Amint egy zenekar népszerűvé, sőt meghatározóvá válik, rögtön mindenki jogot formál arra, hogy megmondja velük kapcsolatban a frankót, az internetkorszak pedig csak ráerősített erre. A rajongók lényegében személyes tulajdonuknak tekintik kedvenceiket, innentől kezdve pedig már semmi nem lehet elég jó, de elég rossz se. Persze az ember már csak ilyen: családtagjaink, kollégáink, barátaink, szomszédaink életével kapcsolatban is birtokunkban van a bölcsek köve, tudjuk, hogy mit, mikor és hogyan kellene (kellett volna) csinálniuk annak érdekében, hogy minden tökéletesen alakuljon, persze szerintünk. Ilyenkor a legjobban a saját háza táján való sepregetésre érdemes felhívni az illető figyelmét, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egy népszerű előadó ezt PR-okokból nem teheti meg.

Nem mondhatja tehát sem John Petrucci, sem Mike Portnoy, hogy törődjön mindenki a maga dolgával: a Dream Theater belügyeihez senkinek semmi köze, ítéljenek a szétválás utáni zenei produktumok alapján, ne pedig azokkal a kiragadott mondatokkal és féligazságokkal foglalkozzanak, amelyeket a médiumok saját szájízük szerint tálalnak a slepp szarkavarásából táplálkozva. Persze ez azért mégsem ilyen egyszerű, és nemcsak a PR miatt, hiszen a belső ügyek, konfliktusok, személyes történések ugyanúgy rányomják bélyegüket a zenére is, mint a hétköznapi életre.

A magam részéről megértettem mindkét fél indokait, hiszen egy zenekar egyszerre munkahely, közös üzleti vállalkozás, házasság és baráti kapcsolat – ezeket külön-külön is nehéz menedzselni, nemhogy egyszerre. Úgy voltam tehát vele, hogy beszéljen a zene, jó dobos rengeteg van, de olyan, akivel emberileg is ki lehet jönni hosszútávon, annál kevesebb. És Mike Portnoy indokait figyelembe véve a levegőváltozás is legalább ennyire fontos. Persze az együtt maradt Dreamnek némileg nehezebb dolga van, hiszen a zenekar motorja távozott, de úgy gondolom, inkább a következő lemez lesz az, ahol érződni fog a sokat emlegetett felszabadultság és emberi összhang Mike Manginivel (koncertbeszámolók szerint a színpadon már most érződik). Amit viszont a sajnálatos események közben/után a stúdióban csináltak, tényleg nem több rutinszerű egy DT dalcsokornál, a maga csúcspontjaival és kevésbé erős pillanataival együtt, de mindenképp magas színvonalon. Elvégre aligha nevezhető épelméjűnek, aki ezen muzsikusok bármilyen produktumát egy rakás szarnak nevezi.

Objektíven a Dream nem tud hibázni, mellényúlni, és ez most sincs másképp – arról van csupán szó, hogy ezúttal megint egy kevésbé erős lemezt készítettek. A legutóbbinál mindenképp gyengébbet, de az Octavariumnál nem rosszabbat, amely anyagot én speciel a legkevésbé kedvelem az életműből. Más meg éppen azt kedveli. Az Images And Words érzést keresni pedig végképp értelmetlen: sem a zenekartagok, sem a közönség fiatalsága nem fog már visszatérni, és ez így van rendjén. Pont emiatt érdekes, hogy felfedezni vélek egy-két zenei visszautalást az Images világára, rögtön az On The Backs Of Angels elején felbukkan egy elég durván Pull Me Underre emlékeztető kis témázgatás, aztán ott van az a kis szintikiállás az Outrcryban, illetve a Lost Not Forgotten szólórésze, ahol kissé az említett klasszikus eposzainak hatását érzem. Egyébként pont ez utóbbi tétel az egyik kedvencem a lemezről, lévén a talán legjobban összerakott dal. Annak taglalását meghagyom az okosoknak, hogy hol és mit lehetne-kellene rövidíteni a dalokon, de összességében valóban nem érzem olyan baromi fontosnak, hogy egy prog metal lemez (illetve konkrétan ez) mindenáron 80 perces legyen. Ha tehát a kissé vontatott This Is The Life vagy a lemezzáró, teljesen jellegtelen és felesleges prüntyögés, a Beneath The Surface lemarad, abszolút nem lenne hiányérzetem. A pörgősebb darabok viszont, mint amilyen a már említett Lost, az Outcry, netán a Bridges In The Sky elviszik hátukon a gyengébb pillanatokat, és mivel a Beneath utolsó, szerencsére nem kell menet közben számot átugrani. Az ilyesminek amúgy sem vagyok a híve, és összességében azért kellően élvezetes az anyag ahhoz, hogy ez ne merüljön fel.

Röviden szólva: Dream Theater 2011 – egy anno műfajteremtő és újító, ma már ezt másoknak átengedő, egy bizonyos szintre régóta beállt zenekar sokadik lemeze a sorban az A Dramatic Turn Of Events. Jólesik meghallgatni és jól fog esni róla vitatkozni. Amivel nagyok lettek, azt nem veheti el tőlük senki – az pedig, hogy kinek mennyire tetszik, amit éppen frissiben csinálnak, tulajdonképpen teljesen lényegtelen.