0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z
Elégedjünk meg annyi információval, hogy az Exit Music zenekar szegedi, és korábban már írtunk egy demójukról, ami – mint szegedi zenekarhoz méltó módon – ígéretes volt. A 2006-os demó óta hallhatóan összeért a csapat, mind a dalszerzést, mint az éneket tekintve.

Vannak zenék, amelyek egészen egyszerűen fizikai fájdalmat okoznak. Egy 53 perces punklemez pedig felér egy szaharai túlélőtúrával, főleg ha a zenekar olasz. Jó, tegyük félre a prekoncepciót, egészen biztosan léteznek kiemelkedő olasz zenekarok is.

True Metal Till The Ends, olvasható a CD borítón. A korongon hallható zenei kavalkádból nem lehet ráhúzni fent említett csapatra egy szál műfajt sem. Az arcfestés és a sátánista szövegek black metalosak, a riffelés inkább heavy metalos, az ének thrashes.

Mikor futtában belehallgattam a cd-be, majd beírtam a listába, jelzőt biggyesztettem mellé, hogy a sok ismeretlen név között később könnyebben el tudjam navigálni magam, akkor ez a jelző a következő volt: elektro modern érdekes. No, lássuk teljes kivesézés után is fenntartom-e a kezdeti véleményem.

Itt egy díszes társulat, akikkel mindeddig sikerült elkerülnöm a találkozást - ám ezúttal cserbenhagyott a jószerencsém. A holland banda neve jelzésértékű: női jelenlétre utal, valamint némi erotikus vonatkozásra. A címet már nem kell ennyire komolyan venni, mert vajmi kevés pogány elem található a zenében, viszont annál több klasszikus heavy, illetve retro vonzalomról árulkodik.

Svájc is itt lohol ám, nehogy kimaradjon a jóból... A Godiva elnevezés egy angol legendán alapul, de a hagymázas sztorit a pucérkodó hölgyről most hadd ne részletezzem. A zene szempontjából lényegtelen. Színtelen, ijesztőnek szánt borító: világító szemüregű koponya és rémek. Horrorra akadtam!!!

Azannya.... Ezek aztán jól belecsaptak a lecsóba! Brutál death, bugyborékoló hörgéssel - sajnos ezt a keverésnél kicsit elcseszték, mert alig hallani, a gitár nagyon elnyomják -. Lendületből nincs hiány, a láb azonnal belendül - vagy tetszés szerint bármi más.

Remélem, mindenki illendőn rinyál egy efféle riasztó cím láttán! Na, azért!... A svájci Godiva tagsága most éppen úgy próbál meg boldogulni (felszínen maradni?), hogy új énekessel nyomul. A friss arc pedig nem más, mint a patinás múlttal rendelkező Fernando Garcia. Az a bizonyos Garcia: a Victory egykori frontembere.

Nyers, erős nyitás a floridai Goatwhore-tól. A Venom, Bathory, Celtic Frost nyomon alapuló muzsika, gyilkos dobtémákkal, durván húzó gitárokkal, idéz elő egy sötét, sátáni hangulatot.

Az ezredforduló tájékán óriási divat volt konceptalbumokat készíteni, túl sok maradandó mű azonban nem született, és mára alábbhagyott a zenekarok lelkesedése is ezt illetően. Milyen következtetések vonhatóak le abból, hogy az amerikai metalcore vonal egyik legjobb bandája, a God Forbid most ilyennel rukkolt elő? Annyi bizonyosan, hogy Byron Davisék nem szeretnének beállni a sorba és egy lenni a garmadával özönlő metalcore zenekarok közül.

New Orlans-ból származik a féktelen black/death metalban utazó Goatwhore, harmadik lemezének borítóján pedig nem meglepetésszerűen egy kecske látható. A zene első pillantásra nem mutat többet, mint egy átlagos gyorsan kalapáló hordáé, ám a lassabb részeknél kiderül, hogy nem csak káoszt tudnak teremteni, hanem húzást is adnak a nótáknak, ha éppen úgy gondolják.

Az utóbbi évek egyik legkomolyabb rejtélye számomra, hogy miért nem ismerik többen a God Forbidot. A New Jerseyből elszármazott ötösfogat zenéjében minden szükséges elem együtt volt egy nagyobb szabású underground áttöréshez, de valahogy mégsem sikerült kitörniük a kultstátuszból, és mivel mára szinte teljesen kifutott a metalcore trend, ez már vélhetően így is marad.

A kiadót nézve előre örültem, hogy egy újabb doom/stoner zenekar korongját tarthatom a kezemben. Ezt a borítón lévő motoros figura rajza is megerősíteni látszott (bár az a viking hajó a háttérben mit keres?!). Azt fölösleges sorolnom, hogy milyen hatással bír a Goatsnake - úgyis mindenki unalomig ismeri ezeket a neveket.

Ma már csak ilyen "zajos" napom van, jöjjön tehát a Godflesh. Szintén wice hagyatékából. A zajtól a metal felé, kihasználva az audio CD helykapacitását (bő 73 perces az anyag) 13 tételben elnyöszörögve. A Neurosis súlyosságú tömb-szerű riffeket helyenként felváltja egy-egy könnyedebb lazulás, a Deaf, dumb&blind prongos feszességet kapott például.

A Goad-ed (vagy Goaded, mindig másképp írják) annak a Tracy G-nek a bandája, aki annak idején Dio mellett pengetett jó pár évig. Ha máshonnan nem, innen azonnal ismerős lehet a dallamos zenék híveinek a neve. A srác gyakorlatilag gyerekfejjel kezdett gitározni: amikor más még javában matchboxokat tologat, ő már szorgalmasan gyakorolt, és ennek meg is lett az eredménye, ízes, tipikusan tengerentúli gitározása könnyen megszerethető sokak számára.

Azon filóztam, hogy black avagy death kategóriába soroljam-e a God Dethroned új albumát. A nyitó szélvész gyorsaságú Serpent King inkább blackre hajaz, főleg a most divatos dallamos - énekelt - refrén miatt, mely a Borknagart idézi. Aztán a köv. szintén szélvész Nocturnalban inkább deathesen hörög a vokalista, bár a dal szerkezeti felépítése inkább blackes. Nos, ez így váltakozik végig, egyes dalokon belül is.

Nyers, koszos rock'n'roll, nagyjából a Ramones és a régi D.A.D. stílusának keresztezéséből, plusz Backyard Babies/Hellacopters párhuzamokkal a beindulósabb számokban. Az első nóta elején kicsit rám ijesztettek azzal a Republic-szerű langyi hangzással, de hamar kiderült, ez csak átmeneti csapás és kisvártatva már hasítottak is az addig halk gitárok.

'99-ben jelent meg utoljára sorlemez a dallamos death egyik legjobb képviselőjétől, tavaly csak egy demókat, koncertfelvételeket és egyéb érdekességeket tartalmazó korong került a piacra.

Mi sem volt számomra természetesebb a kiváló koncert után, mint hogy begyűjtsem Hughes mester legújabb munkáját. Rendkívül kellemes perceket okozott és okoz most is a két Hughes-Turner lemez, Glenn bármilyen Deep Purple-ös tevékenysége, általam ismert vendégszereplései (John Norum, George Lynch lemezeken; Queen és egyéb tribute albumokon - ő viszi a hátán ezeket!) kivétel nélkül zseniálisak.

Mindjárt a címadóval nyit a holland God Dethroned, mely meglepetésemre túlmutat eddigi, azért inkább közepesnek mondható dalain. Fogós, dallamos - természetesen - ráadásul még nagyjából megjegyezhető is, nahát. A második nótában már azért elkezdenek tekerni valamelyest, de azért ott figyel olykor egy-egy húzósabb középtempós barázdabillegetésre ingerlő téma. Ez a tendencia megfigyelhető az összes dalban, a sima gyomros-death-es dzsi-dzsi-ben is elhelyeztek néhány olyan kedves részt, amitől bólogatási kényszerem támad.

Nem titok, hogy Glenn apó hangjáért folyamatosan oda vagyok meg vissza. A "legfeketébb hangú fehér énekes" jelző is lapos és klisés ahhoz képest, amit ez a drogot, piát, poklot megjárt és onnan minduntalan visszatért Hughes mester "tiszta" korszaka a Blues és a From Now On lemezekkel kezdődött, és bár a lemezek színvonala nem volt mindig egységes, mindegyik felrázóra és mesterire sikeredett.

Fear Factory-t idéző tördelt témával indít a holland trónfosztók új lemeze, majd egy rozsdás szélkakas-féle sikoltás után beindul az irtózatos blastbeatekkel tarkított Nihilism. Ariën Van Weesenbeek dobos nem hiába hivatkozott a Morbid Angelre, mint fő hatására, abszolút veszedelmeseket üt a srác, biztos betéve tudja a sandoval-i életművet A-tól H-ig.

Észak-Karolinából érkezett a Glass Casket cd-je, most tárgyalt lemezüket 2003-ban vették fel, európai terjesztőt meg mostanában találtak. Öt tagja van a zenekarnak Kicsit tartottam tőle, hogy ismét egy kliséktől hemzsegő tucatzenekart kell végighallgatnom, de nem így történt.

A holland God Dethroned nyílegyenesen halad valami féle ciber-extrém/death metal felé, szinte már rájuk sem lehet ismerni, főleg ha az új lemezt berakja az óvatlan hallgató. Ugyanis az olyan szinten üti le a poharat a hangfal tetejéről, hogy először csak lestem én is, mi történt velük, a pohár darabkáit meg sajnálkozva sepertem össze.

Hajrá viking harcosok! Elérkezett az idő, hogy habzó söröskupáinkkal koccintsunk, üdvözölvén a műfaj eme vadonás képviselőit! Részben a Doomsword kinövéseként jött létre a csapat, melyről az ismertető meglehetősen szűkszavúan (ha akarom, titokzatosan) nyilatkozik. A zenészek erősen kötődnek az egykori Bathory világához, de az Amon Amarth neve is felmerül, ha a gyökereiket firtatjuk.

Rég volt már, hogy utoljára God Dethroned albumot hallgattam. A The Lair Of The White Worm lemez a jobban sikerült GD anyagok közé tartozott, a soron következő The Toxic Touch viszont kb. annyira mozgatta meg a fantáziámat, mint Habermas rendszerelmélete.

Előrebocsátom: nem tudok elfogulatlan lenni a Gire zenekarral kapcsolatban. Az első demójuktól annak idején kvázi elájultam, majd kikiáltottam a 90-es évek metaljának. Sosem gondoltam volna, hogy az első nagylemezről pontosan tíz év múlva lesz lehetőségem írni. Pedig akkoriban még nem is volt tagja a zenekarnak Kátai Tamás, aki gyakorlatilag belépésétől kezdve meghatározta milyenné kell válnia a Gire zenei világának a továbbiakban.