Eltelt két év, így menetrendszerűen érkezik szeptember 23-án az új Dream Theater album, amely rendhagyó módon a csapat nevét viseli, és az első a sorban, ahol már a Mike Portnoy helyére érkezett új dobos, Mike Mangini is a kezdetektől fogva teljes jogú tagként vett részt a dalszerzési munkálatokban. Nem kérdés, hogy a progresszív metal New York-i királyai ismét komoly lemezeladásokat és igen látogatott turnékat produkálnak majd az anyaggal, de vajon meggyőzik-e majd az új dalok a rajongótábor azon részét, amely bő egy évtizede a csapat megújulását követeli, és hangosan hiányolja a vonatkozó fórumokon az igazi ihletettséget a Dream Theater zenéjéből? Szűk negyed órát kaptunk James LaBrie énekes drága idejéből, és az általa elmondottak alapján a válasz akár igen is lehet.

Nem sok időbeli különbséggel jelenik meg a Dream Theater új lemeze és az új szólóalbumod. Ez azt jelenti, hogy a munkálatok is valamennyire párhuzamosan folytak?

Az Impermanent Resonance dalain úgy másfél évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni Matt Guilloryval, és azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan csiszoltuk a zenét. Így aztán a lemez anyaga nagyjából kilencven százalékban készen volt már, mire eljutottunk a stúdiózásig. Matt-tel általában semmiféle különösebb előzetes tervünk nincsen, egyszerűen csak nekilátunk a dalszerzésnek, aztán összeáll belőle valami. A Dream Theater pedig alapvetően évek óta mindig a stúdióban dolgozik. Nyilván mindenkinek vannak témái, dalötletei, amiket lehoz, de a nóták ott és akkor nyerik el a végső formájukat. Ez egy jóval kötöttebb időszak, amit nem is nagyon szoktunk félbeszakítani, legfeljebb egy-egy hét pihenőt iktatunk be, hogy tisztuljon a fejünk a meló közben. Ez most azért is jött kapóra, mert ezekben a szünetekben befejezhettem a saját lemezemet. Igazság szerint nem úgy terveztük, hogy ennyire egymásra csúszik majd a két meló, de hát mondom, megcsúsztunk a szólóalbummal...

Mennyire kellett magad agyilag átállítanod egyikről a másikra?

Nem annyira, szerintem ugyanis eléggé markánsan elválik egymástól a két történet zenei értelemben és egyébként is. Nyilván akadnak hasonlóságok, de az Impermanent Resonance egy elég direkt, könnyen befogadható metal/hard rock/pop anyag, az új Dream Theater lemez pedig egy klasszikus Dream Theater album. Vagyis eklektikusabb, a stílusok között szabadabban mozgó anyag, amelybe egyszersmind új ízek, új érzések, új fűszerek is vegyülnek. Kiemelten fontos számunkra most ez a lemez, hiszen sok szempontból olyan, mint egy új kezdet.

Gondolom, ezért is viseli címként a banda nevét...

Pontosan. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy itt mutatkozik be teljes valójában a mostani felállás. Nem mintha bármi gond lett volna az A Dramatic Turn Of Events lemezzel, mert a mai napig elégedettek vagyunk vele, de ott azért nem voltunk könnyű helyzetben. Sokan eleve szkeptikusan álltak hozzánk, nem tudták, hogy képes-e folytatni a zenekar a tagcsere után, és mi magunk is izgultunk, ezt kár is lenne tagadni. Az album egyértelműen bizonyította, hogy a Dream Theater továbbra is Dream Theater, Mike Mangini is elképesztő teljesítményt nyújtott mind a stúdióban, mind a turnén, így mindenki megbizonyosodhatott róla, hogy minden a régi, a csapat nem változott. És ebből fakadóan most már semmit sem kellett bebizonyítanunk, egyszerűen csak önmagunk lehettünk. Annyi volt a célunk, hogy a lehető legjobb lemezt írjuk meg, ugyanakkor viszont nem szerettük volna ugyanazt csinálni, mint legutóbb. A kezdetektől fogva egy nagyobb ívű, monumentálisabb megközelítésű anyagban gondolkodtunk. Ez már a nyitótémában, a False Awakening Suite-ben is tetten érhető, ez ugyanis bizonyos szempontból filmzeneszerűbb, mint gyakorlatilag bármi, amit korábban csináltunk.

És milyen egyéb újdonságokkal szolgáltok a dalokban?

Az instrumentális Enigma Machine például szintén teljesen új elemeket hoz a zenénkbe. Egyszerre nagyon dinamikus és melodikus: vannak benne roppant intenzív, gyors témák, amelyek azonban utána letisztulnak, és csodálatos dallamos részeknek adják át a helyüket. És a lemezzáró epikus nóta, az öt részből álló Illumination Theory is formabontó. Elsősorban a középső rész nagy instrumentális betétjeire gondolok, ezek ugyanis szintén olyasmit villantanak fel, ami eddig még nem volt hallható nálunk. Igazi Dream Theater, de másképp: valóságos szónikus támadás, de egyszersmind csodálatos kísérletekben megvalósítva. Olyan gigantikus hangzásképeket rejt ez a lemez, amelyekhez foghatókat eddig még tényleg nem csináltunk soha. Vonós szekció, melodikus betétek, klasszikus rock, tényleg minden végigvonul ezen az anyagon, valóban definitív Dream Theater albumot készítettünk. Olyat, amely tökéletesen tükrözi, hol tart most a csapat: benne van minden, amiről a banda ismertté vált, de egyszersmind új ízeket is hoz. Ha egy kölyök, aki nem ismer minket, megkérdezné, melyik lemezünkkel kezdje meg a csapat feltérképezését, biztosan ezt javasolnám neki. Benne vagyunk egyénenként és közös egységként is.

Ha jól tudom, Mike Mangini legutóbb már egy többé-kevésbé kész lemezanyagot ütött fel, most azonban az elejétől kezdve benne volt a kreatív folyamatban. A világért sem akarom a Mike Portnoy-témát forszírozni, így kizárólag zenei értelemben kérdezem: mi a különbség a két ember között?

Mike Mangini fenomenális dobos: hihetetlenül képzett zenész, roppant zenei gondolkodású ember, de hát ez nem véletlen, hiszen oktató volt a Berklee-n. Valóban részt vett a teljes zeneszerzési folyamatban, és állati termékenynek bizonyult. A saját részeit természetesen ő dolgozta ki, de ezen túlmenően is végig spontán módon reagált a felmerülő ötletekre, és nagyon könnyen felvette a többiek hullámhosszát. Tele van energiával, de egyszersmind roppant türelmes is, aki tökéletesen tiszteletben tartja a Dream Theater zenei identitását is. Tudja, kik vagyunk, ismeri a munkamódszereinket, és tökéletesen alkalmazkodott is ehhez. Úgy passzol a csapatba, mint kesztyű a kézre. A felkészültsége pedig tényleg döbbenetes: azonnal reagál mindenre, egyből képes alkalmazkodni bármihez, és a feljátszás során is hihetetlenül pontos, precíz. Számos rész egyből vagy legfeljebb másodszorra felment, olyan hibátlanul dobol. Tényleg igen sokat tett hozzá az albumhoz. Ami a másik Mike-ot illeti, igazából a zenei különbségek is az emberi különbségekhez köthetők.

Ezt hogy érted?

Úgy, hogy zenészként is a személyiségük határozza meg őket. Mike Portnoy szintén nagyon improvizatív és képzett zenész, a folyamatokban azonban mindig is drámaibban exponálta magát. És persze a játéka is drámaibb volt.

Említetted, hogy alapvetően ezt a lemezt is a stúdióban írtátok. Bizonyára te is gyakran találkozol olyan véleményekkel, amelyek szerint a csapatnak változtatnia kellene ezen a megoldáson, netán bevonnia egy külső producert...

Elég sokan nekünk szegezik ezt, de messzemenően nem értek egyet vele. Az a helyzet, hogy a Dream Theater nem olyan típusú csapat, ahol valaki csak úgy megjelenik és beilleszkedik a munkafolyamatokba, vagy pláne irányt szab azoknak... Korábban persze voltak ilyen irányú próbálkozások, hiszen az Images And Words David Praterrel készült, a Falling Into Infinity pedig Kevin Shirley-vel, de egyik munkáról sincsenek kellemes emlékeink. A Dream Theater totálisan más megközelítést igényelt, mint amit az említett szakemberek a korábbi munkáiknál megszoktak, ez nem valami négynegyedes muzsika. John Petruccinál jobban senki sem érti, hogyan működik a zenekar: hihetetlen tehetség, zeneileg is tökéletes rálátása van mindenre, és emellett még kiváló kommunikációs adottságokkal is rendelkezik. Mindezek eredményeként sokkal hatékonyabban tudja kihozni belőlünk a maximumot, mint akármilyen külső producer. Egy új arcot be kellene tanítanunk arra, hogyan dolgozunk, hogyan kommunikálunk, meg kellene ismernie minket emberként is, szóval eleve sok időbe telne, mire egy hullámhosszra kerülünk vele. Ennek a világon semmi értelme nincs. Pontosan tisztában vagyunk vele, mit akarunk, van egy évek óta bevált módszerünk, amelyről mindannyian tudjuk, hogy ez működik nálunk a legjobban.

Mi várható a lemez megjelenését követő turnétól?

Komoly látványosságok. Akárcsak a zenében, itt is minden tekintetben meg akarjuk jeleníteni a Dream Theater lényegét, így a színpadkép és a vizuális show-elemek vonatkozásában is komoly előrelépést teszünk. De erről egyelőre még nem árulhatok el további részleteket.