Előzetesen szó volt itt az eddigi legnyersebb hangzásról meg az eddigi legfogósabb zenei anyagról, de összességében nem gondolom gyökeresen eltérőnek a Red Before Blacket a Cannibal Corpse előző néhány lemezéhez képest. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy az idei anyag teljesen ugyanolyan, mint mondjuk az A Skeletal Domain volt: egy fokozattal valóban mocskosabb, durvább ez a lemez a legutóbbinál, de aki előzetesen esetleg netán valamiféle korszakhatárra számított, megnyugodhat, ilyesmiről természetesen szó sincs. Mivel egy három évtizedes, kilengésektől abszolút mentes karrier tizennegyedik albumáról beszélünk, szerintem dőreség is lenne hasonlót várni Alex Websteréktől.

Az Erik Rutan-féle megszólalás tényleg elég marós és durva lett, ugyanakkor a Cannibal Corpse mindig is tisztán érthető hangzásképpel operált, nincs ez másképp most sem. Pat O'Brien és Rob Barrett gitárjai fület gyönyörködtető brutalitással, mégis kellően plasztikusan zúznak, a banda összekeverhetetlen riffelése pedig ma is gyilkos. Ami az emlegetett extrafogós jelleget illeti, kicsit bizonytalan vagyok, hiszen a Cannibal Corpse a maga módján már az Eaten Back To Life idején is kerek, ragadós, jól megjegyezhető dalokat írt, vagyis – a műfaj szintjén – az ilyesmi sem új náluk. Annyi bizonyos, hogy összességében készítettek már ennél az újnál komplexebb, technikásabb megközelítésű albumokat is, többek között például a 2014-es eresztéssel összehasonlítva is direktebb, egyenesebb vonalú a mostani mű. De mint mondtam, ez ettől még mindig a jó öreg Cannibal Corpse, mint ahogyan az A Skeletal Domain is az volt. Innentől fogva egyéni ízlés kérdése, ki hol helyezi majd el a diszkográfiában az anyagot, és ahogy nézem a visszajelzéseket itt-ott, elég vegyes is a fogadtatás. Akad, aki szerint igazi modern csúcspont az életműben a Red Before Black, mások szerint rutinmunka. Szerintem meg pont a két kategória között helyezkedik el a cucc.

Az első négy számmal tulajdonképpen mindent felvillant a banda, ami a későbbiekben várható. Mindenféle púder nélkül, fémesen öblös riffeléssel, sodró tempóban indul a lemez az Only One Will Die-jal, majd még magasabb tempóba kapcsolnak a címadóval, ahol a refrén még a maga egyszerűségében is azonnal a fülbe ragad. Utána jön a Code Of The Slashers meglassult riffeket és fűrészelős zúzdákat váltogató súlyossága, hogy aztán a Shedding My Human Skin a maga lidércesen disszonáns gitárdallamaival, sejtelmes hangulataival a banda legpszichopatább arcát is felvillantsa. Négy dal, mindegyik death metal, mindegyik Cannibal Corpse, ezen belül mégis mindegyik más – helyből meggyőző a kezdés, és a későbbiekben is ezt a spektrumot bejárva vezetik elő a dalokat. A zsigereket forgató, fortyogó riffelésű Corpus Delicti, a pokoli basszusfutamokkal alázengetett, gyilkos témákkal operáló Scavenger Consuming Death, netán az ízesen doomos kezdésből kegyetlen kalapálásba, majd csodálatosan elvetemült málházásba forduló Hideous Ichor kiváló Cannibal-darák. Semmi meglepő nincs bennük ennyi év után, de jó őket hallgatni.

És akkor el is érkeztünk a lényeghez: sokszor leírtam már én is, más is, hogy zenekara válogatja, kinek mi áll jól, és kitől mit vár az ember. Szerintem a Cannibal Corpse-hoz pont ez a kiszámítható rendíthetetlenség passzol. A legjobb, legfontosabb lemezeiken ők is túl vannak már, de hallhatóan ma is élvezik, amit csinálnak, és sosem tűnnek avittasnak, unalmasnak a lemezeik. Ebből a szempontból a csapat a saját műfajában olyan, mint az AC/DC, az Iron Maiden vagy a Slayer: a stílus adott, nem merészkednek a kereteiken kívül, viszont e határok között legfeljebb a felszínes szemlélő számára csinálják mindig hajszálpontosan ugyanazt. És valahogy üvölt róluk, hogy tudják: ezt a zenét nem nagyon lehet náluk autentikusabban megszólaltatni. Nyilván akadnak ma már modernebb, technikásabb, progresszívebb bandák a death metal tengerében a Cannibal Corpse-nál, de tényleg olyan betolni a Red Before Blacket is, mint amikor az ember elindít egy új AC/DC-t, Maident vagy Slayert: amit hallasz, az még az esetleges hibákkal, hiányosságokkal együtt is úgy kerek, ahogy van. És ettől valahogy otthonos érzése támad a hallgatónak. Az idei Obituary szerintem némileg erősebb Obituary-album, mint amilyen Cannibal Corpse-nak a Red Before Black, de itt sincs ok panaszra: megbízható durvulat ez a lemez, pont olyan, amilyennek szeretjük a bandát.