0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A Flex első blikkre az osztrák főváros leglerobbantabb patkánylyuka: lapos tekintetű feka – ez így korrekt, vagy esetleg afroeurópait kell mondani? – dealerek egész kis galerije között egyensúlyozva kell lemenni a Donaukanal egyik hídja alá, ahol a ’80-as évek második végének amerikai filmjeit idéző hangulatú, félhomályos, füstös klub várja az embert neonreklámokkal és zsebkendőnyi színpaddal. Mindez azonban csak a felszín, valójában nagyon profi kis helyről van szó kifogástalan technikával és remek akusztikával, ahol a szakadtság csak álca, a terem pont ideális az efféle 100-150 embert vonzó koncertekhez.

Ez az Avatar nem az az Avatar volt, a magyar banda helyett egy meglehetősen furcsa svéd alakulat kapta a bevezető szerepet a szombat esti street rock orgián, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy illettek ide… Annak idején hallhatóan valami death / black alapú nordikus súlyossággal kezdhették a zenélést, de mára sokkal melodikusabb, rock’n’rollosabb lett a dolog, és ettől meglehetősen öszvér jelleget kapott a produkció.

Tulajdonképpen ez az iromány nem csupán egy sima koncertbeszámoló, hiszen nem egyszeri eseményről emlékezik meg, sokkal inkább egy ezentúl remélhetőleg rendszeresen megrendezésre kerülő klubestre kívánja felhívni a figyelmet. Szekeres Tamás koncepciója egy olyan, havi rendszerességgel megtartandó szeánsz, ahol nemcsak saját koncertet ad, hanem tehetséges ifjú zenészeknek (saját tanítványainak) is bemutatkozási lehetőséget biztosít minden hónap utolsó vasárnapján a Wigwamban, amolyan “babazsúr”-jelleggel, ami ugye korai kezdést és relatív korai befejezést jelent, tekintettel a másnapi munkahét-kezdésre.

Na ha eddig még mindig nem gyanúsítgatták a Shock!-ot részrehajlással, házizenekar menősítéssel meg öntömjénezéssel, akkor ezután biztos fogják, ugyanis egy olyan koncertről kell írnom pár sort, ahol az én zenekarom is játszott, ami elég hálátlan feladat. Mit koncert, fesztivál ez, mivel 6 fellépő volt most ezen a jeles és egyre jelesebbé váló eseményen. A “haragnap” elnevezés több módon is illik rá, de amúgy az egész apropója mindig az utolsó nyári szüneti szombat szóval haragosak lehettek az iskolások rendesen. Elég sokan össze is gyűltek, s bár teltház nem volt, egyik-másik zenekar alatt igen csak jó kis hangulat alakult ki a fél-, háromnegyed háznyi nézősereggel.

gire_p2007_004Jó sok évig távol tartottam magam a Gire fellépéseitől, korántsem valami személyes iszony miatt, inkább az egykori Marco Polo klubbal nem volt szívélyes a viszonyom (szimplán valahogy helyileg nem éreztem ott jól magam, mielőtt túldimenzionálom az egészet), Zsírék pedig ott léptek fel a legtöbbet. Az A38 éppen megfelelő hely bármi jóféle zenekarnak (már ha nincs tömeg – mondatja velem a közönség-énem), a Gire pedig épp bemelegítette az összegyűlteket, akik az est folyamán később tribalmetal zenekarokra ugrálhattak ott. Mivel előzetesen jól meg lettem ijesztve, hogy lehet, sokáig nem lesz Gire koncert, már csak ezért is muszáj volt ellátogatnom a hajóra – meg egyébként is nagy kedvem volt hozzá.

hammerfall_k2003Igazából nem is nagyon akartam megnézni ezt a turnét, mert a Hammerfallt vagy 5x láttam már, és az új lemezük is valahogy már nem hallgattatja magát, kicsit laposnak érzem. Viszont amikor meghallottam, hogy Jorn Lande is tiszteletét teszi nálunk - sajnos nem a szólólemezével, nem a zseniális Arkkal, sőt nem is a szintén király Milleniummal -, hanem a volt Helloween tagokból (is) álló új euro-metal kompatibilis Masterplannal.  Igazából sajnálom a dolgot, mert zeneileg/művészileg az Ark és a szólólemeze sokkal többet ért számomra, mint ez a banda. De hát gondolom valamiből meg is kell élni és azok nem a felsorolt (volt) bandái voltak.

A SYMA Csarnokban összeverődött közönség körében is megoszlottak a vélemények azt illetően, mennyire illett ebbe a közegbe Jamie Winchester és csapata, de annyi bizonyos, hogy jól játszottak. Nehéz lenne megfogalmazni, műfaji szempontból mi is pontosan ez a zene, nem is biztos, hogy állandóan mindent be kell skatulyázni, a lényeg, hogy működött, és elég sokszínű is ahhoz, hogy ugyanúgy bejöjjön a körszakállas motorosnak, mint a sárkányhímzéses fehér inget viselő napbarnította yuppie-nak.

Az idei év egyik legnagyobb felfedezése volt számomra a Haggard sokféle elemből építkező, de épp ezért néha nehezen érthető zenéje, de azt már korábban is tudtam a zenekarról, hogy nagy súlyt helyeznek a teljesen élő hangzásra. Ezért is örültem, mikor a Masters Of Rockon is felléptek, ott azonban a tenor és fuvola nélküli rövid „hakni”, amelyet ráadásul egy rakás bunkóval körülvéve kellett végignéznem, nem volt annyira meggyőző, mint azt szerettem volna. Ezek után csak az új lemezhez kötődő őszi turnéban bíztam.

Az atmoszférikus black metal kedvelőinek szóló E-klubos este után a PeCsában a hagyományos európai nehézfém népes hazai rajongótábora is megkapta, ami neki jár. A Cross Borns ebből a táborból szemmel láthatóan már kiépítette a saját bázisát. Egy nyitózenekarnál ez nem kis előnyt jelent ám! A selyemingeket már egy ideje a szekrényben hagyták, az egyszerű farmer-póló összetétel dívik most a tatabányai gárdánál. Zeneileg viszont az eddigi utat járják továbbra is, azaz a Blind Guardian komplexitását keverik a Therion bombasztjával és fantasy szövegeket társítanak mindehhez. Gyors egymásutánban érkező lemezeik sora épp most folytatódik a Gyűrűk Uráról szóló anyaggal, nosza!..

A Pesti Est Café jó helynek tűnik. Fent hangulatos kávézó, az alagsorban pedig ideális klubhelység kisebb bandák koncertjei számára. (Azt, hogy a Haelo mennyire nem a "kisebb banda" jelzőt érdemli, majd később részletezem.) A személyzet kedves, az árak tűrhetőek, már kezdés előtt szép számú, kulturált a közönség, nemek aránya is rendben. Tehát minden adott volt egy maradandó koncertélményhez, mivel jelentős elvárással érkeztem ám!

Amint az a fentiekből is kitűnik, az Erőfarkas (aki sütni tud?), sajnos elmaradt. Kár, mert baromi kíváncsi lettem volna a bandára, ugyanis a német headbangerek és a román operaénekes srác könnyfakasztóan megható egymásra találásának története felkeltette az érdeklődésemet a Powerwolf iránt. És bár lehet, hogy az egész sztori csak ügyes marketingfogás, a lemezük tényleg jó. Operás éneknek ugyan nyomát sem hallani rajta, de nekem abszolút bejött a Mercyful Fate-King Diamond hatású, Hammond orgonával megtámogatott misztikus kult-horror-metal, úgyhogy kimondottan sajnáltam a fellépés elmaradását. Sebaj, majd legközelebb. Feltéve, ha a vámpírnak maszkírozott frontember nem veszi túl komolyan a szerepét és nem szívja ki a többiek vérét.

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zseniket és az őrülteket csak egy vékony határvonal választja el egymástól. Arról persze mindenkinek megvan a saját különbejáratú véleménye, hogy William Bailey, ismertebb nevén W. Axl Rose melyik kategóriába tartozik, abban viszont megegyezhetünk, hogy a Guns N’ Roses 2006-os budapesti fellépésének körítése egyszerűen minden rosszat igazolt, amit a világ egykori legveszélyesebb rockzenekarának énekeséről hallhattunk.

A G3 projektet Joe Satriani hozta létre 1996-ban Steve Vai és Eric Johnson gitárosokkal karöltve. A felállás az évek során többször is változott, játszott velük többek között Michael Schenker, Uli Jon Roth és Yngwie Malmsteen is, jelenleg pedig a Satriani/Petrucci/Gilbert felállásban turnéznak Észak-Amerikában.

grip_inc_k1Elérkezett a várva várt pillanat, hogy a dobok atyaúristenének egyikét hazai deszkákon megpillanthattuk. Egy kis szépséghibával. A rengeteg plakát ellenére, egy Grip inc.-hez képest meglehetősen szellős volt a terem. Kár ezen morfondírozni, csak annyit mondhatok, hogy igazán sajnálhatja mindenki, aki nem volt ott!

fueled_by_fire_k2009A gyöngyösi Beyond a hazai színtér egyik legnagyobb veteránja, akiknek nem a mostani az első visszatérésük, de mindegy, a lényeg, hogy sokáig ők sem képesek tétlenkedni, és igyekeznek nem lemaradni a mostani underground thrash felívelésről. Az új lemezüket sajnos még nem hallottam, és le is késtem a fellépésük nagyrészéről, így véleményt ennek alapján inkább nem mondanék, pláne, hogy elég rosszul is szóltak. Majd legközelebb…

Sajnos a Snakebite-os Lőrincz Karit és nála is veteránabb arcokat soraiban tudó, fantáziadús, ámde az irányvonalat illetően igen sok kétséget hagyó Whitesnake Tribute Band Wigwamos bemutatkozásáról nem emlékezett meg magazinunk, de ez egy hardrokkert se tartson vissza attól, hogy megtekintse a csapatot, ha lakóhelye környékén felbukkannak az arcok.

Kiss Gábor kollégával abban állapodtunk meg, hogy ő lesz a nyugatimádó tudósító, és a monstre rendezvény külföldi fellépőit veszi számba, nekem pedig a temérdek hazai csapatról kell megemlékeznem. Nem lesz könnyű, mert ugye tizenkét órán keresztül két színpadon folytak az események, éppen ezért már a koncert előtt bejelölgettem magamnak, hogy kire vagyok kíváncsi.

gotthard_k2003Mivel a Kingdom Come első 2 lemeze számomra abszolút klasszikus (plusz annak a másik 5 millió embernek is, akik megvették), és a Gotthard korai lemezei is a műfaj (európai) élvonalába tartoznak, ezért nem volt kérdés, hogy meg akarom őket nézni.

Nem nagyon szoktunk (én legalábbis személy szerint sosem) rocktogonos koncertekről írogatni, hiszen ahányszor csak ott jártam, mindig afféle gimis rocker-törzshelynek tűnt, ahol egymást nézegetik meg a zenekarok és azok haverjai, és a lényeg elsősorban a bulizás, nem pedig a zene.

Őszintén szólva, előzetesen halvány lilám nem volt, hányan gyűlhetnek össze 2007 végén egy budapesti Gotthard koncerten. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy ha kissé szellősen is, de gyakorlatilag megtelt a hajó gyomra - már az előzenekarként próbálkozó Redeem alatt is többen voltak, mint a közelmúltban megrendezett Dokken bulin, aztán mire a svájci harderek megérkeztek, hátul is szép számmal álltak már a népek, elöl meg kifejezetten szorongós lett a helyzet.

Alig két órával a Metalmania fesztiválról való hazaérkezésem után ismét útnak indultam, hogy két nap alatt másodszor csekkoljam a Flotsam & Jetsam legénységét, ám ezúttal jóval közelebb, a pesti Avalonban. Ismerve a hazai koncertlátogatási hajlandóságot, gondoltam, hogy nem leszünk sokan, de hogy egymagam megtestesítettem a közönség 2,5-3%-át, az azért tényleg elszomorító. Könyörgöm, hol vannak ilyenkor a magukat Metallica fannak valló tömegek?! Eltekintve a Flotsam hihetetlenül alulértékelt munkásságától, nekik már csak Jason Newsted miatt is kötelező lett volna ez a koncert! Ráadásul a jegyek ára is nevetségesen alacsony volt… érthetetlen! Mikor egy jó óra késéssel megérkeztem, a holland Non-Divine épp a záró Machine Head feldolgozást zúzta, a Flotsam énekes Erik meg az első sorban headbangelt rá veszettül!

Glenn Hughes koncertről nem tudok elfogulatlanul írni, ezért aki nem szereti az ömlengős beszámolókat, nyomja meg szépen a balra mutató hosszú nyilat az Enter fölött. Hughes maga a Hard Rock Hangja, a Legfeketébb Hangú Fehér Énekes, a hangszálakrobata, a gumihangú...

A Nyugati oldalába nyíló kis ajtón belépve, majd a csigalépcsőn lehaladva meglepően tágas terembe érkeztünk, ahol a Flop tagjai már a színpadon mesterkedtek. Ők kezdték a Guns n’ Roses tribute buliként meghirdetett estét, a főbanda a Dust n’ Bones volt. De igazán csak a Flop miatt mentünk, akik pár perc múlva bele is kezdtek kb. egy órás műsorukba, ami főleg immár célegyenesben levő első lemezük anyagát hivatott bemutatni.

Glenn papa kezd hazajárni hozzánk, ráadásul igen megszerette az Artemovszk jégtörőt, így újra bemászott a bendőjébe, hogy szerezzen népének felejthetetlen másfél-két órát. Persze a múltkori koncert óta némelyest átalakult a mestert körülvévő zenészegylet, meg maga a sikolyok nagy öregje is. Zenészileg eltűnt JJ Marsh, aki jó ideig pengetett Hughes mellett / mögött / alatt, és persze továbbra sem a turnécsapat része Chad Smith, aki csilipaprikával fűszerezett dobjátékával csupán a stúdióban segítette ki Glenn bácsit.

Kicsit késve érkeztem, épp a harmadikként felcsendült, bluesosan hiperdepressziós Hell of Silence elején, ami különben pont a kedvenc dalom a srácoktól. Így valószínűleg lemaradtam két szerzeményről a még meg nem jelent, de már felvett és éppen kiadót kereső első Flop lemezről. Mint kiderült, a szerencsés korán érkezők még ajándék cd-t is kaptak pár készre kevert dallal, úgymond ízelítőként. Szóval a tanulság: ha a plakáton 22.30 szerepel, érdemes komolyan venni…

glenn_hughes_p2008_09Ahhoz képest, hogy előtte soha a környékre sem tolta az arcát, 2004 óta azért elég rendszeresen visszajár Magyarországra Glenn Hughes, a közönség pedig nem tudja megunni, az A38-on ezúttal is simán összejött egy bő háromnegyedház. A korábbi bulikhoz képest extrának tekinthető, hogy a főszereplő már jó előre kikötötte: nem tűri a dohányzást a teremben, amit legnagyobb meglepetésemre a megjelentek nagy része végig be is tartott. (Állítólag alkoholt sem lehet fogyasztani a közelében, bár nem tudom, miként valósítható ez meg egy rockturnén.)

Du. 13 óra körül Norbi, a gitárosunk begyújtja a rakétát. Jól megtankoljuk a kocsit, aztán a megbeszélt gyülekezőhelyen összeszedjük a brigádot (egyedül Szabolcs, a "doberman" indult külön) és hajrá! Közel négyórás autóút következik, minimális pihenőkkel. Azok a rohadt kilométerek mintha sose akarnának elfogyni, a Pécs határát jelző táblát általános zenekari örömujjongás fogadja. Némi csúszással ugyan, de megérkezünk az ifiházhoz a két főszervező, Mazsi és Ákos kíséretében. Kocsiból ki-, házba bepakolás, elszámolás a Pesten eladott jegyek után, köszönés a felbukkanó ismerősöknek, zenész kollégáknak stb., közben Norbi a svájci Sludge pár tagjával futrohanszalad valami kajáldába (a New Orleans-iak még a gigantikus turnébuszban húzzák a lóbőrt) - teendőnk, mint a tenger. Na, ebből a felfordulásból kéne hamarosan kialakulnia a koncertkezdésnek... Úgy fél nyolc felé végre az utolsó akadály is elhárul a start elől. Korogék állati rendesek, megengedik, hogy használjuk a basszuscuccukat, ám addig nekünk is be kell hangolnunk, meg minden, így az ő műsorukból szinte semmit nem láttunk. Sajnáljuk a dolgot! De ezután már rajtunk a sor.