Az, hogy az embernek nagy általánosságban mára már herótja van a „szupergruppoktól", nem jelenti azt, hogy nem készülnek színvonalas, értékes, sőt, kiemelkedően jó produkciók ebben a mezőnyben. Más kérdés, hogy meddig érdemes húzni a dolgot, hiszen mind a Kill Devil Hill, mind az Adrenaline Mob, de még a Black Country Communion esetében sem sikerült a remek debütalbumok szintjét megugrani másodszorra, és ezek csak azok a példák, amik így elsőre beugranak. Szerencsére a KXM egyelőre csak egy lemezt csinált, ami viszont zseniális, a Revolution Saints szintén nagyon megtetszett, és úgy tűnik, a szimpátia hosszú távú, de a Sweet & Lynch-anyagot például kiadni is felesleges volt, nemhogy folytatni (ahogy azt állítólag tervezik). Szóval választék bőven van, mindenki helyettesítse be a fenti neveket saját ízlése és véleménye szerint.

Az éppen az Adrenaline Mobból frissen kiszállt Mike Portnoyból és a Mr. Big-basszer Billy Sheehanből álló ritmusszekció fémjelezte The Winery Dogs projekt eredetileg John Sykesszal dolgozott volna, de mivel Sykes munkastílusa nem éppen olyan hiperaktív arcoknak való, mint Portnoy, az egészből nem lett semmi, és valahogy Richie Kotzen került a képbe, ami nyilván sokaknak okozott csalódást. Elsősorban nyilván azoknak, akik még mindig nem adták fel azon vágyálmukat, hogy Skyes egyszer majd elkészíti a Thunder & Lightning, a 1987 és a Blue Murder-lemezek egyenes folytatását – egyszerre. Aki viszont bírja a bluesos hard rockot és ismerte a kotzenes Mr. Big-lemezeket, egyrészt örülhetett, másrészt borítékolható volt, hogy milyen zenével fog előrukkolni a power-trió az első albumon.

Na, ez természetesen a második körben is megmaradt: összességében nézve Kotzen szólódolgainál valamivel súlyosabb a történet (nyilván a javíthatatlan óriáscsecsemő-metalhead Portnoynak is köszönhetően), de Sheehan összetéveszthetetlen basszusa miatt mégis inkább a Mr. Big-párhuzam adja magát leginkább (pláne a kakukktojásnak számító lírai Fire kapcsán, ahova aztán tényleg már csak Eric Martin hangja hiányzik), viszont egy pöttyet annál is keményebb az összkép. Érdekes módon ugyanakkor a legutolsó Mr. Big-pont a kotzenes érára kacsint kicsit vissza, tehát vagy ott öregedett hozzá a tagság saját tizenévvel ezelőtti zenéjéhez, vagy Richie volt koravén már akkor is.

Persze hozzá kell tennünk, hogy bár a Mr. Big húzása sem gyenge, Portnoy dobolása mindenképpen ad egy metalos groove-ot minden zenének, amiben felbukkan – néhány hallgatás után itt is el-elkezdi figyelni az ember a témáit, és talán pont emiatt nem ájultam el a kettes Adrenaline Mobtól sem, hiszen nyilvánvaló volt, hogy még csak nem is szegény AJ Pero, hanem távol-keleti kollégája felel a ritmusokért. Nem is hallunk ott olyan tempókat, mint ahogy az Oblivion elindítja ezt a lemezt. Ezek a felengedett lábcinek, kétlábdobos breakek és laza pörgetések nem programozhatók be sehová. Ahogy Draveczki kolléga a minap megjegyezte a lemez kapcsán: „Boldog vagyok, hogy Portnoy otthagyta a Dreamet" – hát, egyetértek, hozzátéve, hogy a The Bridge intrója miatt már megérte.

Nagyrészt tehát a blues-alapú, funkos rock kerül előtérbe, a markáns basszus miatt még akár a Talisman is beugorhat párhuzamnak, de ha az általános súlyosságtól elvonatkoztatunk, néha még a fehér öltönyös, mikrofonfrizurás, egyszerre tapsoló fekákat is odaképzelhetjük lelki szemeink elé, éppen csak a koreografált mozgású fúvósszekció hiányzik időnként (cserébe viszont megkapjuk a Fender zongorát a Think It Overben és a Hammondot a The Lamb elején). És ugye ma már rég nem 1975 van, amikor is köpködni volt illendő a Deep Purple Come Taste The Bandjének hallatán – az akkori, értetlenkedve fogadott törekvések pont a Winery Dogs-típusú zenékben csúcsosodnak ki igazán. Persze akkor még egyik Winery Dog anyabandája sem létezett, tehát ennek a mixnek most és így kellett-lehetett létrejönnie: hármójuk közül egyedül Kotzen az, aki már szemtelen fiatalon indult karrierje elején is ezt a stílust érezte igazán magáénak és vitte mindenhová, ahol csak zenekari tagként megfordult – halld Native Tongue, ugye. Persze ez a vonal minden amerikai rockzenész zsigereiben ott van, a kérdés csak az, mikor jön elő. Ez a három arc nagyon elcsípett valamit, ami másodszorra is kellően izgalmas, élvezetes, úgyhogy ne károgjunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz legközelebb (súgok: Richie felhívhatná a Stand gospel énekeseinek valamelyikét egy kis háttérvokál kapcsán).