0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

0624redfang1A Red Fang nekem valahogy mindig olyannak tűnt, mintha a Hazárd megye lordjai egy kissé elfuserált változatát jelentenék a stoner rock stíluson belül. Persze, valahol az egész színtér olyan, mintha az említett sorozatból lépett volna elő, de emellett a portlandi négyes a felbukkanása óta folyamatosan, igen erősen ad a humorfaktorra (különösen a remek videóikon keresztül), és még kinézetre is olyanok, mintha valaki direkt összeszedegette volna a szcénára jellemző sztereotípiákat: csöves kinézetű gitárosoktól elkezdve kemény öklű focihuligánokat idéző doboson át a barátai által a rosszba belevitt értelmiségi-fizimiskájú basszer/énekesig bezárólag mindenki itt van, nincs hiányzó. És talán éppen ezért, de bizony első találkozásunk óta a rajongójuk vagyok, így aztán főleg különös, hogy – holott már háromszor jártak nálunk korábban – most volt az első alkalom, hogy élőben is megtapasztalhattam a kvartett erejét. Bizony egy pillanatig sem kellett csalódnom, meglepődnöm is csak amiatt, hogy ez a banda röhögve töltötte meg a Dürer Kert nagytermét, miközben a mellette lévő helyiségben jóval kisebb – de az elmondások alapján hasonlóan lelkes – közönség előtt egy bizonyos Billy Graziadei küzdött fel-alá rohangálva.

death_by_stereo_k2019_01Dübörög a nyári koncertdömping, egyre több olyan nap van és lesz, amikor a fejünket vakargatva kell töprengeni, hogy mit válasszunk, és mit hagyjunk ki. Ezen a csütörtöki estén a Dürerben tartottak két olyan eseményt, amit képtelenség volt kihagyni, így stábunk is megoszlott a két terem között. Mivel a Life Of Agony előtt láttam már a BillyBio formációt, és roppant szórakoztatónak találtam, nem volt kérdés, hogy menni kell, ha jönnek. Nem is reméltem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, így a Dürer Kert középső termében sültünk meg párszázan.

0424jm1Régóta rajta van a bakancslistámon egy John McLaughlin-féle élő előadás megtekintése, ám valamiért a pipa egészen eddig váratott magára. Készséggel elismerem: ennek oka leginkább a saját szerencsétlenkedésemben keresendő, lehetőség ugyanis adódott volna már erre idehaza is. Egészen egyszerűen így alakult, viszont amint az idei látogatás híre eljutott hozzám, fixen megszületett az elhatározás is, miszerint távollétem magyarázatául kizárólag időközbeni elhalálozásom szolgálhat. E komoly eltökéltségem hátterében nem csupán a gitáros patinás múltja áll, hanem aktuális ténykedése is. Cseppet sem túlzás ugyanis a John McLaughlin & the 4th Dimension elnevezésű projektet a világ egyik legerősebb fúziós jazzben utazó formációjának nevezni. Az pedig számomra is már csak a hab a tortán, hogy a világklasszis zenésztársak közt ott figyel egyik kedvenc muzsikusom, Gary Husband neve is, aki mind a dobokon, mind pedig a fekete-fehér billentyűkön ténykedve lazán sarokba állítja a zenésztársadalom zömét. Utóbbi szombat este is megtörtént...

Jubileumi, huszadik évét ünnepelte idén az alsóörsi Open Road fesztivál, és a szervezők igyekeztek mindent meg is tenni annak érdekében, hogy a kerek évfordulóhoz passzolóan kerek zenei produkciókat vonultassanak fel. Nyilván alap, hogy a Harley-Davidson fővédnöksége alatt működő rendezvényen mindig rengeteg a motoros program, de most már jó pár éve zenei fronton is igyekeznek egy-egy csemegét, külföldi nagyágyút bedobni, hogy a vasakban való gyönyörködés után a hallójáratoknak is jusson egy kis élvezet. Idén kétségkívül a Europe volt a legnagyobb dobás, de a pénteki, kizárólag Deep Purple dalokból-álló szettel hirdetett Glenn Hughes szóló-buli is igencsak csalogatónak tűnt. Sajnos Glenn végül betegség miatt a teljes turnét lemondani kényszerült, ami egyrészt azt eredményezte, hogy helyette az Edda hozta le a pénteki headliner szerepet, másrészt pedig azt, hogy számomra így maradt a szombati megjelenés.

0423kd4Előzetesen úgy tippeltem, maximum nyolcvan-száz embert érdekelhet itthon a Kissin' Dynamite, ehhez képest pár nappal a pesti buli előtt ki kellett tenni a Dürer Room 41 termére a megtelt táblát. Mindez már csak azért is kellemes meglepetés, mert az elvileg sokkal nagyobb Brainstorm nem is olyan régen még bő félháznak játszott ugyanitt. Szóval úgy tűnik, a Powerwolf előtti őszi magyar debütálás igencsak bejött a Dynamite-nak. Vagy lehet, a közönség hatodik érzéke súgta meg, hogy nem csak a főzenekar miatt érdemes eljönni, hanem három fullos produkciót is láthat a pénzéért, aki jegyet vált. Mert ugyan sem a Sniffyction, sem pedig John Diva neve nem mondott nekem semmit a buli előtt, teljesítményük alapján hatalmas hiba lett volna elmulasztani bármelyiküket is.

Az ember manapság már elnéző mosollyal fogad minden „búcsúturné" jelszóval hirdetett koncertsorozatot, de a Slayer utolsó magyarországi fellépésén megjelentek létszámát tekintve mindenki megérthette, miért kísérletezik ilyesmivel annyi zenekar. A lefüggönyözött felső karéjos konfigurációban zsúfolásig megtelt az Aréna, ami szervezői infóink szerint nagyjából nyolcezer nézőt jelent – ez kábé kétszer annyi ember, mint amit legutóbb Tom Arayáék ugyanitt a Megadeth társaságában produkáltak nyolc évvel ezelőtt. Persze amint már leírtam tavaly, a Slayer esetében biztos vagyok benne, hogy tényleg utolsó nekifutásról beszélünk, és a többség alighanem szintén úgy gondolja: a zenekar most sem beszél mellé. És amennyiben így lesz, bizony megadták a módját a finálénak, mert a kedd esti koncert minden tekintetben méltó volt a csapat régi, nagy híréhez.

evergrey_k2019_01Számtalan alkalommal járt már nálunk az Evergrey, hol önállóan, hol fesztivál, hol többzenekaros koncert keretében, én is láttam őket jó pár alkalommal, bár azon igencsak meglepődtem, hogy utoljára 2009-ben néztem meg pont ugyanitt a Dürerben őket – bár akkor rossz fényekkel, rossz hangzással és kedvetlen előadással. Azóta valahogy sikerült őket kihagyni, ami hiba volt, hiszen az Evergrey azon zenekarok egyike, amelyet a kezdetek óta kedvelek és figyelemmel követek, és megveszem az aktuális CD-iket is – ami az utóbbi években tényleg csak a szívügyeknek jár.

Alapvetésként legyen elég ennyi: aki nyári fesztiválokon, matiné időpontban kívánja megtekinteni a belezős halálfém királyát, a Cannibal Corpse-ot, az bármilyen hasonló kaliberű, kegyeleti okokból itt nem részletezendő aljasságra is képes. Bár egy hosszabb utazás után életem talán legelcsigázottabb állapotában talált a hétfő este, egy okból semmiképpen nem lehetett opció az otthon maradás: pontosan itt, pontosan így szerettem volna látni egyszer a death metal mamutjait. Az előadás pedig nemhogy nem okozott csalódást, de minden túlzás nélkül feladta a leckét egy bizonyos kaliforniai csapatnak is a mai napon... Pedig nem történt semmi egyéb, mint hogy legtökéletesebb harci gépezet a lehető legideálisabb klubkörnyezeteben leszállított egy, az erősségeik teljes skáláját felsorakoztató, népművelő jellegű műsort.

A Bullet For My Valentine az utóbbi években visszatérő vendég lett Magyarországon, és úgy tűnik, amellett, hogy stabilan hozzák a nézőszámot, a közönség körében kellőképp olajozottan működik a reprodukció. Számomra legalábbis egyértelműen ezt tükrözte a nézőtéren nagy arányban jelenlévő, huszonpár évesnél láthatóan nem idősebb hölgyek és urak aránya. Előbbieknek még egy külön mondatot is szentelnék, ugyanis a keménykötésű muzsika iránt feltűnően sok csinos, fiatal lány érdeklődött, ezáltal az átlagos rock/metal-eseményeknél jóval kiegyensúlyozottabbá téve a gender-arányt. Persze újabb komplex kérdéskör, hogy összességében ki mennyire kaphatta meg a kívánt minőséget és mennyiséget, úgyhogy erről csak később...

0608tool5mEzerszer elátkoztam a Tool nevű zenekart az elmúlt években. Merthogy tizenhárom hosszú éve nem képesek egy nyamvadt nagylemezt kipréselni magukból, miközben másoknak ennyi idő alatt felépül és összeomlik a karrierje. Ráadásul állandóan lebegtetnek, vagy direktben szívatnak is minket a megjelentetéssel, hogy utána röhögve dörgöljék az orrunk alá: nem, még mindig nincsen új lemez, megmondtuk, 10,000 nap, ennyi fog eltelni, mire újra jelentkezünk. És soha nem jönnek erre a környékre se, először és utoljára ugye ott volt a tizenkét évvel ezelőtti szigetes jelenés, amin utólag sokan fanyalogtak, nekem viszont életre szóló élményt jelentett. Olyannyira, hogy amikor bizonyossá vált, hogy nem, ezúttal sem jönnek el hozzánk, egyértelmű volt, hogy menni kell valahova máshova.

chrysta_bell_k2019_01Chrysta Bell harmadszor járt Budapesten. Másodszor láttam, a 2012-es A38-as fellépését megbocsáthatatlan okokból kihagytam, a 2017-eset meg már akkor sem mulasztottam volna el, ha lázasan fetrengek otthon, hiszen csúcsra járt ismét a Twin Peaks-mánia, és muszáj volt megnézni élőben, centikről (!!!) egy igazi TP-szereplőt. Meg énekesnőt, mert azért már előtte tisztában voltam a munkásságával, és rokonszenvesnek is találtam ezt a jobbhíján dreampopnak elnevezett zenei világot, amiben Chrysta Bell mozog. De tény: ahhoz, hogy végképp a rajongója legyek, arra is szükség volt, hogy élőben lássam-halljam a művésznőt. Így a mostani koncertre már Chrysta Bell, és nem Tammy Preston miatt mentem.

Still Not Dead Yet- Live címen fut Phil Collins európai turnéja, amely június 2-án startolt a bécsi Ernst Happel stadionban. A kissé fanyar, önironikus és a 2017-től idén februárig tartó Not Dead Yet turnéra is utaló megjelölés elsőre talán morbidnak tűnhet, a helyzet azonban az, hogy az elnevezés sajnos teljesen ül. Az előbb a Genesis tagjaként, majd később saját jogon is legenda-státuszba emelkedett Collins ugyanis egyáltalán nincs jó bőrben: hosszú évek óta komoly idegi-, nyak- és hátproblémákkal küzd, így annak ellenére, hogy a rockzene dinoszauruszai között még kifejezetten zsengének számít a maga 68 évével, ránézésre sokkal inkább érte aggódom, mint a szívműtéten frissen átesett, majd' egy tízessel idősebb Mick Jaggerért.

0409pbf1Vannak az életben olyan álmok, amik egyszerűen túl irreálisak ahhoz, hogy az ember egyáltalán megfogalmazza őket magában. Vagy ha fel is merülnek, egy szappanbuborék halk pukkanásával foszlanak szerteszét. Kevésbé líraian megközelítve a dolgot: Fogalmam nincs, hogy annak idején, az általános iskola hatodik-hetedik osztályában, miután egy hirtelen ötlettől vezérelve kisvárosom újonnan nyílt „nyugati" szuvenírboltjában ismeretlenül, kizárólag a borítója alapján megvettem a Pretty Boy Floyd immár kultikus bemutatkozó lemezét (másolt kalózkazettán, persze), elképzeltem-e olyat, hogy élőben lássam a bandát. Szerintem nem. Valószínűleg még a '80-as évek végi MTV-rock nagyobb, ismertebb neveinek koncertje is teljesen valószínűtlennek tűnt – ahogy az is, hogy egyszer majd elengednek egy ilyen eseményre.

A rendkívül közvetlen és tényleg bárminemű sztárallűrtől mentes Eddie Sutton nagyjából végigsztorizta a Leeway háromnegyed órás pesti koncertjét, többek között egy olyan rajongóról is mesélve, aki azt mondta neki az egyik buli után, hogy számára bakancslistás volt élőben látni a csapatot. A Leeway ugyan sosem volt kiemelkedően sikeres vagy népszerű, de első két lemezükkel abszolút megérdemelten kerültek kultikus státuszba a HC/crossover színtéren, és mivel meglehetősen hektikusan működtek az elmúlt húsz évben, abszolút átérzem, mit érezhetett az idézett srác. Nagyjából a csoda kategóriába tartozik, hogy a Leeway nálunk is felbukkant, így annak ellenére is kihagyhatatlan volt az esemény, hogy jó előre lehetett tudni: elég nyúlfarknyi lesz a program.

0409manowar8Ha van zenekar, amelyről elmondható, hogy szép lassan valóban önmaga karikatúrájába fordult át, a Manowar sajnos kétségkívül ilyen. Amellett, hogy első négy albumuk a tradicionális heavy metal közmegegyezéses klasszikusa, a legelvakultabb fanatikusokon kívül talán senki sem vitatkozna azzal az állítással, hogy lassan negyed évszázada nem csináltak semmi olyat, ami akár csak egy lapon lehetne említhető a fénykorban leszállított cuccokkal. A jó dalok helyét szép lassan átvette a mű-heroikus, nagy ívű blöff meg a túltolt trv-ság, én pedig manapság már azzal is elégedett lennék, ha a mégsemannyirabúcsúturné kapcsán kiadott EP-n legalább a Warriors Of The World színvonalát tudták volna hozni. Azét a lemezét, amit egyébként 2002-ben igen komoly csalódásként éltem meg. Gyorsan hozzá is teszem, nem sikerült. Mindez azonban mit sem számít, az 1999-es Hell On Stage-dzsel bezárólag ugyanis mindent imádok tőlük, így a legutóbbi, igencsak kiábrándítóra sikeredett brnói randevúnk után is kaptak még egy esélyt tőlem.

Leírni a leírhatatlant. Képek, hangok alapján, amelyek a szemembe/fülembe égtek. Visszanézni youtube-os videókat és megfogalmazni, amit kedd este átéltem az Arénában a Muse koncertjén. Na, ez az, ami közhelyek, fellengzős szavak és megközelítő, zavaros leírások nélkül nagyjából lehetetlen. Sokadik alkalommal láttam a Muse-t, legutóbbi találkozásunk nem sült el túl jól, bár azt így utólag már a Sziget számlájára írom. Valahogy ez a zene(kar) sem működik akkora és olyan közegben, túl nagy volt a hely, túl sok az ember, ekkora betöltendő tér tényleg nagyon kevés csapatnak áll jól, illetve kevéssé hordoz annyi szórakoztatófaktort, ami a jelenlévők mondjuk 80 százalékát elégedettséggel töltené el. Most, hogy újra az Arénában láthattam Matt Bellamyékat, ismét megbizonyosodtam: ennél nagyobb helyen valahogy tényleg elvesznek, gigantikus színpadkép ide vagy oda.

godsmack_k2019_01Sokat kellett várnunk az első hazai Godsmack-koncertre, ráadásul a tavaly novemberre meghirdetett fellépést sajnos halasztania is kellett a zenekarnak, miután a gitáros Tony Rombola fia váratlanul elhunyt. Roppant kevés az a pár hónap egy ilyen tragédia után, de a szekérnek haladnia kell, a szerződések kötnek, talpra kell állni és menni tovább, a zenélés a színpadon pedig meg vélhetően ad annyi erőt Rombolának, hogy folytassa a küzdelmet. A koncert mindenesetre nem hagyott maga után kívánnivalót.

Tudom, ízlések és pofonok, de ami engem illet, baromira vártam már a Subscribe „hivatalos" visszatérő koncertjét. Nagyon kellenek szerintem ők a hazai palettára, és az alatt a bő négy (!) év alatt, amíg nem találkoztunk, bizony akadt hiányérzetem, mert a cipőjükbe azóta sem tudott belebújni senki. Tudom, hogy nem ez volt A Visszatérés, de egyrészt ez a főváros, annak is az egyik legmenőbb koncerthelyszíne, másrészt ettől az időponttól datálható, hogy Csongor Bálinték újra rendszeresen megjelennek majd a színpadokon, vagyis visszavedlenek aktív zenei tényezővé. Összességében pedig ez a szintén comebackelő Turbóval és a magukat egyre jobban kinövő Apeyékkel felturbózott este egyszerűen nem sülhetett el rosszul, tehát aligha lehetett kérdés, hogy ott a helyünk, ünnepelni.

0401udo4Megvolt hát az Accept-mentes U.D.O. magyarországi premierje. Vágjunk is a közepébe: remekül sült el, és egy pillanatig sem merült fel (bennem legalábbis, de szerintem beszélhetek az összes jelenlévő nevében is), hogy bármelyik agyonjátszott klasszikus hiányzott volna. Persze ennek a sztorinak is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen a zenekar saját jogán is rendelkezik slágerekkel, és lemezfronton már megléptek hasonlót húsz éve, amikor ritkán vagy sosem játszott Accept-dalokat válogattak össze az U.D.O.-számok mellé a Live From Russia koncertlemezre. Nyilván más ez, mint kategorikusan kijelenteni, hogy „no more Accept", és a szalagcímekre kommentelő okoskodók fel is kavarták a szokásos vihart a biliben, de a Dirkschneider produkciót bármikor elő lehet venni a szekrényből, ha valamelyik német fesztiválszervező vagy metalérzelmű orosz oligarcha eredeti hangos Accept-műsort akar. És ez jól is van így, bárki láthatta-hallhatta, aki ott volt ezen a remek tavasznyitó szeánszon.

Sokszor panaszkodtunk már mi is amiatt, hogy Budapestről mennyire hiányzik egy bizonyos típusú, párezer férőhelyes fedett koncerthelyszín. Nem feltétlenül kellett persze szeretni a PeCsát, de tény, hogy lebontásával olyan űr keletkezett a budapesti helyszínek piacán, amit azóta sem sikerült betölteni. És ezt most az Avantasia bulija kapcsán sokan a saját bőrükön is érezhették.Tobias Sammet produkciója egyértelműen kinőtte a Barba Negrát, de messze nem aréna-kompatibilis itthon, így tehát a Concerto húzott egy merészet, és megkockáztatott egy május eleji szabadtári bulit a Trackben. Sajnos a rock istenei nem voltak kegyesek hozzájuk ezúttal, és abban is biztos vagyok, hogy a májusi tél végül igen jelentős mennyiségű embert riasztott el attól, hogy eljöjjön a koncertre.

Pár évvel ezelőtt nagy port kavartak Paul Stanley és Gene Simmons azon kijelentései, melyekben azt pedzegették, hogy a jövőben akár nélkülük is működhet majd a KISS gépezete, lévén nem azt tartják elsődleges jelentőségűnek, hogy kik személyesítik meg a karaktereket, hanem a minőség és a show volumenének szinten tartását. Persze volt nagy felzúdulás, és magam is úgy gondoltam, hogy egy ilyen húzással a saját tribute bandájukat csinálnák meg, egy tegnapelőtti koncertélmény hatására azonban elbizonytalanodtam. Lehet, hogy Paulnak és Gene-nek igaza van? Lehetséges, hogy amikor egy zenekar munkássága túlnő az azt létrehozó személyek jelentőségén és az örökérvényű katalógus kvázi önálló életre kel, akkor tényleg mindegy, kik találhatóak a hangszerek mögött és csak az számít, hogy a legmagasabb szintű, legautentikusabb koncertélményt kapják a nézők?

Többeknek nem tetszettek legutóbbi koncertbeszámolóim, tehát icikét-picikét félve fogtam neki az írásnak, ugyanakkor a sablonosságnak itt sem látom értelmét: berobbantak a színpadra, ujjai pókként futkároztak, a szart is kiverte a bőrökből – ezt mindenki tudja. Másrészt: mi a francot lehet írni egy tribute bandáról, még ha az a Nagy Ámerikából érkezett is? Ez talán még unalmasabb, mint egy sima koncertbeszámoló kliséi, a tribute témával kapcsolatos pro és/vagy kontra észosztástól meg az isten óvjon meg (akkor üssetek agyon, ha egy mondattal is beszállok ebbe a hervasztó adok-kapokba, ami az itthoni színtéren ezzel kapcsolatban megy).

Eljövend' 2019, és én még ma sem tudom, hogy valójában hányadán is állok a Sólstafirral. A végeredmény szempontjából ez szerencsére nem is igazán lényeges, az izlandiak neve láthatóan mit sem vesztett vonzerejéből, és még ha mostanság közel minden évben el is jutnak hozzánk, a nagyobbacska koncerttermeket minden alkalommal magabiztosan töltik meg. Azért, hogy a közönségük és talán saját maguk számára is izgalmassá tegyék a mutatványt, ezúttal csavartak egyet a jól bevált koreográfián, és egy komplett vonósnégyes társaságban álltak színpadra. Nem ez persze az első efféle kísérlet, amit hasonszőrű csapatoktól az utóbbi időben láthattunk, még csak nem is mondanám a legsikerültebbnek, érdekességként azonban kétségtelenül megállja a helyét. Ekként pedig egy magamfajta érdeklődőnek is ott volt a helye ezen a tavaszi szezonnyitónak is beillő szeánszon.

Tizennyolc év várakozás után fergeteges koncertet adott a Kék Yuk aprócska színpadán az értő és rajongó közönségnek a Madder Mortem, akik háromnegyed órás műsoruk után fáradhatatlanul beszélgettek a klub bejárata előtt a régi/új ismerősökkel. Ennek okán a középsőként játszó Helheimből körülbelül másfél számot csíptünk el, így csak a „hab a tortán"-jellegű Vulture Industriesre fáradtunk le újból a klub belsejébe.

mike_shinoda_k2019_01Léteznek bizonyos branddé nőtt zenekarok, amelyek életművével szinte lehetetlenség mellélőni. Kedd este egyértelműen e jelenség megnyilvánulásának könyveltem el magamban Mike Shinoda szólóestjét, miközben battyogtam kifelé a Papp László Sportaréna épületéből. Pedig eleinte a félkör alakúra metszett nézőteret látva egy cseppet szkeptikus voltam abban a tekintetben, vajon az anyazenekar nélkül mennyire lesz képes a Linkin Park agytrösztje megmozgatni hazánk nem épp feltétlen nyitottságáról híres hallgatóságát. Aztán szerencsére minden a lehető leggördülékenyebben működött mind a nézőszámot, mind a fogadtatást tekintve. Ennyire viszont azért még nem szaladjunk előre...

backyard_babies_k2019_01Ezer éve nem járt nálunk a Backyard Babies, ráadásul egy igen erős skandináv csomagot szerveztek ezúttal köréjük, így ellentétben az egy nappal korábbi Kissin' Dynamite-tal, erre a bulira simán borítékoltam volna egy teltházat. És persze csúnyán rá is faragtam volna, hiszen bő félháznyian, ha voltunk, ami még annak ellenére is furcsa, hogy a Dregenék által képviselt műfaj nem feltétlenül tartozik a legnépszerűbbek közé itthon. Úgy meg főleg, hogy itt volt velük még az Audrey Horne is...

Azt hiszem, korábban már többen is megjegyeztük (de ha mégsem, akkor is így van), mennyire jók ezek a minifesztivál-turnécsomagok, különösen ami az intenzívebb zenei stílusokat illeti. Zenekar, közönség egyaránt öregszik, nem feltétlenül van már szükség bandánként másfél órás vagy még hosszabb koncertekre, viszont két-három nagyobb banda egy-két ütősebb supporttal tényleg jó ár-érték arányban lévő, tartalmas szórakozást ígér. Ha pedig stílusban is kellően eltérnek egymástól, pláne izgalmas a történet.