökéletesen álcázzák magukat Crimson Glory/Nevermore keveréknek.

Las Vegas eddig nem éppen a metal mekkájaként élt a köztudatban, hirtelen a Slaughtert leszámítva nem is nagyon jut eszembe olyan keményebb kötésű csapat, akik a nevadai sivatag közepéből startolva tettek volna szert világhírnévre. Az utóbbi években is inkább csak a The Killers öregbítette a szerencsejátékok fővárosának hírnevét, mintsem valami tökös rockerbanda.

Andy B. Franck énekes két bandája közül nálam mindig a Brainstorm vitte a prímet. Különösen igaz volt ez legutóbb, amikor a Symphorce Twice Second lemeze állt szemben a Brainstorm zseniális Soul Temptation anyagával. Kicsit most kiegyenlítettebb lett a párharc, ugyanis a legutóbbi Brainstorm lemez szerintem egy árnyalatnyival gyengébb, mint elődje, a Godspeed viszont az utolsó három (általam ismert) Symphorce lemez közül a legerősebb.

Érdekes bazsevát nyomat ez a svéd csapat. Tüstént közreadok egy figyelmeztetést: aki azért fanyalodna rájuk, mert az elmúlt két és fél percben nem jelent meg egyetlen svéd bandának sem albuma, ne tegye! Nézzük, mitől érdekesek voltaképp ezek a dalok!

A Symphorce mindig vegyes érzéseket keltett bennem, egyrészt tetszett keménykötésű, nem kifejezetten európai jellegű zenéjük, másrészt sokszor furcsálltam Andy B. Franck nem túl eredeti ötleteit – gondoljunk csak az egyik album szinte egy az egyben lenyúlt Pain Of Salvation szövegeire, meg persze a zene sem túl egyéni helyenként...

Ha az albumok borítójának szépsége minden esetben egyenes arányban állna a belbeccsel, akkor a Tad Morose teljesítménye most valahol a topon járna. Ez azonban itt és most nem egészen érvényes. Én ugyanis egy kicsit (tényleg csak icuri-picurit) csalódtam bennük.

Szinte hihetetlen, hogy immáron 5 év telt el a legutolsó Symphony X lemez óta. Persze nem lazsált a gárda a holtidőben sem: megjelent egy szenzációsan jó ős-hard rock anyag Russell Allen neve alatt és az énekes két albumot is készített kedvenc riválisával, Jorn Landéval; sőt, turnézott Arjen Lucassennel a Star One projektben is.