0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

billy_idol_k2018_01Sokadszorra írjuk le, de ember legyen a talpán, aki képes naprakészen követni az idei tavaszi-nyári koncertfelhozatalt, én is most úgy időzítettem idei első szabadságomat, hogy ezen a héten talán lesz időm egy kicsit foglalkozni az elmúlt sok hétben feltornyozott elmaradásaimmal. Egyelőre ez dőre ábránd az időközben beesett programok, újabb koncertek miatt, de majd a következő szabadság alkalmával úgy két hét múlva esetleg faragok a restanciákból. Billy Idol viszont nem várhat, annak ellenére, hogy rendesen megvárakoztatott minket, hiszen nyolc éve lépett fel utoljára a VOLT-on, tizenkét (!!!) éve pedig a fővárosban, ami irgalmatlan hosszú idő minden szempontból. Nem is értem, hogy kerülték el egymást a koncertszervezők és a zenekari menedzsment, és ilyen hosszú kihagyás után megtippelni sem mertem előzetesen, hogy 2018-ban mennyien kíváncsiak az örökifjú szőkített punkpoprockerre. Végül jóval a koncert előtt már teltházas lett a rendezvény, ami – ha minden igaz – 11.500 főt jelent a Parkban, és bizony heringezés volt mindenhol, még a teraszokon is.

alice_in_chains_k2018_08Az Alice In Chains fellépése a roppant sűrű nyári koncertszezon kellős közepén is olyan eseménynek bizonyult, amit nem lehetett kihagyni: VOLT ide, Shinedown, Nick Cave, Queens Of The Stone Age, Stone Sour, Billy Idol meg ki tudja még, ki mindenki oda, a közönség Jerry Cantrelléken szerencsére nem akart spórolni. Így aztán határozottan jelentős mennyiségű ember gyűlt össze a Budapest Parkban, hogy megnézze Seattle egyik '90-es évekbeli alapzenekarát. Ha azonban valamit bizonyított a csapat ezen a kissé hűvös vasárnap estén, az pont az volt, hogy ez itt minden, csak nem nosztalgiázás a lassan harminc éve történteken.

lenny_kravitz_k2018_01Nem árulok zsákbamacskát: enyhén szólva sem én vagyok Leonard Albert Kravitz legnagyobb rajongója a földön, sőt, a stílszerűen 5 címet viselő ötödik stúdiólemeze óta nem is igazán hallgattam a szupersztárt, márpedig annak megvan már vagy húsz éve. Mint ahogy annak is egy évtizede, hogy hősünk utoljára lépett fel a magyar fővárosban (még ha egy debreceni koncert be is figyelt később), úgyhogy borítékolható volt, hogy újra megtöltik a Sportarénát a pop-rock-funk-blues-soul-jazz-R&B-stb. dalszerző elkötelezett hívei, és végül úgy alakult, hogy – engedve kíváncsiságomnak – némileg idegen elemként ott álldogáltam közöttük én is.

0701im2Egy Iron Maiden-turné mindig a figyelem középpontjában áll, így már jóval azelőtt pontosan lehet tudni egy-egy koncertről szinte mindent, hogy a zenekar akár csak megérkezett volna az adott országba. Természetesen a Legacy Of The Beast névre hallgató aktuális kör dallistája, színpadképe és minden egyéb is jóval a zenekar újabb soproni eljövetele előtt ismert volt, és ahogy lenni szokott, ezúttal is bőven akadtak hozsannázók, de fanyalgók is. Merthogy az előre beharangozottaknak megfelelően valóban több régóta nem játszott csemege is bekerült a programba, a szett 60 százalékát azonban így is azok a kihagyhatatlan klasszikusok tették ki, amik mindig elhangzanak a zenekar koncertjein. Megértem tehát azokat, akik nem voltak maradéktalanul elégedettek a várható programmal, ha azonban megnézzük, milyen műsorral turnézik mondjuk a Slayer, akkor kizárt, hogy a Maiden-fanoknak lenne okuk a fanyalgásra.

0528aaUtolsó pillanatban estem be a Dürerbe az Angelus Apatrida hatodik nagylemezének apropóján szervezett túra magyar állomására. Bár az is kétséges volt, hogy egyáltalán a spanyol thrasherek kezdetére leérek a bulira, végül úgy alakult, hogy még a Skeletal Remains műsorának háromnegyedét is elcsíptem. Kár is lett volna kihagyni őket, hiszen a fiatal Los Angeles-i brigád tökéletesen hozza az Obituary-iskolát, azaz a kéngáztól bugyborékoló, mocskos, lápi death metalt. Ráadásul szinte végig hibátlanul szóltak, ami igencsak sokat dobott az amúgy is tök feszes és intenzív programon.

Kapuzárási pániktól szenvedő kollégáimhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy amíg még mód van rá, a mamutokat bizony látni kell. Nem mondom, hogy én lennék a világ első számú Massive Attack-rajongója, de még csak azt sem állítom, hogy fan vagyok/voltam, ez itt mégis egy olyan banda, amelyre rock/metal vonalról érkezett kedvenceim is évtizedek óta előszeretettel hivatkoznak, és akik a '90-es években alapvető hatással voltak még azokra is, akik ezt nem is igazán sejtették akkoriban – mint például rám is. Bármennyire apró betűvel volt tehát szedve a zenekar neve a személyes bakancslistámon, ez a szinte a semmiből jött turné/koncert számomra egy különös izgalommal fűtött este ígéretét vetítette előre a triphop-szörnyek társaságában, és nem is kellett csalódnom.

A hakniműfaj reneszánszát éljük immár a rockzene világában is, és bár ehhez a szóhoz szinte automatikusan tartozik valamilyen pejoratív felhang, sok esetben azért sikerül színvonalasra kihozni a végeredményt, legyen az egy eredeti zenekar nosztalgiaköre, valamelyik mutáció ráutaló produkciója, esetleg egy komolyabb tribute-show (amilyeneket tipikusan valakinek az emlékére vagy születésnapjára raknak össze). Vannak persze olyan haknik is, amelyek nem feltétlenül tehetők oda a csúcskategóriás szint mellé (mint amilyen mondjuk a The Dead Daisies elsöprő lendületű show-ja vagy hogy Vinnynél maradjunk, a saját dolgaikkal is ütőset alkotó Last In Line), de mégis szerethetőre sikerülnek, például amilyen Ross The Boss bulija volt legutóbb a Dürerben, vagy a legelső Marco Mendoza-koncert, amiről sajnos nem emlékeztünk meg, de én baromira élveztem. Nos, a Vinny Appice Band szintén backstage-es bemutatkozása még Mendozáékhoz képest is felemásra sikerült, de ettől függetlenül sem én, sem mások nem távoztunk rossz szájízzel, a nyilvánvaló anomáliák ellenére sem.

0630fr2Normál esetben eszembe nem jutott volna egy monstre olasz lakossági fesztiválra kimenni, hiszen mind az út, mind a részvétel költségei horribilisnek ígérkeztek a vonzó fellépőlista ellenére, nemcsak a jól megszokott kelet-európai fesztekhez, de akár egy Bang Your Headhez képest is. Végülis azonban úgy alakult, hogy afféle családi nyaralást szerveztünk az esemény köré, akkor meg már mindegy volt, hogy mennyivel kerül többe az egész. A másik ok, ami miatt ez a zenekarcsomag így együtt felkeltette az érdeklődésemet, az az a törekvésem volt, hogy az igazán nagy bandákat tényleg meg kéne még egyszer utoljára nézni, pláne, ha néhányan közülük még egy helyen is lépnek fel. Mert a nagyok azok nagyok, és kész.

Ramin Djawadi - Game Of ThronesMicsoda szerencse, hogy Hans Zimmer grandiózus világkörüli turnéival kedvet csinált más filmzeneszerzőknek is, hogy előbújjanak a stúdióból és a kottáik mögül, és színpadon is megmutassák magukat és műveiket. Tény, hogy Zimmer sok szempontból a top-kategória ebben a műfajban, és hál'istennek nálunk is járt már kétszer, így sokan megbizonyosodhattak arról, hogy élőben is zseniális – persze nemcsak ő, hanem a körítés és a látvány, amit a dalai köré felépítettek. Én meg szerencsének mondhatom, hogy így „zsinórban" a harmadik filmzeneszerzőt csíphetem el élőben Ramin Djawadi személyében. (Hans Zimmert kétszer láttam, tavaly ősszel James Newton Howardot is megnéztem – sajnos Ennio Morriconét kihagytam a borsos jegyár miatt.)

0629qotsa2A szokásos siránkozást leszámítva is van abban igazság, hogy hozzánk a világban aktuálisan futó előadók valahogy tényleg csak évtizedes késéssel jutnak el. A Queens Of The Stone Age (vagy a héten Magyarországon először fellépő Avenged Sevenfold) példája igazán jól alátámasztja ezt, hiszen Josh Homme zenekarának bemutatkozó lemeze 1998-ban jelent meg, a csapat pedig azóta sikerrel vette be a mainstream kapuit is. Egy időben pedig tényleg ők voltak az aktuális, trendi rockzenei szenzáció, hozzánk viszont sosem értek el önálló koncerttel. Mostanra ugyan nem sikerült olyan státuszt elérniük, mint teszem azt, a Foo Fightersnek, de azért még mindig jól cseng a nevük, egy elmaradt pecsás buli után pedig végre a magyar közönség is láthatta őket nem fesztiválkörülmények között is.

0507marduk3Meglepő módon új album nélkül, mondhatni a remekül sikerült Frontschwein lemez bónusz turnékörében, régóta bejáratott helyszínükön, az óbudai Yukban üdvözölhettük ismét a Marduk néven üzemelő black metal ősmaradványt. Nem kell persze sokat várni a friss produkcióra sem, júniusban érkezik a Viktoria, amiről máris kaptunk két dalt hírmondónak, jelen esetben mégsem ezen volt a hangsúly. A lényeg, amiről ez az egy óra mindenkit meggyőzhetett: a svédek által működtetett erőmű megfáradás nélkül, maximális hatékonysággal teszi a dolgát, és a feketefém legdurvább válfajában változatlanul igen magasan tartja a lécet.

stone_sour_k2018_01Életemben nem láttam még annyi embert a Barba Negra Trackben, mint ahányan a Stone Sour pontos, fél kilences kezdésére összegyűltek. Ez annak fényében különösen figyelemreméltó, hogy a zenekar 2006-os, Alice In Chainsszel közösen meghirdetett budapesti bulija állítólag a száz darab (!) alatti jegyelővétel miatt maradt el annak idején. De hát azóta elég sok víz lefolyt a Dunán, és a magyar közönség is elég alaposan megtanulta Corey Taylor másik zenekarának nevét. Kvázi-hivatalos információk szerint bőven több mint ötezren gyűltünk össze, vagyis gyakorlatilag megtelt a hely. A nyitó Nothing More nálam kimaradt, de az utólagos visszajelzések alapján kaptak tapsot, ovációt ők is rendesen.

roger_waters_k2018_01Kétszer vettem jegyet Roger Waters-koncertre korábban, és kétszer is adtam azt el. Egyszer egy barátom esküvője jött közbe, máskor egy betegség, így aztán szinte már el is könyveltem magamban, hogy a Pink Floyd egykori kreatív zsenije az én szellemzenészem, akit már akkor sem fogok élőben látni, ha a fejem tetejére állok is. Idén azonban – különösképpen – sem keresztelő, sem földönkívüli lények bolygónk elleni támadása nem akadályozott meg a részvételben, így boldogan és kíváncsian kocogtam befelé a jelentős méretű embertömeggel együtt, azzal a mámorító tudattal, hogy ezúttal egészen biztosan nem késem le az előzenekart – mivel hogy az nem akadt.

shinedown_k2018_01Tizenhét év és hat stúdiólemez után végre eljutott hozzánk Amerika egyik legismertebb poprock arénazenekara, a Shinedown. Épp ideje volt. Mostanában tényleg úgy érzem magam, mint amikor nyaranta fesztiválozni jártam, minden este koncert és nincs idő feldolgozni a valóban masszívan pozitív élményeket. 18-án este is két helyen kellett volna lennem egyszerre, de a Shinedown közelebb állt hozzám, mint az Asking Aleksandria/Bullet For My Valentine (a neve ellenére), ezért nem volt kérdés, hogy hol leszek hétfő este.

the_dead_daisies_k2018_01Másfél hónap telt el azóta, hogy kézhez kaptam a The Dead Daisies Burn It Down albumát, a pár hete papírra vetett kritikában megfogalmazott álláspontom pedig azóta sem változott róla. A véleményemhez mérten ugyanakkor teljesen biztos voltam abban is, hogy mindez totál indifferens lesz a koncert szemszögéből, ezek az arcok ugyanis színpadon nem hibáznak.

Benne volt a levegőben, hogy valami történni fog. A kinti vibráló hőség, a félig sem megtelt Aréna furcsán ható, kicsit talán lelombozó látványa, amiben teljes szektorokat lezártak, és leterelték a küzdőtérre az embereket, hogy ezzel is mentsék a menthetőt (hiába némileg más a tábor, de nagy kár volt a QOTSA koncerttel egy napra szervezni, de hát ezt mindenki tudta előre). Meg amúgy is, egy Nick Cave koncerten mindig történik valami. Illetve mindig megtörténik Nick Cave. Akinek annyira erős a jelenléte, hogy hiába van körülötte hat zenésztárs (ráadásul milyen erős karakterek, gondoljunk csak a Raszputyin-imitátor Warren Ellisre, a legrégebbi társ Thomas Wydlerre, aki a laza elegancia szobra lehetne, vagy a hórihorgas, suta mozdulatú Jim Sclavunosra!), itt lényegében minden pillanat róla szól. És a közönséggel való sajátságos kapcsolatáról, amire – legyen bár szó az Aréna, egy fesztivál, vagy éppen egy színházterem színpadáról – mindig az intim a legjobb jelző. Cave valahogy megoldja azt, hogy lebontja a nézőt a zenészektől elválasztó falat – még ha az ő világában a koncertek akár színpadi performansznak is elmennének. és ezt a hatást csak erősítik a kékes-lilás, erős fények, a középen elhelyezett versenyzongora, a zenészek kötelezően előírt zakó-fekete ing „egyenruhája" és minden más is.

ugly_kid_joe_k2018_01Tudom, régóta összeálltak már, szóval nem kellene erre rácsodálkozni, de azért mégis rejlik abban valami szürreális, hogy az ember 2018-ban Ugly Kid Joe-koncertre megy Budapesten. Azon is lehet elmélkedni, sőt, akár gúnyolódni is, hogy mennyire szól ez a történet a máról, illetve a tegnapról vagy a tegnapelőttről, főleg, hogy a Barba Negra Tracket a keverőig elég szépen megtöltő közönség nyilvánvalóan az Everything About You, a Cats In The Cradle és társaik miatt jött, a visszatérő Uglier Than They Used Ta Be létéről pedig a többség valószínűleg nem is tud. Viszont az az igazság, hogy a '90-es évek elejének egyik üstökösszerűen felbukkant, majd hasonlóan gyorsan eltűnt zenekarának magyarországi bemutatkozása így is elementáris erejűre sikeredett.

0622ozzy1No More Tours 2 címmel fut Ozzy Osbourne jelenlegi turnéja, ami már biztosan a legeslegutolsó. Legalábbis addig, míg be nem jelentik a következőt, minden metal keresztapák legőrültebbike ugyanis számtalanszor kijátszotta már a „Nyugdíjba vonulok!" kártyát, aztán szépen csak jöttek mindig a hírek újabb lemezekről és körutakról. Nagy összegben tehát annak ellenére sem fogadnék most sem a végleges búcsúra, hogy a jó Ozzy már tényleg igencsak vén csont, és kora egyértelműen látszik is rajta. Az ugyanis biztos, hogy egyszerűen lételeme a színpad, így ha tényleg letenné a lantot, jó eséllyel rövid időn belül már írhatnánk is a nekrológját. Attól pedig a jóisten őrizzen!

Túl azon, hogy – számomra is meglepő módon – mennyire nem gondolok semmit a Primordial utóbbi három-négy lemezéről, koncertjeiken sosem unatkoztam, sőt, ha visszaemlékszem legutóbbi találkozásunkra, az a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti hangverseny még egy olyan rettentő sűrű évben is meghatározó élménnyé tudott válni, mint amilyen a 2016-os volt nekem. Kimondottan reménykedve vártam tehát ezt a találkozást is, fűtve a két nappal azelőtti Tormentor-buli tüzétől, nem mellesleg felvonulva már az eddig mindig elkerült, veterán Moonsorrow és a számomra fekete lóként szereplő Der Weg Einer Freiheit fellépéseire is. Amit viszont ezen a hétfőn estén láttam/hallottam, az végeredményben szimplán lelombozó volt.

0620bsc4Alapigazságként szokás mantrázni, hogy itthon elég kis közönsége van az Amerikában és/vagy – jelen esetben – Nyugat-Európában kifejezetten jól futó, leginkább a Lynyrd Skynyrddel, illetve az ő köpönyegükből kibújt zenekarokkal jellemzett vonalnak. Ehhez képest legalább egy, a műfajt magas szinten művelő zenekart már biztosan kitermeltünk itthon (Asphalt Horsemen, nyilván), és ha óriási tömegek valóban nem is járnak még southern bulikra, 2015-ben a Black Stone Cherry azért már simán zsúfolásig pakolta az A38 hajót. Az újabb eljövetelnek már egy jóval nagyobb hely, a Barba Negra Track adott otthont, és bár egy napsütésben kezdődő open air buli sosem lehet annyira forró hangulatú, mint egy agyig tömött klubkoncert, Chris Robertsonéknak itt is sikerült felrobbantaniuk a színpadot.

0424tormentor5Not in this lifetime? A (klasszikus felállású) Tormentor személyében egy bő negyed évszázada inaktív, legtermékenyebb éveiben is mindössze két demóig jutó, ámde maga körül így is világra szóló kultuszt kiépítő banda készült a visszatérésre. Legnevesebb alkotásuk, az Anno Domini mostanság esedékes harmincadik születésnapjának tiszteletére szól az idei nyáron szerte Európában az a zene, amelyről csak alkotói látszottak elfeledkezni, és amely ennek ellenére ma is a black metalon szocializálódott háztartások elengedhetetlen kelléke Venezuelától Mongóliáig. A visszatérő „turné" első, egyben egyetlen klubkoncertjére a banda szülővárosában, fizikailag mindössze pár száz ember, de túlzás nélkül az egész világ figyelő szemei előtt került sor, ahol újfent bebizonyosodott, hogy a Tormentor minden kategórián felül/kívül áll.

body_count_k2018_01Huszonegy évvel ezelőtt járt utoljára Magyarországon a Body Count, akiknél azóta elég sok minden történt: leálltak, újjáéledtek, majd megint leálltak, és utóbbi után szerintem senkinek sem hiányoztak már olyan nagyon. A Murder 4 Hire lemez hallatán én magam igazság szerint azt sem nagyon értettem, minek kellett egyáltalán visszatérni. Évekig eszembe sem jutott, hogy Ice-T csapata a 2010-es években több lehetne kellemes emléknél a '90-es évek elejéről, amely annak idején megtette kötelességét, de manapság már remekül megvagyunk nélkülük is. Aztán jött a második feltámadás, majd a Manslaughter meg a Bloodlust, és azon kaptam magam, hogy hiába közelítek a negyedik iksz felé, mégis szívesebben hallgatom a zeneileg a korai érához képest egészen más dimenzióban mozgó csapat friss dolgait, mint a mai metalzenék többségét. Ahogy elnéztem a Budapest Parkban a reakciókat az új dalokra, nem egyedül én vagyok ezzel így, Ice és bűntársai pedig egy hírnevükhöz méltó bulival hálálták meg a kitartást.

royal_hunt_k2018_01Nos, akkor újra Royal Hunt-koncerten találtam magam, mint ahogy 2016-ban is, a kiválóan sikerült 2014-es hajós buli után. Ez a kétévenkénti hozzánk látogatás úgy tűnik, már borítékolható, mint ahogy az is, hogy ezentúl mindig ott leszek, hiszen minden Royal Hunt-koncert igazi népünnepély – kár, hogy nálunk a „nép" stabil két-háromszáz embert jelent, ahogy azt a koncertszervezővel is megbeszéltük az este folyamán. Azon lehet ugyan morfondírozni – és magam is megtettem –, hogy vajon miért nem népszerűbbek itthon, hiszen a jó dalok adottak, és a szimfo-epikus-metalt itthon azért ennél jóval nagyobb tábor kedveli, a zenekarnak a kiállása is rendben van, sőt, a frontember személyében még egy igazi rocksztáros csajmágnessel is rendelkeznek. Szóval teljesen érthetetlen számomra, hogy miért nem mennek többen a koncertjeikre nálunk – még ha papíron nem is egészen az én zeném, koncerten mégis működik.

killswitch_engage_k2018_01A koncertektől hemzsegő tavasz után pillanatok alatt június közepén találtam magam, és igencsak masszív napoknak, heteknek nézünk elébe, hiszen nemhogy egymás utáni napokon, de néha egy napra is bőven jutnak zenekarok – így tényleg a nagyobb szívügyet kénytelen választani mindenki. Ezért aztán szombat este a Killswitch Engage felé billent a mérleg nyelve, a Black Stone Cherry kárára. A koncertet a mostanában jobban bejáratódni látszó Akváriumba rakták, ami tényleg a város egyik legnépszerűbb szórakozóhelye manapság, ennek megfelelően tele van biztonsági emberrel is – meg is lepett, hogy már odakint a teraszon ellenőrzik a nagyobb táskákat.

0422mh3Noha több mint három hónapja elfogytak rá a jegyek, előzetesen akár kétesélyesnek is tűnhetett ez a koncert. A Machine Head új lemeze olyan mértékben osztja meg a közönséget, mint idestova két évtizede egyik albumuk sem, és Robb Flynn is egyre nyíltabban mászik bele az utóbbi években olyan témákba, amivel szintén nem éppen abba az irányba hat, hogy mindenki szeresse. Itt most elsősorban nem az elhíresült karlengetős vitára gondolok, hanem például arra az aktuálpolitizálásra, amit az interjúkban, blogbejegyzésekben művel. Viszont a fellépés ismét megmutatta, hogy mindez igazából mellékes, és aligha távozott róla elégedetlenül bárki, aki valaha is szerette a zenekart.

0611pg7Kissé meglepett, amikor a hét elején addig britpop-fanként ismert és amúgy egy mérsékelt sikereket is megért, színvonalas pop-rock bandában gitározó régi haverom rákérdezett, megyek-e Pokolgépre, mert esetleg jönne ő is. Bár tudomásom szerint neki soha semmi köze nem volt a metalhoz, mivel kábé egy korosztály vagyunk, azt gondoltam, hogy 10-11 éves korában elkapta őt is a Gép-szíj, elvégre '89 táján a zenekar gyakorlatilag mainstream sztárstátuszban leledzett Magyarországon és ennek kapcsán nosztalgiázna egyet az ősfelállással ő is. Nos, a nosztalgia stimmel, de a történet kicsit máshogy indult: már jócskán a 90-es években, 17 éves korában poénból kapott egy kazettát születésnapjára, amire ő teljesen és nem viccből, hanem őszinte lelkesedéssel tartott végül valóban velünk. Se ironikus, se cinikus megjegyzéseket nem tett, még annyit se, amennyit mi szoktunk szerkesztőségen belül, és már az Omenre is az „ez kurvajó" volt az első kommentárja.

0417ang3Ahogy korábban már többször is írtam és valószínűleg még fogom is: szeretem a jól összerakott, kedvező ár-érték arányú csomagokat, hiszen kimondottan jó érzés értéket kapni a pénzünkért és tartalmas programmal elkulturálódni egy estét, amely aztán minket is feltölt és kellemes emlékeket hagy bennünk. Jó borok baráti beszélgetéssel és finom vacsorával, egy filmélmény vagy színházi előadás, ami megérint és elszórakoztat, és persze az élő zene bármilyen formája, kiváltképp ha kedvelt zenekar játszik aznap este – rohanó világunkban megannyi lehetőség arra, hogy egy pillanatra kiszálljunk a mókuskerékből. Persze még mielőtt hű olvasóinkon teljesen eluralkodik a sok modorosság által kiváltott facepalm-szindróma, jegyezzük meg: a szeretetteljes irónia mögé bújva valóban így gondolkodom erről a kellemes tavaszi estéről: megérintett, feltöltött, kikapcsolt.