0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Néha az ember kezébe gyöngyszem akad, ami nem friss (jelen esetben két éves), ám mégis érdemes rá néhány karaktert elszórni, hátha másra is átragad a lelkesedés. A Sylvan nevű zenekarról az égvilágon semmit nem tudtam, viszont a lemez borítóját szimpatikusnak találtam (ez is egyfajta szempont), így máris érdeklődve kezdtem hallgatni, mit rejthet a lemez.

Ki ne akarta volna kisgyerekként meghódítani a világűrt? Vagy bátran szembeszállni a félelmetes lángokkal? Esetleg fényesen tündöklő celebként semmi hasznosat se csinálni? New Yorkban konkrétan szarnak az ilyen kicsinyes vágyakra, az ottani legények csak egyvalamit akarnak, de azt nagyon: az utcát uralni!

Szupersegg... képzelj hozzá zenét. Megvan? Naaa, azért nem olyan. Legalábbis nem egészen. Már túl vagyok az első x-en, mármint rövid egy hét alatt naponta előkerül a cd, barátkozom vele, mert elsőre olyan tömény volt, mint egy alsórepceföldi kisüsti. Kíváncsiságból megnéztem az időtartamot az első ismerkedés után, amitől az egyre agresszívabb szemöldököm magától húzódott a magasba, csak fél óra az egész?! Na igen, a Reign In Blood is annyi, és ugye...

Tény, hogy hatottak a Sweet Noise-ra a modern zenék, de közel nem olyan szinten, hogy rájuk lehetne sütni bármilyen koppintást, pláne a Sepuét nem, ahogy azt máshol olvastam. Alapvetően mai metalt játszanak, agresszív üvöltéssel, plusz itt-ott szavalással körítve, kifogástalan hangzással és csomagolással, még a fazonjuk is O.K. (csak szegény Hermann Hessétől lespóroltak egy "n" betűt a borítón).

Milyen dolog már egy Moldova könyv után címet adni a lemeznek, kitalálni hozzá egy szöges dizájnt, a cd tokba egy igazi szöget is belerakni, összehozni egy utrabrutál hangzás, meg persze olyan 11 dalt írni, amitől az embernek először és sokadszorra is koppan az álla a padlón. Milyen dolog? Ilyen.

Jaj, Black Lotus a kiadó - már behúzott nyakkal, aggódva lesek a hangfalak felé. A műfaji meghatározás ez: Swan Christy zenei orgiája. Ó. Puttyogva indul a zene, a címet ismételgeti hősünk kétszázszor (Rehearsal Recording), aztán dalra is fakad, már más szöveggel szerencsére.

A Superbutt olyasféle hungaro-metal, ami inkább nyugati zeneileg, magyarságát inkább már csak a dalok közé beékelt hungarikumokkal jelzi: most például pontos idővel kezdődik a lemez. Sorszámilag a harmadik. Ami vízválasztó szokott lenni.

Ölég nagy bajban vagyok, ugyanis a STS egy veterán csapat, ám én még egyetlen albumukat sem hallottam ezt megelőzően, így nincs rálátásom a múltjukra, korábbi munkáikra. Így pedig elég nehéz, lássuk be. Hét Potzdamban székelő fickó hetedik albumáról van szó.

Szimpatikus, ha egy zenekar megpróbálkozik valami mással, mint amit megszokhattunk tőlük addigi működésük folyamán. A Superbutt is újított: négy magyar nyelvű dalt rögzített legutóbb. Igazából nem is emlékszem, hogy hallottam-e egyáltalán Vörös Andrást magyarul énekelni (talán némely vendégszereplésen kívül), az meg nem kérdés, hogy jó magyar szöveget többek szerint sokkal nehezebb írni, mint angolt.

Tán nem túlzás azt állítani: meglepő húzással kezd a germán csapat legújabb korongján: a Stille Nacht hallatán biz' csak néztem ki a fejemből! E röpke bevezető után azonnali hangulatváltás következik. A Schneekönigin tonnás súllyal szakad, omlik ránk.

Vörös András tudja, mit csinál. Ambiciózus, örökmozgó természete miatt persze óhatatlanul begyűjtött jó néhány irigyet vagy ellenlábast is a rajongók mellé, objektíven nézve azonban le kell szögezni: amit szuperseggű kompániájával eddig letett az asztalra, az többnyire nagyon is rendben volt.

Illusztris nevek a black scene-ből, megemlítem pl. Tjodalvot, aki a Dimmuban és az Old Man's Child-ban ütögette a bőröket, és Cyrust, aki a Satyricon turnégitárosa volt, a többieket pedig lessétek meg a honlapjukon, hosszú lenne felsorolni a norvég black zenészek előéletét.

Michael (aki nem Májkel!) Kiske ugye sokak szemében egy igazi félisten, hiszen a Helloween pacsirtájaként egy stílusteremtő folyamat szerves részét képezte a csapat (és a hagyományos metal) fénykorában. Sok-sok tízezer rocker szerette meg jellegzetes, kissé dickinsonos orgánumát, és nekik köszönhetően a Keeper albumok ma már klasszikusnak számítanak, amelyek hatására nem kevés, ma már nevesnek számító zenész ragadott hangszert (ide jönne az, hogy "De minek? - A szerk.", nem igaz?).

Másodszor rémisztgeti a T. hallgatókat a Susperia, most éppen piros karikákkal a szemük körül. Zeneileg a debütáló lemez vonalát követik - naná, mivel a lemez egyes dalai már az első anyag idején elkészültek - tehát nagy meglepetésekre, hatalmas zenei megújhodásra itt sem kell számítani.

A Sun Workshop afféle kakukktojás volt számomra a hazai (metal) zenekarok között, valahogy sosem tudtam hova tenni őket, aztán az egyik Bprnr válogatáson egész megtetszett az oda felkerült nótájuk és bizakodni kezdtem. Végül jött a lemez, ami már egy ideje ugyan megjelent, meg már elég sokszor is pörgött nálam, sőt a tavalyi év végi listám egyik ágára is felkúszott. Igaz, továbbra sem tudom hova tenni őket, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Nehéz megítélni, mennyire volt jó ötlet a Massacre-től, hogy a közelmúltban kiadta ezt a '99-ben felvett, ám az előző kiadó csődje miatt fiókban rekedt anyagot.

Most már elárulhatom, hogy sok-sok hónappal a lemezmegjelenés előtt kazettán már megvolt jelen album. Az első reakcióm az volt, hogy "ha ezzel nem kapnak lemezszerződést, akkor semmivel sem." S lőn csoda, sikerült külföldi kiadót találnia a zenekarnak, ráadásul olyat, amely úgy tűnik oda is figyel a kiadott produkciójára. Promócióban legalábbis elég szépen támogatja a csapatot.

Tájfutó térkép és iránytű helyett álljon itt jelzésértékűen néhány vezetéknév: Olsson, Svensson, Andersson... Aki ennyiből nem talál el becsukott szemmel, harántfekvésben Svédországig, az magára vessen! A hat fővel működő Supreme Majesty immáron harmadik komplett munkáját dobta piacra.

Friss, ropogós albumot nézegetek... A nótákat 2002-ben (!!!) rögzítették, a CD pedig 2003-as keltezésű. Hogy akkor mi a búbánatot keres itt 2007-ben, arról fogalmam sincs. Tán az lehet a titok nyitja, hogy Brazíliából érkezett, arrafelé pedig még nem ismerik a csomagküldő szolgálatot, így öszvérhátra pakolták a szállítmányt. Vagy feladták a cumót, de a Fedex azon gépén utazott, amellyel Tom Hanks belezuhant a tengerbe.

Joey DeMaio annyival intézte el egy interjúban a Faith No More-t, hogy amit ők művelnek, az nem metal, hanem country. Ezt olvasva sok jó érzésű zenerajongó röhöghette könnyesre a szemét annak idején, most viszont ne nevessetek, a Supersuckers valóban country muzsikát nyomat ezen a maratoni, 19 nótás koncertanyagon!

Lengyel hc/punk, némi metallal vegyítve, hogy a metalcore rajongók is érdeklődjenek a csapat iránt. Egészen addig egész hallgatható, amíg a vokalista meg nem szólal, elég jellegtelen a hangja és mintha nem sok köze lenne a zenéhez, valamit odaüvöltözött a stúdióban, 'oszt jólvan.

Bruce Franklin a Trouble-ból és Doug Pinnick a King's X-ből a magja és éltetője ennek a nem egy alkalomra szóló projektnek. Akik még közreműködtek: Jeff Olson és Jerry Gaskill dob, Wally Farkas Hammond orgona, Heather Crow háttérvokál. A neveket ismerve sejtettem nagyjából a zenei irányt, és nem is csalódtam, sőt.

Sundown, Sundown... töprengtem egy keveset, hogy honnan a fenéből ismerős ez a név, majd a zenébe belehallgatva mi a szöszre emlékeztet némely része olyan nagyon. Aztán lőn megvilágosodás, hiszen ez az ex-Cemetary-s Mathias Lodmalm "új" csapata, és némely riff és hangulat a Cemetaryre emlékeztett... minő véletlen.

Pop-punk. Pattogós. Olyan, mintha a Green Dayt valaki orvul jókedvre derítette volna. K-k-két d-d-dal, illetve egy dal magyar és angol verziója található ezen a m-m-maxin, melyet Papp Szabolcs bőgős-énekes-dadogós, Mozsik Imre dobos és Pulius Tibor giterátor követett el.

A hazai fémzene doom/sludge szárnyának seregszemléjévé hizlalt A38-as Trouble koncertig vajmi keveset hallottam a Sunday Fury-ról, maximum egy-két info jutott el hozzám arról, hogy a váci négyes tanítanivaló intenzitással küzd a világot jelentő deszkákon.

Az ez évre rendelt Supernem maxi. A stílus nem változott, az énekes még mindig dadog, a zene még mindig butácska, ez egy fokkal rakenrólosabb, mint a tavalyi egy szem dalocska, de még mindig úgy megy el mellettem, mint vak ember mellett a Van Gogh kiállítás.

Van ez a voltaképp meghatározhatatlan dolog, amit jobb híján stonernek szoktunk nevezni, és ami az eltelt pár év alatt kitartó aknamunkával szépen kitermelte a hazai előadó- és közönségbázisát is. Na, ennek a valaminek az egyik vadhajtása ez a váci négyes, akiknek 2007-es bemutatkozó lemezéről (First) annak rendje és módja szerint írtunk sok szépet és jót, hozzátéve, hogy azért ők érezhetően koncerten az igaziak.