0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Akik olvasták a fesztiváljelentéseimet, tudják, mennyire kényes és kényelmes vagyok. Új tulajdonságommal ismerkedhetnek meg most mind ők, mind a későn érkezettek, amely azonban a legkevésbé sem meglepő a fentiek fényében: megrögzött, begyöpösödött budapesti (sőt: azon belül is kórosan belvárosi) volnék, kérem tisztelettel. Így enyhe megbotránkozással vettem tudomásul, hogy amennyiben meg kívánom tekinteni a nyáron egyszer már sikeresen elmulasztott Nagy Metal Szörnyeteget, méltóztassak leutazni Debrecenbe, ahol a 2003-2004-es világturné indul. Veszélyben volt tehát ez a koncertélmény, annál is inkább, mert előtte nem sokkal – egy romániai utam során – meggyőződhettem arról, hogy az említett város bizony nagyon-nagyon messze van. Olcsó poénkodással annyit mondhatnék, hogy a legbizonytalanabb állatok (a mitévő legyek) kezdtek el dongani a fejem körül, azonban ahogy közeledett az időpont, egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal, hogy utazunk. Ugyanis: bekerült a pixisbe a Gamma Ray, mint előzenekar, és a következő heti négynapos ünnep, amihez már csak három nap szabit kellett hozzácsapni és az, hogy a Maiden koncert egy teljes hetes üdülés nyitányaként funkcionálhat, már sokkal vonzóbban hangzott.

Cegléd - 09.19.

Nem valami szerencsésen indult ez az őszi túra, ugyanis Pesttől pár km-re, Üllőn sikerült rögtön lerobbannunk. A frankó kis Barkasunknak először elszakadt a kuplungbovdenje, majd szétment a váltója. Feszültté vált egy kicsit a hangulat, mivel ezzel a géppel kellene végigjárni az országot, s már az első buli előtt problémák adódnak.

hughes_turner_project_k2004_1Egy nappal az E-Klubos Morbid Angel után ismét felkerekedtem, hogy ezúttal egy egészen másmilyen zenei élményben legyen részem. Két élő legenda látogatott el ugyanis hozzánk: Glenn Hughes és Joe Lynn Turner személyében. Nagyon kedvelem a két fickó hangját (különösen Hughes mesterét), a két közös lemezüket pedig egyenesen imádom, s mivel ráadásul már egyszer bizonyított is a HTP nekem élőben, nem volt kérdéses, hogy a Wigwamban a helyem.

Aznap este a fellépők között szerepelt a Burn neve is, ám ők kénytelenek voltak lemondani a bulit, ráadásul nem is a hirtelen lezúdult tonnányi hó, hanem a bőgősük kényszerű távolléte miatt, akit az utolsó pillanatban mégsem engedtek el a honvédségtől. Kár, mert erősen furdalt már a kíváncsiság, hogy milyenek a friss nótáik. Utoljára '96-ban jelentkeztek demóval, ami ugye nem tegnap volt.

house_of_lords_k2007_2A tavaly októberi Winger koncert után megint egy olyan élmény, amely alapvetően változtatta (vagy inkább szilárdította) meg a 80-as/90-es évek fordulóján népszerű amerikai hard rock csapatokhoz való hozzáállásomat.

Érdekesen indult az aznapi estém, ugyanis eredetileg a Grand Canyonba indultam Cadaveresre. A helyszínen síri csönd és sötétség fogadott, így nem volt nehéz kitalálni, hogy a C.D.T. buli elmarad. Mitévő legyen ember fia/lánya így péntek este; irány a város másik fele, a Wigwam, ahol az Intense tartotta lemezbemutató koncertjét. 1/2 11-re sikerült átérni, tartottam tőle, hogy lekésem, ám szerencsére időben érkeztem, a srácok csak cirka egy órával később kezdték a műsort.

house_of_lords_2008_010Jealous Heart, Can’t Find My Way Home, Love Don’t Lie - a magunkfajta öregecskedő rockerek számára ezek a dalok a „nyugatról” behozott, javarészt kalóz Metal Ballads és hasonló című válogatás-kazetták világát idézik, a „szupercsenel” műsorán néha felbukkanó, feltúrt hajú rocksztárokat, és azt az érzést, hogy innen, kicsi banánköztársaságunktól hű de nagyon messze is van Amerika.

Megérkeztünk hat órára, parázva, hogy nem lesz helyünk, aztán láttam, hogy itt bizony nagyon kevesen vannak. Gondoltam jó kis negyedház lesz, aztán “ezeknek” sem lesz kedve többet "kis hazánkba" jönni... de a látszat néha csal.  Kényelmesen benyomultunk az első sorba bal szélen, kulturáltan ácsorogtunk a korlátnál.

Szerencsére igazán nem kellett sokat várnunk az év első óriási koncertjére! Némi bosszúság a nagy örömködés közepette, hogy a Mood utód Wall Of Sleep műsorát lekéstük, pedig az izgalmas útviszonyok közepette is siettünk, ahogy csak tudtunk. A magyar doomsterek fellépése után tartott "közvélemény-kutatás" mindenesetre azt hozta ki, hogy rendben volt a buli és lényegében az elődzenekar útját folytatja a társaság, Holdampf Gabi éneke is a Mood-időket idézte. Sajnos azonban ezt már csak máskor tapasztalhatom meg személyesen, ráadásul a Wall Of Sleep várhatóan nem lesz az intenzív koncertezés híve...

Ismét egy több mint korrekt összeállítású koncert Budapesten. In Flames-éket ugye mindig jó látni, ráadásul a gyenge hangzású Szigetes koncerten nagyon nem laktam jól velük, a Sepultura pedig meghatározó tinédzserkori überkedvenc, még akkor is, ha ez a banda már nem az a banda. A közönség a két illusztris fellépőnek köszönhetően folyamatosan gyűlt és gyűlt, a végére össze is jött egy bő háromnegyedház, ami szerintem kimondottan jó eredmény ilyen koncertdömping és a nem túl olcsó jegyár mellett.

Már több ízben írtam a Helloweenhez kötődő, nem mindennapi kapcsolatomról, de ha valaki esetleg nem olvasta volna korábbi Pulitzer-várományos munkáimat, most is ejtek egy-két szót erről a viszonyról, főleg, hogy, Helloween cikkről lévén szó, a téma itt és most a legaktuálisabb. Szóval, valószínűleg a csapat valószínűleg törzsrajongóinak szöges ellentétét üdvözölheti bennem: a világból kifutok a Walls of Jericho hallatán; szeretem a Keeper lemezeket, de nem vágna földhöz a hiányuk (talán még hosszútávon sem). A Chameleon óriási kedvenc, és az Andi Deris énekessel készül albumok tartós mellőzése esetén is minden bizonnyal elvonási tünetek jelentkeznének rajtam. Legalábbis a Dark Ride-dal bezárólag, mert ez a 2003-as Rabbit lemez legalábbis középszerűre sikeredett… Nem baj, mindenképpen meg kellett nézni a bandát több okból is (emlékszünk még a “10 alapos ok…” mozgalomra a Metal Hammerből?), főleg hogy a tavaly a Primal Fear előtt zseniálisat alakított Rage is velük tartott a turnéra.

in_flames_p2009_027Az egykori Brigád romjain alakult pécsi Skru mind fazonra, mind dalokra nézve igen korszerűen mutatta fel a manapság a sikerhez szükséges összetevőket, bár a nemzetközi trendekhez képest némi fáziskésést véltem érzékelni. Myspace oldalukon ugyan modern dallamos metallal rokon zeneként írják körül stílusukat, de ne legyenek illúzióink, ez itt ettől még csont metalcore volt, amolyan igazi kelet-európai válasz a Killswitch Engage-re.

helloween_k2006_1Kezdő metalhead koromban – mint sok más kortársam esetében is – az Iron Maiden / Helloween “szentkettősséggel” indult a külföldi csapatok inváziója a szétcsapott NDK-s mono rádiós magnómban. A Powerslave és a Keeper lemezek vittek bele a fémbe, még ha ez azóta cikisnek is hangozhat.

Hogy miért is írok erről a két tucat embert behozó buliról, ami az igen jó nézőszámot felmutató Black-Out buli másnapján volt a pécsi vasútállomás tőszomszédságában, és a fellépő zenekar nevét a környék underground szakértőin kívül igen kevesen hallották csak? Pont azért, hogy ezek a tényezők – ha csak kis mértékben is – de változzanak.

Azért egy Helloween / Gamma Ray turné nem kismiska! Köztudott, mennyire rossz volt a viszony Kai Hansen és régi bandája, elsősorban pedig a cseppet sem könnyű ember hírében álló Weiki között, így annak ellenére örömteli és meglepő is egyben egy ilyen összeállítás, hogy volt szerencsém látni tavaly a Helloweent a Masters of Rockon, ahol Kaiékkal kiegészülve adtak egy negyedórás blokkot klasszikus Helloween dalokkal. Csakúgy, mint ezen az estén is, na de ne szaladjuk ennyire előre! A frissiben egymásra talált két csapat turnéjának első állomása éppen hozzánk esett, ám az eredeti elképzelésekkel ellentétben a szintén germán Axxis a Pecsában végül nem lépett fel. Személy szerint mondjuk nem bántam túlzottan, mivel eddig kétszer is láttam őket, másrészt meg így is elmúlt éjfél, mire véget ért a buli.

Ahogy Téglás Zoli is mondta, nem a budapesti volt az aktuális Ignite Euro-turné legnagyobb koncertje, de számára mindenképpen ez a legfontosabb – nos, ez a „nem a legnagyobb” is totális teltházat jelentett az A38-on, ezúttal a szó szoros, vagyis „sold out” értelmében.

A Hegyalja Fesztivál kikapcsolódás szempontjából talán az ország legkellemesebb rendezvénye, ugyanis Tokaj kétség kívül csudaszép hely, arról nem is beszélve, hogy a szórakozni vágyó fiatalság errefelé valóban minőségi segédanyagokkal hangolódhat a bulizásra. Még mielőtt bármiféle félreértés adódna előző mondatomból, gyorsan elmondom, hogy természetesen a szőlőtermesztés édes gyümölcsére gondoltam (hogy az a másik, csúnya zöld növény hogy él meg errefelé, arról fogalmam nincs). Csupán egyetlen dolog miatt tudnék fanyalogni, mégpedig, hogy Pesttől egy egész örökkévalóságnak tűnik az utazás. Mindenesetre áldassék a Watch My Dying zenekar szent neve, amiért mikrobuszukban nekem is szorítottak helyet, megkímélve ezáltal a vonatozás nyújtotta tortúrától. (Szeretlek Benneteket, majd olvassátok csak, hogy lent mennyire szépeket, jókat írtam Rólatok!)

Saját hülyeségemnek köszönhetően a Brainstorm első másfél nótájáról lemaradtam, pedig a német power metalosok irgalmatlan nagy bulit nyomtak. Azért a lényeget így is elcsíptem, szerencsére. A Vicious Rumors-, Metal Church-, brit metal-gyökerekkel rendelkező brigádról ki nem találtam volna, hogy németek, sem a zene, sem a fazon alapján.

„Reggel tíz, ébredek, kinézek az ablakon, végre péntek!” – ahogy a poéta mondja. Már csak azért is stílszerű ezen idézettel nyitni a beszámolót, mert a mai napon (július 14-én) az említett költő példaképe, bizonyos Lemmy Kilmister és annak népi zenekara adja elő borgőzös hangulatú sanzonjait az idei Hegyalja fesztivál nagyszínpadán.

Iced Earth és Annihilator! Nem egy rossz párosítás, főként ha figyelembe vesszük, hogy Jon Schaffer és brigádja eléggé eltűnt az utóbbi években. Mindehhez csak bónusz, hogy idei lemezével végre egy olyan anyagot tett le az asztalra a Waters-művek is, melyért évek óta az először tudok igazán lelkesedni.

A koncertek koncertje! Talán valahogy így lehetne jellemezni a július 4-i bődületesen zseniális bulit, amit a négy nagy öreg, Ronnie James Dio, Tony Iommi, Geezer Butler és Vinny Appice hozott össze nekünk, igényes rockra éhező magyaroknak.

Két magyar csapat és a norvég Khold nyitotta volna ezt a mini X-Mass fesztiválnak is beillő koncertet, ám előbbiek elmaradtak, utóbbi pedig átadta helyét a szintén norvég Keep Of Kalessinnek.

Franciaország sosem volt egy kimondott metal nagyhatalom – már csak a nagy számok törvénye miatt sem értem egyébként, miért van olyan kevés igazán jó gall banda – , és aligha a Lyzanxia teszi majd azzá, de bevezetésnek elment ez a már négy lemezzel rendelkező anjou-i zenekar. Az alap nyilvánvalóan thrashben gyökeredzett, de voltak benne modernebb, tekertebb ritmusok, sőt, néhol szolidan északias harmóniatémák is. Sajnos elég rosszul szóltak, ráadásul zenéjük a megjegyezhető dallamoknak is híján van, így pár dal után kissé egybefolyt a produkció. Tipikus örök másod/harmad-nyitózenekar, de meg lehet nézni őket.

Viszonylag rég tette tiszteletét nálunk Peter Tägtgren és szabadcsapata és annak ellenére, hogy az új lemezüktől nem jártam örömtáncot, nem volt kérdés, hogy meg kell nézni, hogy élőben mit művelnek mostanság. Teljesen jó érzékkel kb. 3 perccel a kezdés előtt sikerült odaérni, így a ruhatár irány a terem, ahol a kékes fényekbe burkolt színpadon máris két új dallal szórták meg a lelkes közönséget. Sejtettem, hogy élőben azért ütni fognak a friss szerzemények is, a Hypocrisy egy precíz gyilkológépezet, melynek élén az élőben teljesen aprónak tűnő, furcsán viccesen grimaszoló vágó Peter hörög, sikít, ordít, énekel (na jó, azt itt ritkán, ez nem a Pain).

Na, ez volt a pőre, nyers, riffelős, direkt metalcore zúzás (Jakab Zoli kedvelt kifejezésével élve "suttyó HC") nagy napja! A hazai Penalty Kick amolyan HC supergroupnak is becézhető, hiszen többek között egykori Dawncore és Newborn (plusz Sedative Bang, Burning Inside, Reaction For All, a teljesség kedvéért...) zenészek formációjáról van szó.

A kellemes szombati programnak ígérkező Húsvéti Metal Vihar fesztivált (komolyan, nem volt kevésbé bugyuta elnevezés?!) számomra a veterán Rotor nyitotta. Bevallom őszintén, ez volt első találkozásom a miskolci zenekarral és tulajdonképpen nem is volt rossz a koncert.

Az első nyitózenekar Emberst sajnos lekéstem, pedig állítólag jók voltak, úgyhogy sajnálom. Ami az As I Lay Dyingot illeti, a San Diego-i srácok eléggé rajta vannak a metalcore hullámon, Amerikában simán hozzák a 100 ezres példányszámot albumonként, pusztán a nívót tekintve nehezen is lehetne belekötni a lemezeikbe, de igazából sosem gyakoroltak rám különösebb hatást.