0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Hogy lesz idén is Bprnr válogatás, az sejthető volt. Nagyjából az is, hogy kik lesznek a korongon, mégis akad számos meglepetés - egyrészt a nem Bprnr-tag zenekarok bemutatása miatt, másrészt a már jól bejáratott nevek közül sokan teljesen új, soha nem hallott dallal jelentkeztek, ami csemegévé emelheti a cd-t sokak számára. Kezdjünk bele.

A közelmúltban a Superbutt koncertezett együtt ezzel az osztrák társasággal, így jutott el hozzánk a Bounz The Ball híre, majd CD-je is. Sajnos nem alakult ki túl jó véleményem a csapatról. Sokan játsszák ezt a fajta nyomulós streetcore-t és ha csak kicsit is alacsonyabb színvonalon teszi ezt valaki, már meg is ette a fene az egészet.

Jobban belegondolva fogalmam sincs, miért hallgatom meg mindig az újabb és újabb Bon Jovi lemezeket, amikor pontosan tudom, hogy nem várhatok tőlük semmit. A legutóbbi Lost Highway album lazulása után Jon Bon Jovi és Richie Sambora ezúttal is beígérték a rockosodást, a klasszikus sound mai verzióját, de aki ennek hallatán fellelkesült, azt szeretném emlékeztetni, hogy már a Crush, a Bounce és a Have A Nice Day előtt is hallottuk ezeket a hangzatos szólamokat.

Ismeretlenebbnél ismeretlenebb zenekarok cd-i árasztottak el minket, ilyenkor az ember picit dermedten nézegeti, hogy melyik név vajon mennyire rémületes zenét rejthet, aztán néha érik meglepetések az embert. A cím és a német nyelv miatt valami Rammstein kópiára gondoltam, aztán tévedtem jól.

Négy év szünet után jelentették meg Bolt Throwerék a lassan gyilkoló death metalt tartalmazó Mercenary címet viselő albumukat a kitartó rajongóknak. Piszok módon brutkó a lemez annak ellenére, hogy a nóták nem ultragyorsak még mindig, viszont a riffek hömpölygő özöne ellenállhatatlanul magával sodorja a hallgatót. A mélyen dohogó dallamok, a kíméletlenül fröcsögő vokál a műfaj egyik legeredetibb elegyét jelentik.

Meglehetősen ellentmondásos érzéseim vannak. Kezdjük a rossz hírrel: amikor Bakónál először hallottam a lemezt, tetszett, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy ez nem demó. Mert - sajnos - úgy szól. Ennyit a negatívumokról.

Tizenöt éve nyomul megállíthatatlanul a Bolt Thrower elnevezésű angol death metal hadosztály, amely már jó évtizede tökélyre fejlesztette harcmodorát.

A Born From Pain nem ma kezdte, hanem '97-ben, bár még más néven, hc zenekarként. Alapvetően ez meg is maradt, inkább a gitárok súlyossága miatt lehet a metalcore-t ráfogni a zenéjükre, de attitűdben, összhatásban azért ez inkább hc, a New York-i fajtából, sok csordavokállal. Mondjuk furcsa módon hollandok, onnan meg hasonló csapatot nem nagyon ismerünk.

Valamikor év közben azt írtam, hogy a Nile albuma biztos első helyet foglal majd el az év végi death metal lista elején. Az is biztos, hogy az Annihilation Of The Wicked, valamint a Hypocrisy Vírus-a mellett jó helyezést fog elérni a Bolt Thrower új albuma is. Talán nem hibázok nagyot, ha azt állítom, ez már egy sokak által várt, régóta esedékes lemez volt az old-school death metal harcos zászlóvivőitől.

Egy év után, közel ötven perces dalcsokorral jelentkezett a Born From Pain. A recepten nem változtattak semmit, tökös, agresszív nótákkal pakolták tele az új cd-t. Már az egyszerű borító – valljuk be: randa, főleg ezzel, a zöldnek nem éppen túl megnyerő árnyalatával – is azt mutatja, nem lesz itt semmi tökölés, kapunk az orcánkba, amennyi belefér, szemernyi finomkodás nélkül.

Bob Catley leginkább a brit Magnum énekeseként lehet ismerős a legtöbbeknek, mindazonáltal szerepelt több projektben, és szólólemezei is szép számmal akadnak, melyek közül a legutolsó a Spirit of Man címet kapta. Dacára annak, hogy Bob eléggé sok helyen feltűnt az elmúlt években, ez az első találkozásunk egymással, és tulajdonképpen pozitív.

Sok minden történik a norvég black metal élvonalában, de a kevés stabil pont közül a Borknagar neve garancia a minőségre. Kovenantok jönnek, Mayhemek mennek, a Borknagar, az Borknagar marad. A zenekart Oystein G. Brun alapította, Garm kezdte az énekesi poszton (Ulver, Arcturus), és ő is - mint majdnem minden tag - kiszállt. Egyedül a zenei agy, Brun Mester maradt és gyűjtötte maga mellé Norvégia fiatal tehetségeit.

Azért egy hatperces intro mégiscsak túlzás, főleg egy black metal zenekartól - gondolhatná az egyszeri szerencsétlen, mikor beteszi a francia Blut aus Nord tavalyi lemezét.

Kicsit szkeptikusan közelítettem az ötödik Borknagar opuszhoz, mivel Simen hangja etalon - na jó, az egyik etalon - számomra a műfajon belül, Vintersorg-ügyileg meg nem álltam a helyzet magaslatán (azóta persze pótoltam a hiányosságokat). Így kezdtem neki az Empiricism kivesézésének, és be kell valljam, az első három hallgatás nem hagyott bennem túl mély nyomokat.

Nem egészen tudtam mire véljem elsőre a The Blueprint zenéjét, valahogy az Earthtone9 ugrott be, és lőn csoda; egy kiadónál van a két csapat. Jelen cd-n hat dal található, az első mindjárt egy három perces intro, amelyben nem történik túl sok minden, kicsit meg is ijedtem, hogy ilyen vontatott izé lesz az egész, aztán a második tételnél már felpörgött a dolog, de itt megint megrémültem, kicsit tingli-tanglinak tűnt a dolog.

A Borknagar zenéje számomra valahogy mindig megfoghatatlan volt, sok dolgukat kifejezetten kedveltem, ennek ellenére az élő teljesítményük alapján nem zártam a szívembe őket, valahogy nem tudtak lekötni. Az is igaz, hogy Simen távozása után kevéssé tudott érdekelni igazán a zenéjük, Vintersorg hangja első nekifutásra hosszú távon hidegen hagy, pedig ügyes a srác. Igyekeztem megkedvelni, de nem megy valamiért. Mindegy, ez nem von le az értékeiből.

Borzasztó egy zenekarnév, nem? Legalábbis a mi magyar füleinknek rém idétlenül hangzik. Sosem találnátok ki, hogy ki istápolja a zenekart, a producer maga Joey DeMaio, a legmetalosabb metaltestvér, és a saját kiadója első bandája a Bludgeon.

Merész lépés a viking black metalos Borknagartól, hogy egy teljesen akusztikus lemezt adjon ki, hiszen pont a blacker réteg az, amely nem igazán a toleranciájáról híres. Bár a folkosság miatt talán szemet hunynak és átadják magukat egy másfajta zenei világnak.

Elég ha azt mondom, hogy Ron Jarzombek gitározik a Blotted Science-ben? Néhány értő fül azonnal kattint és keres, hol lehet beszerezni a lemezt, anélkül, hogy tovább olvasná miről is írok. Aki esetleg nem ismerné az amerikai komplexitásmániákus gitármágust, annak ajánlom figyelmébe a Watchtowert és a Spastic Inket. Ron mellett meglepő módon most nem a testvére dobol, hanem Charlie Zeleni (Behold...The Arctopus, Jordan Rudess), illetve a Cannibal Corpse-ból Alex Webster játszik basszusgitáron.

Elképzelni nem tudtam, milyen zenét játszhat ez a fura nevű zenekar. Meghallgattam, tetszett, kíváncsi lettem többre is. A fura az, hogy a csapat 1998 óta létezik, sőt, pár éve kiadtak egy tíz számos anyagot - nem tudom demónak szánták-e vagy debütálásnak - aztán szüneteltek, majd kicsit megváltozott tagsággal 2002-ben jelentkeztek ezzel az EP-vel.

Zongorás bevezetővel indul az amerikai Bloodlined Calligraphy tavalyi anyaga, mely második teljes nagylemezük a sorban. Az 5/14/06 címre keresztelt zongorás intro bizonyos James Thomas Carternek (ez halálának dátuma ugyanis) állít emléket, csakúgy, mint maga az egész lemez.

Képtelen vagyok megfejteni ezt a zenekart. Szemtelen fiatal koruk ellenére olyan ügyes nu metal (igen, a Linkin Park-féle) lemezt hoztak össze, hogy nem értem. Nem értem miért nem ismertebbek. A hangzás korrekt, teljesen szépen megdörren, sőt. Hangosan nagyon súly, ahogy megszólal. Pedig nincs is basszusgitáros, az elektronikus bigyók mindent pótolnak.

Az ex-Pyogenesis basszusgitáros, Roman Schoensee tulajdonképpen egyszemélyes projecktje ez (Roman egyébként tagja még a holland Dreamside-nak ill. a Silke Bischofnak). Ő jegyzi minden tekintetben a lemezt, vendégként időnként feltűnik, mint női énekhang - a már említett Dreamside frontleánya, Kemi Vita, de jelenléte a hangzóanyag egészét tekintve elhanyagolható.

Vajon milyen lehet, amikor valaki egyszerűen mindent elért a szakmájában, amit csak lehetett? Az egyik oldalról nézve bizonyára felemelő, de ha rockcsapatok példáját nézzük, az ilyen előadók újabb albumait - kevés kivételtől eltekintve - bizony nem valami izgalmas dolog hallgatni.

Németország déli részén éldegél a Bloodflowerz. Négy srác + egy fonott tincsekkel, piercingekkel és szegecses kutyanyakörvvel rendelkező lány alkotja a formációt. Az infólapon felsoroltatott három sor magasztos jelző (pl.: édes melankólia), valamint olyan képi elemekkel dobálóznak, miszerint jelen zeneanyag hallgatásakor szinte érezni az esőcseppeket a bőrön, a dallamok a szeretet és a gyűlölet között cirkulálnak, meg ilyes.

Mindig is köztudott volt, hogy Jon Bon Jovi legalább annyira vonzódik a country / western dolgokhoz, mint a Bruce Springsteen-féle okoskodó, banális középosztály-boldogító rockhoz, azonban még első szólólemeze, a tényleg coltforgató '90-es Blaze Of Glory idejében sem ment el odáig, hogy a dagadt amerikai háziasszonyok szívét megolvasztó kalapos amorózók fővárosában, Nashville-ben rögzítse bandája új dalait.

A Vérvirágok egy germán kvartett, kicsit darkos, helyenként inkább rockos, mintsem metalos zenei világgal. A Dark Love Poems immáron a harmadik albumuk, létrehozásában pedig ismert név, Alex Krull is közreműködött.