0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

hellyeah_k2015_01A Hellyeah számára első blikkre komoly felhajtóerő, hogy kik zenélnek benne, ez azonban durvább elvárásokat is támaszt velük szemben, így a kérdés ezen oldalát nem dimenzionálnám túl. Az eleinte „ki tudja, mi lesz ebből hosszabb távon"-jellegű projekt mára ráadásul négylemezes zenekarrá fejlődött, és ez a négy lemez simán bekerült az amerikai Top 20-ba, szóval ma már aligha lehet leírni őket annyival, hogy Vinnie Paul és kisebb számban Chad Gray korábbi zenekarainak rajongói kíváncsiságból kísérleteznek velük. És a vasárnap esti budapesti koncerten a zenekar tett róla, hogy akinek ez még eddig nem esett le, annak kíméletlen erővel véssék bele az agyába: ez itt nem valaminek a folytatása vagy pláne farvize, hanem egy új történet.

0606met2Úgy tűnik, az osztrákok nem bíznak semmit a véletlenre. Amellett, hogy ott van nekik a NovaRock, a Duna-sziget területén évente megrendezik az ingyenes Donauinsel Festet is, amelyen olyan fellépők szoktak felbukkanni, mint például a Europe. Mindezek mellett idén egy új fesztivált is indítottak, a Rock In Viennának pedig szintén a város közepén található sziget ad otthont. Az idei felhozatalból egyértelmű, hogy ez a rendezvény méltó vetélytársa lehet a Novának, sőt, ha őszinte akarok lenni, 2015-ben mossa is vetélytársát. Az persze kérdés, hogy lehet-e/akarnak-e ennyire erős line-upot a következő években is, de bízom benne, hogy a Metallica-, Faith No More- és KISS-kaliberű szupercsapatok jelenléte nem csupán annak köszönhető, hogy indításként akartak nagyot robbantani. Maga a Metallica is elég lett volna ahhoz, hogy óriási tömegek legyenek a fesztiválon, de így, hogy a nyitónapra betársult hozzájuk a Faith No More, a Body Count, a Testament és a Gojira is, tényleg piszok erős volt a program.

0322coc1Érdemes kicsit visszamenni az időben, és személyes vizekre evezni, hogy érzékeltetni tudjam a Corrosion Of Conformity rám gyakorolt hatását. 1994-ben hihetetlen mennyiségű és minőségű album jelent meg – Pantera, Soundgarden, Prong, Danzig, a John Corabi-féle Motley Crue és még sorolhatnánk napestig. Egy LP azonban még ebből a nagyon erős termésből is kiemelkedett számomra, és mindmáig döntően meghatározza a zenei ízlésem. Már a '94. szeptemberi Metal Hammerben is szerepelt egy rövidhír, hogy jön az új Corrosion Of Conformity-album, amelyen már Pepper Keenan gitáros énekel, a zene pedig a korábbiakhoz képest is erőteljesebb Sabbath-hatásokat tükröz majd, sőt, szólt a tudósítás arról is, hogy a C.O.C. szerepel a Nativity In Black című, mára klasszikussá érett Black Sabbath tribute-albumon is.

arch_enemy_k2015_001A tavalyi Rockmaratonon már bemutatkozott Magyarországon az Angela Gossow helyett Alissa White-Gluzzal kiálló Arch Enemy, most pedig az önálló buli ideje is elérkezett. Ugyan Unearth végül – az eredeti tervekkel szemben – sajnos nem volt, Mike Amotték aligha okoztak csalódást a tábornak ezen a forró hétfő estén.

deathtoall_k2015Ha jobban belegondolok, Freddie Mercuryn és a Slayeren kívül nem nagyon van olyan tényező a rockzenében, amellyel kapcsolatban szinte minden kolléga véleménye megegyezik a szerkesztőségben, de ha egy kicsit jobban megerőltetem az agyam, Chuck Schuldiner munkássága is ezek közé tartozik. Hiszen a thrasher Kiss Gábor, a blacker Balázs, a stoner Andor, a nonkonformista Zolika, soviniszta elnyomástól szenvedő főszerkesztő asszonyunk és én, az elvtelen ide-oda csapongó is mind egyetértünk abban, hogy amit ez a tragikusan fiatalon elhunyt, Long Island-i metal fanatikus srác letett az asztalra, az etalonnak számít a metal, de talán még az egyetemes rockzene történetében is. Erről Klasszikushock rovatunk is tanúbizonyságot tesz, elvégre egyedüliként az ott szereplő előadók között teljes munkássága megtalálható a rovatban. Mindegy tehát, milyen irányból közelítünk a Death zenéjéhez, némi nyitottsággal könnyen beszippant – még az extrém vokalizálás esküdt ellenségei sem menekülhetnek, hiszen ott a tiszta énekkel letaglózó Control Denied is.

0531accept1Bár valamennyire bosszankodtunk azon, hogy áttették az eseményt a Trackből a sima Barbába (elsősorban azért, mert ezzel elég későre csúszott az Accept kezdése), az aznapi időjárás alakulása miatt utólag nagyon is bölcs lépésnek bizonyult a csere. Bár nem félünk, nem fázunk, mert melegít a metálunk, azért nem lett volna kellemes minden idők egyik legunalmasabb előzenekarát (Red's Cool – nahát, még a név is illik a témához, ráadásul oroszok) a nyárelő zimankójában végigszenvedni. A Barba nagy hátránya viszont, hogy nem lehet a nemkívánatos zene elől elvonulni, ezért tetszett vagy nem, muszáj volt végighallgatni a műsort, amit valószínűleg saját maguk is untak. Ha legalább rossz lett volna, lett volna min röhögni, de így elsősorban fejemet fogva ültem és néztem ki a fejemből „nem tudom, az életemet hol rontottam én" tekintettel. A másik bandát, a német New Rosest sajnos eleve lekéstük, pedig ennél csak izgalmasabb lehetett, pláne, hogy a beharangozóban southern rocknak mondták őket. Na sebaj, annál jobban vártuk az Acceptet.

special_providence_k2015_01Kissé ünneprontó leszek, de kevés dolog hagy hasonlóképpen hidegen, mint egy instrumentális album megjelenése a prog/jazz metal színtéren, ekként transzba nem estem tőle, de tény: a koncert napján a nevében is óriás Giant Electric Pea kiadónál jelent meg a Special Providence negyedik nagylemeze, az Essence Of Change. Ami ellenben egészen biztosan tűzbe hoz, az a kiapadhatatlan zenészi fantázia, megfellebbezhetetlen szakmai tudással előadva, de ennyivel a dolgot nem beérve, igazi dalokká illik formálni a leggátlástalanabb szónikus kicsapongásokat is. Mindebből bőven kaphattunk ízelítőt ezen az estén, ráadásul ott, ahol számomra az ilyen muzsikának kizárólagos létjogosultsága van: a színpadon.

0526dl5Ma már a hazai rockszíntér legendáriumának emlékezetes fejezete az 1996-os, a BS-ben (fiatalok kedvéért: a mai Aréna elődje) megrendezett Def Leppard-koncert, amelyet a részben ironizáló, részben könnyes szemű (néha a kettőt ötvöző) megemlékezők szerint az akkor Magyarországon állomásozó IFOR-erők kimenőt kapott egységei mentettek meg a kínos bukástól. Persze nyilván így sem volt nyereséges a buli, hiszen azóta sem láttuk a csapatot itthon, de az amcsik továbbra is bírják őket, cseppet sem lepődtünk meg tehát azon, hogy a beengedésnél éppen a helyiekkel lelkesen parolázó tengerentúliakba botlottunk. Megjegyzendő azonban, hogy a Slang-korszakos Lepi nemzetközi vizeken sem kapott akkoriban jó szeleket, noha a mostohagyerek albumot azóta már több új generáció is felfedezte magának, és a páratlan setlisttel rendelkező vegasi bulikon is felhangzott annak címadója, ahogy az a Viva! Hysteria videóanyagon le is csekkolható.

Overkill 2015Az Overkill annak idején viszonylag későn jutott el először Magyarországra, de azóta azért kisebb-nagyobb rendszerességgel itt vannak, aminél az újabb budapesti buli láttán aligha kívánhatnánk jobbat magunknak. Különös hangulatot adott ennek a fellépésnek, hogy Blitzék ezúttal a Sanctuaryvel érkeztek Budapestre, hiszen azon a bizonyos 1998-as estén meg a Nevermore-ral debütáltak hazánkban. Aki eljött péntek este a Club 202-be – és szerencsére kifejezetten sokan döntöttek úgy, hogy ezt a párost nem szabad kihagyni –, ismét hatalmas egyéniségeket és letaglózó teljesítményeket láthatott: Warrel Dane-éket is örömteli volt megnézni, a New Jersey-i főattrakció azonban újfent mindent mosott.

0524sonataA 2010-es Metalfest után megfogadtam, hogy soha többé nem megyek Sonata Arctica-koncertre, az a fellépés ugyanis minden szempontból borzalmasan gyengére sikeredett, és őszintén szólva az utóbbi lemezek sem hozták vissza a kedvemet a bandához. Korai anyagaikat, leginkább pedig a debüt Eclipticát viszont manapság is szívesen hallgatom, így mikor kiderült, hogy az aktuális kör az első lemez tizenötödik születésnapjához igazodó nosztalgiázással telik, sutba dobtam korábbi elhatározásomat.

devin_townsend_k2015_01Ha Devin Townsend jön, akkor menni kell, ez nem kérdés, hanem tény. 2012 decemberében láthattuk itthon először a kopasz gumiarcút, aki akkor a Fear Factory társult headlinereként, de időben a Los Angeles-i cybermetalosok előtt lépett színpadra az A38 Hajón. Nem hiszem, hogy csak számomra volt akkor ő az igazi főattrakció, utána Dino Cazareséket kevéssé találtam meggyőzőnek, hiába kedvencek ők is – főleg, mivel Devin még betegen is képtelen hamisan énekelni, ellenben Burton C. Bell-lel, aki kizárólag arra képes. Az előzetesen most is a Hajóra meghirdetett koncertet aránylag gyorsan átrakták a Barba Negrába, így kényelmesebb, nagyobb (és fotósárokkal rendelkező) helyszínen tekinthettük meg ezt a stílusilag széles skálán mozgó csomagot.

roxette_k2015_01Az egyszeri sajtós az állát vakargatva keresi a rárepülési szöget egy Roxette koncertre 2015-ben, de jellemzően aligha találja meg azt a nézőpontot, ahonnan mindez majd a kívülállók, vagy legalább a maga számára izgalmassá tehető. Elhatározza hát, hogy cifrázás nélkül egyszerűen élvezni fogja kamaszkora legszebb dalait ezen a kora nyári estén, és ha bántja is közben valami nem várt baki, ráfogja, hogy elfelejtett ezzel foglalkozni, miközben éppen felkapaszkodott a Joyride-ra. Azután, kilenc óra után pár perccel a stáb egyik tagja kézen fogva felvezeti a színpadra Marie Fredrikssont, és ez az a pillanat, ahol nagyjából el lehet dobni a (nem létező) jegyzetfüzetet. Amit látunk, az egyfelől vegytiszta szórakoztatás, másrészt harc az életben maradásért.

Jó dolog, hogy Bécs közel van, hiszen ha egy-egy nem kimondottan must-see, de azért érdekes buli szombati napra esik és még az időjárás is kellemes, mindig érdemes rászánni egy délutánt a kiruccanásra. Igaz, kicsit gondban voltunk egy csomó étterem, cukrászda és söröző nyitva(nem)tartásával, de a Hundertwasser-múzeum tárt karokkal fogadott, így nemcsak az ökölrázásban, hanem a hümmögősen intellektuális képmustrában is jeleskedhettünk, hogy ezzel is a sztereotípiák elleni harcot segítsük – remélem, sok osztrák rocker is hasonlóképpen tesz az adójukból fenntartott kultúrintézményben. Elvégre az öreg Hundertwasser nyilvánvalóan avantgarde metalos volt, ez a képeiből is látszik, még ha bizonyos köröknek ennek eltitkolása áll is érdekében. A legutóbbi állami dotációból mindenesetre a Szene is kaphatott valamicskét, mert picit mintha kevésbé tűnne lepukkantnak a hely, mint korábban, sőt, most már a szomszédos szupermarket parkolójában ingyenesen tehetik le autójukat az ide érkező koncertlátogatók (ami a környék általános parkolási állapotait tekintve mindenképpen kedves gesztus).

simon_phillips_k2015_01Alig másfél hónappal a június végi Toto-koncert előtt a csapat rajongói igazán remek műsorral melegíthettek, hiszen nem más lépett fel az A38 színpadán, mint az 1992-ben elhunyt Jeff Porcarót a dobok mögött váltó Simon Phillips. Ráadásul Simon azzal a Protocol projecttel érkezett, amiben egyik társa Andy Timmons, akire még mai is könnyes szemmel gondolnak a dallamrockerek az első két Danger Danger-lemezen nyújtott produkciója miatt, azóta pedig körülrajongott gitárhőssé vált. Kettejüket a jazzkörökben keresett sessionista bőgős, Ernest Tibbs és az a Steve Weingart egészíti ki, aki Phillips mellett Steve Lukather billentyűseként is ismert. A turné apropóját pedig az adta, hogy néhány héten belül hivatalosan is érkezik a hármas sorszámú Protocol-nagylemez, amely két évvel követi a 2013-ban kiadott kettes anyagot.

0303sub3Kinek áldás, kinek átok: a Subscribe személyében a kortárs metal színtér egyik meghatározó (álom)téglája esik ki a napokban a falból. Csongor Bálinték megadják a módját az eltávozásnak, jelenleg azoktól a kluboktól búcsúznak, ahol ma is a legjobban mutatnak, és ahonnan az őket körülvevő jelenség gyökerei származtathatóak. Ez a pénteki, A38-as buli lett volna eredetileg a zenekar utolsó fővárosi klubos megnyilatkozása, de az össznépi rámozdulás hatására persze vasárnap muszáj volt visszajönniük egy ráadásra. A két alkalom közül a számomra szimpatikusabb bemelegítő brigádok okán a korábbit választottam, és egy valóban kerek, komplett élménnyel köszöntem el a Subi-jelenségtől.

heartofstorm_k2015_01Rock Ballet Extravaganza – szólt a szlogen a Heart Of Storm címre keresztelt produkció kapcsán, a bővebb promószöveg pedig szimfonikus rock aláfestéssel kísért modern balettet ígért. Mindezt Derek Sherinian, Tony Franklin, Greg Bissonette és Brent Woods előadásában, ezen névsor pedig már önmagában is meglehetősen érdekfeszítő, ha pedig figyelembe vesszük, hogy rockkal kísért orosz balettet soha korábban nem láthatott még itthon a publikum, nyugodtan leszögezhető, hogy kifejezetten különleges programot kínált a Livesound anyák napjának estéjére.

A fejemben motoszkáló kisördög végül csak győzedelmeskedett, így néhány héttel a zseniális bécsi Queen-koncert után ismét kocsiba pattantam, hogy másodszor is átéljem az élményt, ezúttal a lengyeleknél. A bulinak otthont adó Kraków Aréna Lengyelország legújabb és egyben legmodernebb létesítménye, amely gyakorlatilag a mi Papp László Sportarénánk mása, épp csak nagyobb, egy további karéjjal kibővített kivitelben.

0509anathema2A Cavanagh fivérek dalai a Silent Enigma – A Fine Day To Exit albumok közötti időszakban hatalmas hatással voltak rám, a középiskolás években szellemi-lelki és zenei szempontból is mindennapi betévőnek számítottak az Anathema KAZETTÁK, és máig át tudom érezni minden sorukat, rezdülésüket és nyomorukat. És bár az egykori melankolikus doom császárok végtelenül pozitív újabb lemezeit már csak háttérzeneként hallgatom néhanapján, a zenekar fennállásának 25 évét ünneplő retro-turné hírét hallva egyértelmű volt, hogy ott a helyem. Az előzenekar nélküli, háromórás koncert percre pontosan a meghirdetett időpontban kezdődött, és fordított kronológiai sorrendben elevenítette fel a szinte már családi vállalkozássá alakult brit banda korszakait.

0220ann2Bár még csak február közepe van, bátran ki merem jelenteni, hogy az év egyik legjelentősebb rockzenei eseményén már túl vagyunk. Nem azért, mert a világ egyik épp aktuális szenzációja járt az országban, hanem azért, mert egy olyan kultikus figurát láthatott a Népligetbe ellátogató közönség, akit méltán tekintenek sokan zseninek, és ráadásul összeakadni sem éppen könnyű vele. A holland Arjen Anthony Lucassen saját bevallása szerint sem állt színpadon nyolc éve, a jég azonban végre megtört. Szerencsére pedig épp nálunk, az Anneke Van Giersbergen társaságában lejátszott, rövidke akusztikus turné első koncertjét ugyanis épp a Planetáriumban tartották.

0422mono2Ha új Mono-lemez, akkor azt egy hazai Mono-koncert is követi. Szerencsére már évek óta ez a menetrend, de sajnos ez a sajátos zenei élményt nyújtó, japán mivolta miatt alapból különleges zenekar még mindig csak egy maroknyi rajongót vonz idehaza. Nem mondom, hogy könnyű zene az a fajta atmoszférikus instrumentális utazás, amit a Mono nyújt, de minden koncertjük után azt gondolom, hogy ezt mindenkinek hallani/látni kéne, mert annyira intenzív zenei élmény. Nem szeretem skatulyázni a zenéket, de tény, hogy a japók nyomdokain egy egész zenei stílus fejlődött ki olyan előadókkal, mint például a Mogway vagy a keményebb vonalról az If These Trees Could Talk, hogy csak párat említsek. Mégis, mintha itthon mintha csökkent volna az érdeklődés irántuk az utóbbi évekhez képest.

slipknot_k2015_01A Slipknot a kezdetektől fogva megosztó zenekarnak számít, és ez már minden bizonnyal örökre így is marad. Eleve erre predesztinálta őket a sajátos felállás, a látványos imázs, a szélsőséges, brutális zene, azon időszak szellemisége, amikor felbukkantak, majd később a mindenkit megdöbbentő léptékű sikerszéria, a belső válságok, a különböző lebegtetések, Corey Taylor és Shawn Crahan roppant jól megmarketingelt, megosztó nyilatkozatai, majd Paul Gray halála, végül pedig Joey Jordison kirúgása. Ennek ellenére aki jegyet váltott a zenekar második magyarországi koncertjére az Arénába ezen a hideg téli estén, aligha távozott a fellépés után kérdőjelekkel. A Slipknot minden fenti tényezővel együtt és ezek ellenére is a 21. század ultimatív metalbandája, és olyan produkciót hoztak el Budapestre, amely tényleg minden tekintetben a világligás elsőosztályt képviselte. Szeretni továbbra sem kötelező őket, de a zenekar jelentőségén egyszerűen nincs mit vitatkozni, megkerülhetetlenek.

Noha pár éve kijelentettem, hogy a zsebkendőnyi színtér belterjessége miatt nem fogok magyar bandákról írni, ezt egyrészt elsősorban az „őszinte, kőkemény rock" nagy öregjeire értettem, másrészt pedig a rocksajtó-szabadság jegyében akkor és úgy szegek meg bármilyen „fogadalmat", ahogy nekem tetszik. Ha pedig úgy vesszük, ezt egy-egy fesztiválbeszámoló erejéig részben már megtettem, egy Age Of Nemesis-buli pedig pláne méltó apropó, elvégre a csapat nagyjából szökőévente játszik – nemhogy Budapesten, hanem egyáltalán.

0203queen6Kevés dologért vagyok irigy a szüleimre. Sőt, ha valaki megkérdezné, van-e olyan mozzanata az életüknek, amit szívesen elcserélnék velük, mindössze egy dolgot vágnék rá gondolkodás nélkül feleletként: jó lett volna, ha 1986. július 27-én ők matchboxoznak otthon négyévesen, és én csápolok a Népstadionban. Természetesen a Freddie Mercury vezette, ekkoriban éppen az abszolút csúcson álló Queen első és Freddie életében sajnos utolsó magyar fellépéséről beszélek. Azt pedig, hogy mekkora sztárok voltak akkoriban Brian Mayék, tökéletesen mutatja, hogy kissé későn ébredő felmenőim már csak üzértől tudtak jegyet szerezni a bulira akkoriban felfoghatatlanul drágának számító, tízezer forintos áron (a KSH adatai szerint ekkoriban 6435 forint volt a bruttó átlagbér!). A többi már történelem, amelynek szerencsére minden egyes pillanatát megörökítették a zseniális és abszolút kötelező, 1986 végén megjelentetett Live In Budapest koncertanyagon.

0413laibachVan annak ideológiai és zenei oka egyaránt, hogy a Laibach rendre ismétlődő jelenéseit magam elől is elhallgatom. Alapvetően nem kenyerem, amikor a muzsikát a politikával keverik, sőt, az előbbit esetlegesen az utóbbi közvetítő eszközévé degradálják. Milan Fras és aktuális csapata mindig határozott üzenettel érkezik a porondra, élő fellépéseiken pedig a szórakoztatás egy igencsak groteszk formáját űzik, amely egy hangokkal elkövetett szexuális erőszaknak felel meg leginkább. Most, amikor személy szerint a helyszín és az időpont ellen sem lehetett semmi kifogásom, hagytam magam meggyőzni a kíváncsiságom és végeredményben a szlovének által is. Következhet tehát a beszámoló a 2015-ös Blilzkriegről.

0124obi4Hol van már az az időszak, amikor az ember nem sétálhatott végig úgy a Nagykörúton, vagy pláne nem mehetett le úgy egy koncertre, hogy ne jött volna vele szembe legalább egy Cause Of Death- vagy The End Complete-póló? Rég tovatűnt, és soha nem is tér vissza, ez nyilvánvaló. Viszont az Obituary Magyarországon is kitörölhetetlen nyomokat hagyott a nagy metalos köztudatban, így senkit sem lephetett meg, hogy hosszabb ínség után megrendezett újabb budapesti koncertjükre szép számmal zarándokoltak el a régi hívek – és olyan is akadt közöttük, aki már szintén Obi-pólóba öltözött utódját is magával hozta, méghozzá nem is egy. John Tardyék pedig jöttek, láttak, és simán lezavarták az utóbbi időszak egyik legelementárisabb erejű budapesti klubbuliját.

0330udo3Magazinunk és az előzenekarok viszonya lassan kezd közhelyszámba menni, lassan tehát pénzbüntetést kellene házon belül szednünk azért, ha valaki egy-egy cikkben vagy akár a belső fórumokon megemlíti. Még egyszer utoljára azért megemlítem, hogy minden igyekezetem ellenére sem sikerült lekésni az osztrák Garagedays műsorát, pedig diszkriminatív módon azt kell mondjam, hogy ha nem a helyszínen értesülök nemzeti identitásukról, akkor inkább rászokom a dohányzásra, hogy azt a háromnegyed órát a klubon kívül tölthessem. Megannyi bécsi koncert után ugyanis már statisztikailag is ki tudom mutatni, hogy az osztrák előzenekarok (kivéve persze az Einlasst) szinte mind szarok.

Ez annyira magyar! Van abban valami tagadhatatlan sorsszerűség, hogy az idei év (valószínűsíthetően) utolsó koncertélményét a Blind Myself szolgáltatta számomra, miközben a háttérben a Négyszögöl és a nyolcvanéves Leonard Cohen éppen vérre menő küzdelmet folytat az év végi listám első helyéért. Mivel csak egy maradhat, ráadásul a jó Leonard sem jár mostanában az országban, legfőbb ideje volt, hogy megadjam az esélyt Gergőéknek arra, hogy végre élőben is meggyőzzenek. Mivel egyetlen dél-amerikai doombanda sem koncertezett azidőtájt a környéken, ráadásul a bemelegítő alakulatokról sem volt módom lemaradni ezúttal, az alábbiakban egy teljes értékű zsírégetésről számolhatok be.