0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Hiába ajánlgatták már nekem többen is a Mercenaryt, hogy így jók meg úgy jók, továbbra sem tudott lenyűgözni a dán csapat. Feszesen, profi módon zenélnek, energikusan nyomulnak a deszkákon, de most is ugyanolyan kiszámítottnak éreztem az egész műsort, mint annak idején a Nevermore és tavaly a Death Angel előtt.

Úgy látszik, novemberben több olyan zenekarral hozott össze a sors élőben, akiket ugyan hosszú évek óta nagyon kedvelek, különböző okok miatt valahogy mégsem sikerült megnéznem őket. Az előző napi Deep Purple egyfajta hiánypótlás volt számomra, mint ahogy az Apocalyptica is. Viszonylag korán értem a helyszínre, még bőven volt időm keresztül-kasul cirkálni ismerősök után kutatva a PeCsában, míg megkezdődött az előzenekar koncertje.

alice_in_chains_p2009_06Amennyiben hinni lehet a híreknek, 2006 nyarán elővételben alig több mint 50 jegy fogyott el a Petőfi Csarnokba meghirdetett Alice In Chains koncertre, ami aztán ennek köszönhetően jól el is maradt. Az évszázad egyik legnagyobb rejtélye marad, hol volt három és fél évvel ezelőtt az a bő kétezer ember, akik most dugig megtöltötték a helyet, de a lényeg az, hogy ezúttal amolyan osztálytalálkozó-jelleggel tényleg eljött szinte mindenki, aki látni akarta a ’90-es évek egyik legfontosabb és legjobb amerikai rockzenekarát. Sokan még a kínai piacos kockás flanelingeket is előkukázták valamelyik szekrény legmélyéről, hogy teljes legyen a nosztalgia.

Ha van olyan zenekar, amiben biztos voltam, hogy sosem fogom látni őket színpadon, akkor a kanadai Anvil tuti ebbe a kategóriába tartozik. Hazai népszerűségüket tekintve kizárt volt, hogy elhozzák őket, annyira meg nem nagy favoritok, hogy külföldre utazzam értük. Úgy látszik, csodák márpedig vannak, hisz egy borongós novemberi estén mégis itthon köszönthettük Lipséket. Az Anvil kezdetéig azonban egy sor kötelező programon kellett átesni, tekintve, hogy négy előzenekar volt hivatva befűteni a megjelent harmincfős tömeget.

Ha valamire valóban ráillik az a szó, hogy underground, hát akkor az erre az egész turnéra elmondható. Két zenekar, mindössze háromfős segítő személyzettel, két minibuszba bezsúfolva úgy, hogy ők vezetnek, ők pakolják ki a pólóikat, egyáltalán mindent ők maguk csinálnak, és mindezt azért, hogy állomásonként 100-200 embernek játsszanak.

Jó dolog, ha az ember folyamatosan tágítja a látókörét és új dolgokat tanul, tapasztal. Persze mindenkinél megvannak azok a bizonyos határok, amelyeken túl, úgymond, megszűnhet az élet egy idő után, de ki mondta, hogy ezek nem tolódhatnak ki?! Akinek mindene az extrém, sötét black illetve death metal és hajlandó volt időt, energiát, pénzt áldozni egy ausztriai "zarándokútra", az alighanem az év nagy zúzásának vált részesévé - én pedig most egy ilyen csapattal vágtam neki, mindenekelőtt a főbanda, a Morbid Angel kedvéért. Mondhatom, megérte!!!

Az idei EFOTT (Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója) első néhány napjáról eléggé kedvezőtlen hírek jelentek meg az elektronikus és nyomtatott sajtóban, más kellemetlenségek mellett külön kiemelve a wc-hiányt. Ha voltak is hét elején rendezési hiányosságok, szombatra ezekből már nem sok látszódott. Velencén ha nem is kánikula, de kellemes hőmérséklet fogadott minket, és a VOLT-fesztivált a hírek szerint szinte elmosó eső is megkímélte e napon a találkozót.

A helyszín ismét a színültig telt Arena, az összeállítás ismét kiváló és ennek ismét rengeteg magyar rajongó lehetett szem- és fültanúja. Legnagyobb sajnálatomra a Kreator elmaradt (áthidalhatatlan nézeteltérésük támadt a szervezőkkel), de nélkülük is kellően agyirtóra sikerült a hagyományos bécsi black/death orgia, a sok impozáns név között őszintén szólva nem is tudtam volna igazán kedvező pozíciót elképzelni Millééknek...

Azt hiszem, ennél erősebb párosítást álmodni sem lehetett volna Budapestre, nagy szerencsénk van, hogy minket is elért ez a turné Ausztrália fiatal csodafegyverével és Las Vegas a semmiből felbukkant új ígéretével. Nem mertem volna megtippelni, hányan lesznek a koncerten, de végül senki sem élhetett panasszal, saccra olyan hétszáz ember töltötte meg kényelmesen a Dürer nagytermét. Ennyit arról, hogy a mai bandák között nincsenek igazán csalogató nevek...

annihilator_p2001_05Egy réges-régi, azelőtt soha nem látott klasszikus majdnem eredeti felállásában és az abszolút mai kedvenc, akikről minden szépet és jót elmondtak már, de mégsem tudjuk eleget dicsérni - szóval két olyan zenekar, akiket kész lennék bárhol, bármikor megnézni. Mégis mit írjak egy ilyen összeállításról azon kívül, hogy a 2001. év bulija, életem egyik leghatalmasabb élménye, amelyet talán csak a Psychotic Waltz, a Savatage vagy az utóbbi időkből a Skyclad koncertek varázsához merek hasonlítani?! Azért elvakultság ide vagy oda, nem szabad megfeledkezni a két előbandáról sem.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy az Agnostic Front manapság annyi embert képes megmozgatni, mint amennyi az A38-on aznap este összesereglett. Szentül meg voltam győződve ugyanis, hogy itthon tíz emberből kilencnek a hardcore szóról még mindig egy hazánkban igen jól jövedelmező, híres iparág ugrik be elsőre elsőre, ehhez képest az idő múlásával egy tűt nem lehetett leejteni a koncertteremben.

Megint nem bírtunk otthon maradni a seggünkön! Ha riffelős, technikás metalról van szó, egy Annihilator buli mindig kapóra jön. Ilyet se sűrűn mondok, de most szerencsére késve érkeztünk, így nem kellett valami újabb helyi büntetőosztaggal szembesülnünk.

agnes_p2008_046A (hála az égnek) hosszúra nyúlt ősz utolsó napján Ágnes (egykoron Vanilla is, de feledjük a múltat) lemezbemutató koncertjére látogathattak az érdeklődők, ahol a főhősnő előtt három vérbeli metalzenekar szűk programját is megnézhettük. Ha nem lenne ebből is egyértelmű, az egykoron inkább popzenében utazó Ágnes tényleg a rockzenében érzi otthon magát – ahogy az a koncerten is erőteljesen megmutatkozott.

Fellendülni látszik a pécsi könnyűzenei élet. Legalábbis erre utalt az, hogy ezen a szombati estén a városban tudomásom szerint 4 koncert is volt. Bár a Quimby szabadtéri alternatívkodása és az új TRB estje talán nem zavarna be egy alapvetően underground metal történésnek, de azért az Ifjúsági Házban zajló Depresszió buli plakátjait meglátva kicsit aggódtam a Bakterhouse rendezvényének látogatottságát illetően. A dolog végül is nem sült el rosszul, bár elfért volna két-háromszor ennyi ember is.

“Ha az asszony csaphat görbe estét, akkor én is” – gondoltam, majd fogtam magam ezen a kánikulai pénteken, meló után kocsiba vágtam magam és irány Fehérvár, hogy cimborám korábbi invitálásának eleget tegyek. A bicepszre gyúrás (gy.k. korsóemelgetés) mellett egy jó kis prog metal koncert is szerepelt a napirenden: Age Of Nemesis-ék amúgy is ritkán játszanak, az előzenekarként beharangozott Saturnine pedig igazi unikumnak ígérkezett, hiszen a régi Unicum (na ugye!) State-es, Nemesis-es harcostárs, Pici mostani bandájáról van szó. Ráadásul a fellépők (nem tudom pontosan, milyen apropóból) meglepetés Dream Theater feldolgozásokkal csábították a nagyérdeműt. Mivel azonban egész Fehérváron egyetlen plakátot láttam, azt is a helyszínen, nem tolongtak a népek, persze ez valahol nem meglepő, ebben a műfajban egyedül a DT vonz nagyobb tömegeket, a nem rossz értelemben vett másodvonal pedig undergound marad, míg világ a világ. Persze ha valami minimális hírverés lett volna, akkor talán azért egy olyan 100 ember csak elzarándokolt volna a kultikus helyen (külváros, lepukkant gyártelep a lá Csepel Művek) lévő Base-be. Nem így történt, így inkább afféle nyilvános próbának lehettünk szemtanúi.

Annyi bizonyos, hogy ez a koncert nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Van, kik úgy vélik, a Mood felléptetése is hiba volt, de ezzel én nem értek egyet. Cavanagh-éknak megvannak a Holdampfékkal közös gyökereik, csak az angolok mostanság nem azokból merítenek leginkább.

Akármennyire is tele voltam fenntartásokkal a világvégi helyszín kapcsán, ezt a bulit muszáj volt megnézni, elvégre a Nemesis kb. egy éve játszott utoljára Pesten, Dreyelandsék pedig az előzetes beharangozó szerint teljes, tavasszal megjelenő nagylemezük eljátszását tervezték.

A korai kezdés miatt a nyitó De Facto-t sikeresen buktam, sebaj, van egy olyan sanda gyanúm, hogy a nyár folyamán még találkozni fogok velük itt-ott. Ha nem is a színpadon, a sörsátrak környékén biztosan, hihi. Utólag egyébként csak pozitív véleményeket hallottam róluk, továbbá azt, hogy ezúttal kihagyták a koncertjeik szerves részét képező Anathema – Deep feldolgozást. Ki érti ezt...

Az önvizsgálat és a megbékélés napja volt ez, vagyis nem csak ez, mert két napos rendezvényt szervezett a Periferic, a két évvel ezelőtti terrortámadás “emlékére”. Az első nap rockosabb formációkat nézhettünk meg, a második inkább a world music jegyében telt. Nyilván az első nap érdekelt minket.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy akad olyan fesztiválszervező, aki rétegzenének inkább nevezhető zenekart (zenekarokat) választ meg headlinernek egy több színpados, többnapos buli utolsó napjára, de láss csodát: Székesfehérvárott így történt. Minden egyébben hozták a szokásos fesztiválstandardot: Tankcsapda, Kispál, Depresszió, mutatóban egy Helloween, mint „nagy külföldi név” (ahogy tavaly a Clawfinger és az Ignite is tiszteletét tette a Bregyó közben) – de a fesztivál utolsó napjára két olyan zenekar kapta meg a nagyszínpadot, akiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nagy tömegeket megmozgató csapatoknak nevezni. Olyan nevekről van szó, amelyeke nem lehet csak úgy „ellenni” egy koncerten hátul, elálldogálva, elsörözgetve, bólogatva, mondván, „ha majd jön valami, amit ismerünk, durván előremegyünk zúzni, Palikám”. Mind a Katatonia, mind az Anathema elmélyedést, odafigyelést igényelő zene, mindketten azzal a bizonyos emocionális plusszal, ami egy underground zenekart képes kiemelni az ismeretlen zenék tömegéből, hogy kultikussá avanzsálja őket. Az ilyenek pedig nem unalmas fesztiválarcok tömegét találják a színpad előtt, akik csak „zúzni akarnak valamire, ami rock” – hanem Rajongókat, még ha nem is hasonló tömegekben. A mennyiség és a minőség, ugyebár…

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretében, a Metronóm Jazz Klub szervezésében látogatott újra Pécsre az idén 19 éves After Crying, a honi igényes zene zászlóvivője. Szerencsés véletlen folytán bukkantam a program nyomára két nappal az esemény előtt. Azonnal indult is a szervezkedés, így végül hetedmagammal léptem az IH nagytermébe, ahol több mint egy éve már tiszteletét tette a nyolc tagot számláló szimfonikus-progresszív csapat. Minden After Crying koncert egy színházi előadással ér fel.

Nem sokkal a nyári fesztiválok kezdete előtt, egy önálló bulival lepett meg minket a finn Amorphis. Mivel csak emiatt a koncert miatt ruccantak át a környékre nem volt előzenekar, de még merchandise pult sem, volt viszont fél kilences kezdés, meg old-school Amorphis program, uszkve másfél órában.

Amikor hónapokkal a fesztivál előtt megláttam a beharangozó reklámot és netes dolgokat, már mindenféle likviditási kalkuláció nélkül tudtam, hogy ezen a fesztiválon bizony mindenkinek ott a helye, aki él és mozog a metal világában. Aztán amikor megtudtam a jegyárat, valahogy akkor sem borzasztott el a dolog, mondván, hogy itt aztán a mai keményzenei mezőnynek tényleg a “legnagyobb” bandái lépnek föl.

Bő két évvel az A38-as koncertjük után és egy újabb kiváló lemezzel a hátuk mögött újra nálunk járt az Amorphis, minden finn zenék egyik legmeghatározóbbja a fájdalmasan-szép-depressziós - még azért nagyon metal vonalról -, csak most a hajó helyett a Dieselben léptek fel. A szoros turnémenetrend miatt totálisan matiné-időpontban kezdett az első zenekar a háromból, amit kicsit sem bántam.

Egész héten azon tipródtam melyik koncertre menjek a sok közül, amelyikre hívtak, végül kettő esélyes maradt, így megkezdhettem éves első koncertlátogatásomat. Különös módon utoljára is Isten Háta Mögött koncerten voltam, ráadásul ugyanitt. Annyi változás történt, hogy most az Aebsence társaságában zenéltek Palikáék, én meg hálistennek most nem kényszerültem arra, hogy egyedül tengjek-lengjek a pincében. Parkolóhelyet találni viszont szinte lehetetlen a környéken, mázli, h nem késtünk le semmit, sőt. Az is mázli, hogy két pulcsit vettem fel - lelkiekben készültem a jeges hangulatra, pedig Palika személye már garancia a gőzös rokkenrollra - de még így is fáztam olykor. Amikor éppen nem kaptam füstmérgezést. Merthogy enyhén szólva rémes a pince szellőztetése.

Mivel imádnivaló szokásom szerint természetesen most is késve érkeztem, a finn Tyrből csupán az utolsó számot sikerült elcsípnem, ami alapján inkább nem mondanék róluk véleményt. Erősen Maiden-ízű, de azért a black metal gyökerekhez is hű zenének tűnt ez az egész. Ahogy hallottam, nem voltak éppen rosszak, igaz, kiugróak sem. Ez majd legközelebb kiderül (de ha nem, végül is az sem akkora nagy baj).

Na végre, elvetődtem egy IHM bulira, és végre lemez után is láttam az "ebszensz"-t! De kezdjük az elején: Gödöllő, Trafó, enyhe szél, mínusz száz fok, de a hajam még így is erős és csillogó. Sajnos a Trafó nem az a hely, ami tele szokott lenni, most sem volt másképp, de aki volt, nagyon jól szórakozott - aki nem, most sírhat.