0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Igazán meghirdetve sehol sem láttam ezt a bulit, szinte véletlenül bukkantam rá valami netes programajánlóban. Pedig mennyire szerettem volna már élőben is látni a nyolc őrült színesbőrűből álló Los Angeles-i Fishbone zenekart – még ha több évtizedes pályafutásuk nagy részét nem is ismerem igazán. Sajnos az általuk kreált szinte leírhatatlan stíluskavalkád lemezen igen fárasztó dolognak tud bizonyulni. Élőben viszont mindez kiegészül a látvánnyal, és úgy már abszolút hengerel a show!

Az idén tizedik jubileumát ünneplő Fezenről még csak nem is tudtam eddig, viszont mikor kiderült, hogy az évfordulóra alaposan beerősítő szervezőgárda a Clawfingert és a Brainstormot is leszervezte fő attrakciónak, világossá vált számomra, hogy jobb alkalom nem is adódhatna az ismerkedésre, egyszóval menni kell.

Érdekes módon a Europe hosszú évekig kimaradt számomra. Annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek hard rockját kifejezetten szeretem, Joey Tempesttel és bandájával sokáig elkerültük egymás. Szépen lassan azonban csak utat talált hozzám a zenekar, először a nagy slágerek, illetve klasszikus lemezek (főleg a Wings of Tomorrow és Final Countdown kettős), majd pedig a Secret Society révén. Mikor a megjelenést követően kisebb késéssel beszereztem az újraaktivázóldás utáni második lemezt, rögtön dobtam egy hátast, és lehet, furcsa kissé, de máig ez a kedvenc Europe korongom. Szerencsére a tavaly napvilágot látott Last Look at Eden sem marad el tőle, így természetes volt, hogy az idén minket sajnálatosan elkerülő turné egyik szlovák állomásán ott a helyem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de pl. nekem a Szilveszter körüli felhajtás nem jelent semmit. Régóta azt tapasztalom, hogy év közben vannak a legjobb bulik, az esztendő utolsó napján tartott mókázás ezekhez mérten legfeljebb amolyan vidám(nak szánt) búcsú az óévtől. Nos, délutántól kora estig elvileg még messze nincs az a totális bulihangulat, ám ez az öt fellépős fémparty, hogy úgy mondjam, eléggé rendben volt.

A harmincasok - és a még idősebbek is - nyilván emlékeznek arra, hogy 1994-95 körül már-már trendinek számított a Dream Theaterre mint etalonra hivatkozni hangszeres játék, megszólalás stb. tekintetében, és persze nem kevés, ma már legendaszámba menő történetet hallottunk azon kevesektől, akik elcsípték az Awake turné valamelyik állomását. Nos, 2010-ben a Dream már kevesebbek számára jelent hasonló etalont (erről nem is annyira ők maguk tehetnek), viszont az vitathatatlan érdemük, hogy a nyilván addig is jelenlevő profizmus még jobban kihangsúlyozódott a rockszínpadokon az elmúlt másfél évtizedben. A rockot/metalt szerető közönség felnőttebb része végre túllépett azon, hogy valami ciki volt-e valaha avagy sem, és az éppen az említett időszakban olyan nagyon (szintén trendi módon) lesajnált hajbandák most már azoktól is megkapják az elismeréseket, akik alapvetően nem szeretik őket, de a zenére van rálátásuk.

Húsvét vasárnapján került sor a Fear Factory hozzám legközelebb megrendezett koncertjére Angliában. A Pyramids-ról annyit kell tudni, hogy egy hatalmas uszoda, de természetesen nem egy medencében kellett végigtombolni a bulit, hanem a kb. 600 fő befogadására alkalmas előcsarnokban. Folyamatosan jöttek be az emberek, de teltház nem volt. Eredetileg a Mendeed is fellépett volna a Fear Factory előtt, de utólag hálát adok a magasságosnak, hogy megúsztam két büntetőosztaggal.

Az Atlantico egy hangárszerű csarnok Róma külvárosában, összhatásában kissé olyan, mint a budapesti SYMA, csak kisebb és sokkal jobb az akusztikája, a nézőtér két oldalán húzódó emelt lelátónak köszönhetően pedig jóval modernebbnek is tűnik annál.

Bevallom férfiasan: Shock!-os létemre ez volt az első találkozásom a Wendigo-val. Se az EP-t nem szedtem még le, se pedig élőben nem láttam BZ-t és csapatát korábban. Talán pont ezért kért meg Szilvi, hogy írjak én róluk…

Lukács Péter nevét annak idején a “Ki Mit Tud?”-ból ismerhette meg az ország, ahol még a Warning! zenekar tagjaként instrumentális gitárzenével kápráztatta el a nagyérdeműt és Antal Imrét. Megnyerte a verseny hangszeres kategóriáját, beült a mexikói utat nyertek közé a kisvonatba, a szakma nagy jövőt jósolt neki, aztán - ahogy az itthon lenni szokott – sok hír nem jött az ifjú gitár-titánról, hiába kutattam. Bár egyszer hallottam egy koncertről, ahol Szekeres Tamás vendégeként lépett fel, jó is lett volna látni őket, de persze csak pár nappal az esemény után jutott fülembe a hír…

Tudom, hogy volt Concerto Utószilveszter is, mégis számomra az első jelentős idei koncertesemény a Falconer fellépése volt. A Wigwam koncertek általában jól szólnak, úgyhogy a világ végi elhelyezkedés ellenére is szívesen járunk oda koncertre. Főleg, ha Kiss Gábor kolléga sofőrködik.

KISS, Brian May Band, Mötley Crüe (illetve akkoriban Motley Crue), Union, Alice Cooper, „és még valahány név a naptárban”, ahogy az őskorban hallottuk – igaz, hogy négy emberke látogatott el hozzánk, mégis, tulajdonképpen ez a nem kevés zenekar tette tiszteletét a személyükben az Indiánsátor színpadán. Persze előttük két hazai csapat léphetett a deszkákra. A Lovegun műsorát sikeresen lekéstük, mivel kifejezetten korán kellett elkezdeniük a programot – a közönség véleménye alapján az új magyar szoft-rock zenekar saját rajongóbázisa például totál lemaradt kedvencük előadásáról. Hm.

A legendás punk társulat koncertjére mindenkinek idejekorán el kellett kezdeni a spórolást, mert a jegyárat bizony brutkón felnyomták. Az Exploited azonban túl ritkán járhat errefelé ahhoz, hogy nyugodt lélekkel ki lehessen hagyni, mert a csepeli Szabadkikötő mellett álló klub csordultig megtelt!

A német Tenside-ból nem sokat láttam, de annak alapján elég sematikus betonozós brutálmetalnak tűnt, amit a feltűnően fiatal négyes nyomott. Ezer és egy egészen hasonló bagázs szaladgál a világ minden táján, arra pedig nem sikerült rájönnöm, miért éppen ők lennének azok, akik majd egyszer kiemelkednek az arctalanság tengeréből. Persze lehet, hogy az idő majd rám cáfol, és öt év múlva a Tenside szállítja le az új Vulgar Display Of Powert, de a látottak alapján maradjunk annyiban, hogy erre látok kevesebb esélyt.

A tavaszi No Mercy után ez a túra lehetett volna az év második legerősebb thrash összeállítása… Lehetett volna, ugyanis az eredetileg meghirdetett Carnal Forge (szerintem a kortárs thrash legjobbjai), valamint a legendás Agent Steel végül nem szerepelt az összeállításban. Mindegy, az Exodust így is meg kellett nézni, úgyhogy rengeteg szervezési probléma (autó lerobbanás, útitársak visszalépése) után végül csak megérkeztünk Brnoba. Ez a Babylon nevű hely kívülről leginkább valami régi művháznak látszott, s mikor beléptünk ez az érzés csak még inkább fokozódott, ugyanis az előtérben csocsóasztal, székek vártak minket. Maga a terem is inkább színházra emlékezetett kis karzatával, ahol a kevésbé forróvérű rockerek foglalhattak helyet.

A Hajdúsági Hallgatói Önkormányzat által rendezett idei EFOTT ismét hatalmas sikernek bizonyult. A színhely ezúttal Hajdúszoboszló volt, amely pár nap erejéig kelet Mao. legmozgalmasabb helyszíne lett. Ezúttal sokkal színesebb repertoár, szervezettebb rendezés, izgalmasabb lehetőségek várták a mintegy 30.000 látogatót.

Noha a Remorse lassan két évtizedes zenekar, eddig valahogy mindig elkerültem őket élőben, sőt, még az egyébként mindenki által csak dicsért tavalyi lemezüket sem hallottam a koncertig. Ennek fényében aztán rendesen fogtam is a fejemet, ahogy néztem őket, az ekkor még igen szűk létszámú közönség soraiból, és beláttam, hogy ezentúl kénytelen leszek Remorse bulikra járni.

Nem tudom, kinek az agyából pattant ki az ötlet, miszerint az idei EFOTT helyszíne Fonyódon, a Balaton mellett legyen, de kívánom neki, hogy transzcendens hattyúk, sirályok, angolnák, zöldmoszatok dicsőítsék szakadatlan. Ez ugyanis akkora feelinget kölcsönzött a fesztiválnak, hogy bátran kijelenthetem, az év legjobb hangulatú (zenei) rendezvényén sikerült részt vennem.

evergrey_p2005_090Kora délután már ott csücsülünk a Wigwamban, vártunk az interjúra, a zenekar pedig városnézés címszóval az egyik plázában vásárolgatott, van ez így. Végre megérkeznek, majd a hosszadalmas beállás után jöhet az interjú. Sikerült túlesnem azon a döbbeneten, hogy Tom Englund tulajdonképpen tejfölszőke és több szeplő van a karján, mint szőr, egyébként vikingnyi magas, de amúgy viszonylag kedvesek mindketten Henrik Danhage gitáros fiatalemberrel. Meg picit idegesek, mert a tömeg csak nem akar gyülekezni. Sajnos tény, hogy még mindig nem ismerik elegen a zenekart nálunk, rég jártak errefelé, akkor is a Therionnal, a célközönség nem egészen ugyanaz. Meg talán túl sok a koncert mostanában, ami leapasztja a pénztárcákat. A bőség zavara, nesze nekünk, eddig csak sírdogáltunk, hogy nem jön ide senki, most meg azon sírdogálunk, hogy túl sokan is. Bár még mindig jobb az utóbbi, ugye.

Amennyire vártam a svéd power csapatot, a Nocturnal Ritest, annyira szerencsétlenül sült el ez a “találkozás”. Egyrészt azért, mert a koncert napjáig nem sikerült hozzájutnom legújabb albumukhoz – másrészt maga az előadás minősége lohasztotta le minden jókedvemet.

Egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy a Szigetes koncert (meg előtte a korábbi Wigwamos nem túl nagy nézőszámot felvonultató buli) után valaki elhozza hozzánk az Evergreyt. De csodák még vannak. Vagy valaki csak turkál a gondolataimban. Mindegy, a lényeg, hogy újra itt voltak a svéd dark-prog-power-akármi metal srácok. Helyszín tekintetében sokat nem lehet variálni, egyre kevesebb vállalható koncerthelyszín működik, a Kultiplex egy egyfajta kényszermegoldás a nálunk valamiért túl sok embert nem vonzó, ám ennek ellenére kiváló csapatok számára. A színpad kicsi és alacsony, a fények alsó-középkategóriásak, a hangzás pedig vagy kritikán aluli vagy közepes – sajnos a hely akusztikája nem metalkoncertekre való. Ez van – sajnos még jó pár évig balkáni színvonal lesz még nálunk ebben a műfajban.

Ne köntörfalazzunk: az Avalon klub gazdái nem kispályáznak! Eszemiszom sajtómegnyitó a „nulladik” napon, nyitás előtt egy héttel (ahol a Shock! szerkesztőségét kollektíve szétbaszta a rákenról); Edguy koncert a hivatalos nyitóbulin; saját buszjárat a belvárosból a klubhoz és vissza; igényes kialakítású hely baráti árakkal – nem igazán lehet a szervezőgárdára fogni, hogy nem akarná megnyerni potenciális törzsközönségét. Régóta hiányzott már ez a fajta hozzáállás (mert az anyagi háttér mellett – nem után! – bizony ez a legfontosabb) a hazai metal színtéren és akármekkora káosz is volt a ruhatárnál az első koncert után vagy akármennyire nehéz is volt egy héttel korábban odatalálni, a fiatal srácok lelkesedése és metal fanatizmusa láttán az ember hajlamos hamar túllépni az ilyen apróságokon. Én a magam részéről nagyon szurkolok az Avalon teamnek civil nézőként és szakmabeliként is – meg kell mondjam, alig várom azokat a nyári estéket, amikor a kerthelyiségben gyúrunk bicepszre söröskorsókkal, mielőtt behejjegünk.

Az Evergrey is gyakorlatilag hazatérő vendégnek számít nálunk. Speciel én harmadszorra láttam őket, ráadásul mindegyik alkalommal más-más basszusgitárossal, most éppen az egykori Stratovariusos Jari Kainulainen játszik náluk - beláthatatlan ideig. Mivel értékelhető minőségű klub nincs arra a nézőmennyiségre, amennyit az Evergrey vonz(ana), így a Dürer kertben került megrendezésre a koncert, ami alapvetően feelinges hely mindenféle elhajlásra, viszont a három lámpájával, és a finoman szólva érdekes hangosításával nem kimondottan az év koncertje rendezvények helyszíne.

Nem vagyok egy megveszekedett punk/HC arc, de valahogy a D.R.I.-t nagyon komálom. Még évekkel ezelőtt a Thrash Zone lemezükkel szerettem meg őket, majd később visszaástam az egész korai dolgaikig is. Arról azonban, hogy épp hol tartanak, mit csinálnak a fiúk, egyáltalán létezik-e még a zenekar, fogalmam sem volt. Nem kis meglepetésként ért tehát, amikor váratlanul felbukkantak kis hazánkban. Ahogy az az ilyen utazó fesztiváloknál lenni szokott (eredetileg hat banda lépett volna fel az este) jócskán volt eltérés a meghirdetett és a tényleges program között. Nem volt az A Traitor Like Judas, sem a Neck Sprain, volt viszont Insane. Na meg Dark Clouds és Penalty Kick is, de őket sikerült lekésni… bocs Viktor!

europe_2004Az egyszer biztos, hogy több napra bezáratnám egy szaunába azt az IQ-harcost, akinek a lelkén ama végtelenül szellemes gondolat megvalósítása szárad, miszerint az idei nyár eddigi talán legmelegebb estéjén vonuljon be a PeCsa termébe a szabadtérre meghirdetett rendezvény. Ha nem volt 666 fok Fahrenheit (bár lehet, a 7800 stílusosabb lenne, hehe), akkor egy sem, mindenkiről csurgott a víz, borzalmas állapotok uralkodtak a teremben, pedig nem hiszem, hogy kínos lett volna a szabadtéren az első (és összes többi) blikkre tisztességesnek tűnő nézőszám. Persze, a magyar közönség nagy része még mindig a koncert előtt váltja meg belépőjegyét és lehet, hogy az előzetes jegyeladások esetleg aggodalomra adhattak okot, de hát akkor is, a fizető közönség joggal tart igényt az emberi körülményekre…

Egy álom vált valóra, mikor végre tényleg eljutottak hozzánk a progresszív istenek. Bemelegítésként egy dobos zsenit és billentyűs társát hallhattuk, azaz a Rudess-Morgenstein Projectet - mivel látni nem nagyon lehetett őket. Percekig tartott, míg lábujjhegyen állva felfedeztem kettejüket egymással szemben a színpad elején, egy hatalmas dobszerkó mögött eltörpülő embert és egy szintit bűvölő figurát. Egy darabig csodálkozva nézelődtem, hogy ennyi az egész? Ketten alkotják ezt a hihetetlen zeneáradatot? Igen! Tényleg elképesztő volt, amit ők ketten előadtak. Instrumentális, progresszív, improvizatív csoda. Néha olyan érzést keltett bennem, mintha valami filmzene szólna. Kiváló bemelegítés a füleknek a Dream Theater előtt.

Nem igazán leszek objektív. Már hogy is lennék, mikor már az év legelején sikerült elcsípni 2007 egyik legjobb koncertjét? Mert ugye rajongói elfogultság ide vagy oda, ha egy régi kedvenc még ma is annyira ki tud akasztani lehengerlő élő teljesítményével, hogy a buli kb. háromnegyedét libabőrös állapotban töltöm, akkor nincs miért eljátszani a tárgyilagos okostojást. Kezdeném először is ott, hogy a Europe-hoz való hozzáállásomat alapjaiban változtatta meg a 2004-es turnét dokumentáló Live From The Dark DVD: egyrészt ennek az anyagnak köszönhetően szerettem meg igazán az utolsó két lemezt, másrészt amit és ahogy azon a londoni bulin elővezetnek, az a műfaj magasiskolája.

A Dream Theater visszatérő vendég Budapesten. Töretlen hazai népszerűsége következtében a csapat biztos befektetés a koncertszervezőknek: a PeCsa szabadtere most is megtelt, még talán a 2002-es bulinál is többen gyűltünk össze ezen a meleg nyári estén.