Nem mondhatnám, hogy az Apey & The Pea annyira rosszul érezte volna magát, és talán nem is szaglott annyira, mint a feltámasztásakor már negyednapja halott bibliai Lázár, amikor Áron Andrisék – kábé pont egy éve – úgy döntöttek, hogy már a hátuk borsódzik az Api és a Borsó elnevezéstől, és ideje lenne valami kevésbé gagyi nevet találni egyre feketülő muzsikájuk számára. Igazság szerint én sem tudtam soha megszeretni a baráti trió eredeti elnevezését, mégis, úgy érzem, hogy három nagylemez után azért a Lazarvst is szoknom kell még egy darabig, még ha kétségtelenül szépen bele is illik a banda bibliai neveket tartalmazó katalógusába (Nazareth, Judas, Abraham, Methusalem, Belphegor). Csak hát, aki nem hót meg, annak nem kell feltámadni, ugye, de ennyi elég is lesz, nézzük inkább, mit is rejt az olykor IV-nak is nevezett lemezanyag.

Elöljáróban annyit, hogy névváltoztatás ide, fokozatos súlyosbodás oda, a Lazarvs bizony úgy következik a három évvel ezelőtti HEX-ből, ahogy mondjuk a Hellish következett a Devil's Nectarból. Azaz az alapok ugyanazok, pusztán az arányokon történt kicsiny csiszolgatás, miáltal a végeredmény még markánsabb lett. Anélkül, hogy elővenném a szokásos „a kemény részek még keményebbek..." kezdetű, unásig ismert gyerekmondókát, el kell ismernem: valóban ez Apiék legsúlyosabb, legsötétebb és legnyomasztóbb anyaga mindezidáig, ugyanakkor ezen találhatók – még ha csak néhány perc erejéig is – a legdallamosabb részek is. Vagyis igazán úgy tűnik, hogy a füstös trojka most jutott el oda, hogy tényleg mindent egybeolvasszon, amit szeretnek művelni, vagy éppen csak hallgatni, és hogy azt sludge, grunge, thrash vagy éppen death metal elnevezéssel szokás felcímkézni, lényegében mindegy is.

Az intróként is felfogható, instrumentális IV. Rebirth azonnal leránt a mélybe: az alig másfél perces dal némi cséphadarás után olyan fájdalmasan sivító gitárokkal támad, amelyek hallatán – pláne, ha közben a bookletet is nézegetjük – Pokolba készülő, elkárhozott lelkek seregét látjuk magunk előtt. Kicsivel később két hasonlóan ultraintenzív és rövid tételt kapunk még: a Reaping olyan, mintha egy, a szokásosnál is okádékabb Eyehategod-témát tolna el egy death-egyesület, az elsőként megismerhetővé tett Godslayer pedig a szintén igencsak extrém ének (és zene) ellenére is szinte ragad a fülbe. Mármint abban az egy percben, amíg tart.

De vissza a korong elejére! A kettes The Order nem más, mint az anyag thrash-gránátja, á la Exodus, amit igencsak meglepő fordulattal néhány másodperc erejéig egy dallamos betét szakít meg, hogy aztán egy már szokásosnak mondható, füstbe temetett megoldással érjen véget. A már említett Reaping visz át a Pit.-be, ami akár az anyag slágere is lehetne, már ha lenne neki olyasmi. Az alapriff a kelleténél kicsit jobban hasonlít egy bizonyos svéd banda Demiurge dalára, de aztán teljesen más irányba viszik el: az ének – nekem legalábbis – egyszerre idézi az Alice In Chainst és a Nirvanát, és hiszed, vagy sem, ez az egész teljesen koherens egésszé áll össze.

A lemez közepén elterülő, bő hétperces címadó Lazarvs a leginkább hagyományosan apis tétel, szépen beül az Abraham meg a Judas mellé az iskolapadba, még ha azoknál némileg összetettebb is. Később a remek Solar King lesz még hasonló sludge-szörnyeteg, a Crowbar árnya lebeg a vizek felett, még ha a középrészen azon a „sztepp-betéten" rendre vigyorognom is kell. A nem kicsit sabbathos Valhalla zölden foszforeszkáló fényei egyfajta Pothead II-t jelentenek, mondanom sem kell, hogy a Monolord/Sleep/Windhand-hatásokat mutató tétel mekkora kedvenc! Na, ezek között tanyázik az az I, Emperor, ami tényleg a sötétből ugrik ránk, hogy atomjainkra szaggasson minket, Api itt már szinte death metalosan bömböl, hogy aztán a zárlat szinte megnyugtatóvá váljon a finomabb énekdallamokkal. És akkor még hátravan a feketeleves: a From Flesh igazán embert próbáló, lelket nyúzó drone-nyomasztása, ami a Sunn O))) hatását le sem tagadhatná, de szerencsére nem is akarja. Amikor bő négypercnyi recsegés-ropogás után beérkezik a Makkos-Prepelicza páros, az ember önkéntelenül is összerezzen. Talán célszerű lett volna ezt a hat és fél perces instru szörnyeteget pakolni a legvégére, de hőseink nem így tettek, jön még egy igazán undorító mocsárlény a Warmaster bömbölése képében, hogy aztán csak üljünk kifacsarva, mint akin átment egy különösen aljas szippantós autó.

Mindez persze szokás szerint úgy szól, mint az állat (gratulációkat ide: Bánházi Gábor, Zengőkert Stúdió), de az igazán megdöbbentő az, hogy mennyire jól is néz ki ez az egész. Már a borító sem semmi, azt a két pestisdoktort idéző figurával, de az igazi meglepetés a bookletben vár ránk: a tizenkét darab, egyik oldalán a szövegeket, a másikon pedig egy igencsak megkapó festmény részleteit tartalmazó lapocskákkal akár puzzle-t is játszhat a kedves zenehallgató, és hát az a bizonyos kép is olyan, mintha a Toollal és a Behemothtal egyszerre kacérkodó Hieronymus Bosch követte volna el. (Pedig nem ő volt, hanem a The Southern Oracle-ös Kókai Barnabás, azaz a Barber's Art.)

Mindent egybevetve tehát, miközben a nem éppen élete legjobb formájában lévő Lázár felkelt a sírból, és járni kezdett, a Lazarvsnál keresve sem találhatnánk jobb aláfestő zenét a minden korábbinál vidámabb és megnyerőbb 2020-as esztendőhöz.