Olyan többszólamú vokálbevezetővel indul az új Machine Head lemez első dala, az I Am Hell (Sonata In C#), hogy az ember először önkéntelenül is megnézi, vajon jó albumot indított-e el. Aztán persze szépen a helyére kerül minden, egy szintén elég ködös, de már kellően durva és vészterhes átvezetésből kibontakozik a jellegzetes elemekre épülő több mint nyolcperces dal gerince, ám már itt sem kérdés, hogy Robb Flynnék ismét léptek egyet előre. A tökéletesen felépített, a thrashes fűrészelést mézédes gitárharmóniákkal és a nyaktörő tempó dacára is megadallamos refrénnel összeeresztő dal elég jól összefoglalja az Unto The Locust lényegét. Ugyanez a helyzet a már jó ideje ismert Locusttal is: ha nem tetszett ez a nem kevés Metallica-szerű hangulattal operáló, több részből felépülő, a szokásos brutalitás mellett néhol már-már meglepően melodikus szerzemény, vélhetően az albummal sem leszel maradéktalanul elégedett.

Ha röviden akarnám érzékeltetni, mi történt, azt mondanám, minden korábbinál dallamosabb lett a zenekar, ám eközben jellegzetes intenzitásuk is a helyén maradt. Váltásról nincs szó, inkább csak azt mondanám, hogy az ezredforduló nu metalosabb stíluskanyarjait követően a 2003-as Through The Ashes Of Empires albummal visszataláltak a klasszikus első két anyag vonalához, mindezt továbbfejlesztették a legutóbbi The Blackening hosszú, komplex, még több old school metalt rejtő dalaival, az Unto The Locust pedig a következő állomást jelenti ugyanezen az úton. Robbék jó érzékkel ismerték fel, hogy nem lehet még egyszer ugyanazt kiadni négy és fél év, rengeteg minden korábbinál sikeresebb turné és egy olyan fogadtatású lemez után, mint a legutóbbi. Megmaradtak a hosszú, összetett dalok – a rendes verzió mindössze hét nótából áll, és a legrövidebb is a hat percet közelíti –, ebből a szempontból egyértelműen a 2007-es anyag vonala a meghatározó, de eközben hallhatóan tudatosan rágyúrtak a harmóniákra, a fogós, ragadós gitártémákra. Ez nemcsak a szólókra vagy a díszítő motívumokra értendő, mert az anyag nagy részén maguk a riffek is dúdolhatóak, ami azért nem annyira gyakori ezen a vonalon... Robb is dallamosabban hozza magát, mint eddig bármikor. Ami pedig a legkomolyabb fegyvertény: a zenekarnak sikerült mindezt úgy megvalósítania, hogy közben egyáltalán nem bújtak ki a bőrükből.

A dallamosabb megközelítés mindenképpen bátor húzás, sokan ugyanis garantáltan nem készültek fel egy ilyen típusú albumra a Machine Headtől. Így aztán helyből borítékolni merem, hogy ismét rengeteg vitát vált majd ki a táboron kívül és belül az Unto The Locust. Az is biztos azonban, hogy sokaknak most jobban tetszik majd a csapat, mint eddig bármikor... Pláne, hogy az albumban hallhatóan elképesztően sok munka fekszik, tényleg a legaprólékosabb részletek is a helyükre kerültek, és eszméletlen mennyiségű finomságot rejtettek el a dalokban. Mindent elárul, hogy több mint egy hónapja ismerkedem a lemezzel, és nemhogy nem untam meg, hanem ellenkezőleg, még mindig egyre jobban tetszik. Kétségtelen, hogy nincs rajta olyan elsőre is kiugró kvázi-sláger, mint legutóbb a Halo, vagy az Imperium még egy kanyarral előtte, ám ahogy az ember újra és újra beteszi ezt a hét dalt, fokozatosan feltárják megannyi arcukat.

Az egyik legragadósabb téma nem meglepő módon a legrövidebb Be Still And Know, a bridge és a himnikusnak is bátran nevezhető refrén elsőre üt, nem lepne meg, ha előbb-utóbb klipet is készítenének hozzá. Ennél mindenképp kevésbé tipikus a This Is The End, ahol skandinávos benyomást keltő melo-death gitárharmóniákkal keverték a Machine Headre olyannyira jellemző precíziós modern thrasht. A tika-tika tempókra érkező alapriff itt is szinte fütyülhető, az irgalmatlanul hatásos belassulással pedig még egyet csavarnak az egészen. Biztos, hogy sokan túlzásnak bélyegzik majd ezt a dalt, nekem viszont az egyik kedvencem. Szintén nagy favorit a Darkness Within, ami akusztikus gitáros bevezetőből fejlődik monumentális vallomássá a zenéhez, és ismét páratlanul hatásosan bontakozik ki a tamokkal kihangsúlyozott, úszós gitárhangokkal alábúgatott nagy refrénig. Simán a következő évek egyik nagy Machine Head himnusza válhat belőle, garantáltan rengetegen tudnak majd kapcsolódni hozzá. A The Blackening vonalát talán a kiállásokkal teli, tempóváltogatós Pearls Before The Swine viszi tovább leginkább, de erre sem mondanám, hogy simán felfért volna arra a lemezre. Tulajdonképpen csak a záró Who We Are-t bevezető gyerekkórus jelenlétét érzem túlzásnak, az ilyesmi ugyanis mindig, mindenütt menthetetlenül csöpögősen hat egy rock/metal lemezen. Szerencsére aztán gyorsan megmentik a helyzetet a lánccsörgető tempókra épülő zakatoló főriffek, amelyek néhol egészen olyanok, mintha csak Iron Maiden témákat nyomtak volna tele proteininjekciókkal. A refrén pedig megint kimondottan himnikus...

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, első helyen most is Dave McClaint emelném ki, aki egyértelműen korunk egyik legfifikásabb metal gőzhengere, ráadásul élőben is simán tudja mindazt, amit lemezen. Most is olyan ravasz, izgalmas ütemeket eszelt ki a dalokhoz, hogy már csak azokra figyelve sem igazán lehet unatkozni az anyag hallgatása közben. A ritmusszekciót Adam Duce is jó kis old school témákkal erősíti, ami pedig a gitárfrontot illeti, Robb és Phil Demmel ezúttal hallhatóan minden korábbinál mívesebb, dallamosabb szólókkal akarták még emlékezetesebbé varázsolni a dalokat, és ez sikerült is nekik. Flynn amúgy nyilván most sem vált a világ legjobb torkává, én azonban – hajtűkanyarok ide vagy oda, néha furcsább nyilatkozatok amoda – valahogy mindig elhittem neki, amit énekelt: a Burn My Eyes-on is, a The Burning Reden is, és most is. Ez valami olyan plusz, ami nála megvan, sok kategóriákkal jobb énekesből meg hiányzik... Hallatszik amúgy, hogy eljárkált énektanárhoz az utolsó album óta, mert magabiztosabban bánik a hangjával, mint eddig bármikor, és a változatosságra is nagyon figyelt, még a néhol használt magasabb hangfekvés is remekül áll neki. Az album hangzása is gyönyörű, és ezúttal ezen a téren sem az volt a cél, hogy két dal után összepréselődjön a hallgató agya: sűrű és súlyos, de kellően nagy terű, szellős a megszólalás. A speciális verzióra felpakolt két feldolgozással (The Sentinel a Judas Priesttől és Witch Hunt a Rushtól) sem tévedtek nagyot, mindkettő jól sikerült, bár túl sokat nem változtattak az eredetieken.

Ahogy írtam, biztosan rengeteg ellentétes véleményt olvasunk-hallunk majd erről a lemezről a következő hetekben-hónapokban, engem azonban ismét maradéktalanul meggyőzött a banda, és az is tetszik, hogy volt merszük megtenni az újabb lépést. Az Unto The Locust száz százalékos Machine Head album, mégis számos újdonsággal szolgál – lehet, hogy kissé elfogult vagyok velük, mióta csak tizennégy évesen először hallottam a Burn My Eyest, de nem kérdés, hogy az új Anthrax mellett ezt az albumot hallgatom a legszívesebben az idei termésből.