0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Bizonyára lesznek, akik úgy gondolják, későn került ki a beszámoló, pláne, hogy napokkal később lezajlott rendezvények ismertetői előbb voltak olvashatók, de ez is egy örök vitatéma házon belül. Végülis jogos, hiszen aki jelen van, szeretné mielőbb visszaolvasni saját gondolatait, hogy aztán ha azokat nem látja viszont, kommentelhessen, és pláne igaza van annak, aki bármilyen okból kifolyólag nem lehetett jelen, hiszen kíváncsi arra, amiről lemaradt. Más kérdés, hogy az előre hozzáférhető setlistek korában (és legkésőbb a koncert után egy órával mindig megjelenik az új is a megfelelő felületen) mi értelme van egyáltalán egy koncertbeszámolónak, hiszen a nagy bandáknál úgyis lehet tudni, mi mennyire szólt jól, és mennyire volt profi: az ember befizet egy csomagra, és előre tudja, mire számíthat. Minden egyéb csak okoskodás. Az U.D.O. zenekar Dirkschneider néven adott műsorát is megírhatnám copy-paste jelleggel a tavalyi cikk alapján, hiszen az egyetlen különbség tényleg maga a repertoár volt, amelyet az öreg tokarezegtető kizárólag az Accept 1986-ig tartó csúcskorszakából állított össze.

avantasia_k2016_01Michael Kiske, Ronnie Atkins, Eric Martin, Sascha Paeth és még sorolhatnám. Igen illusztris névsor: olyan arcok, akik akár egy szál önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy elcsábítsanak bármelyik budapesti klubba. Ha pedig egyszerre, egy színpadon állva leshetők meg, az tényleg kihagyhatatlan lehetőség, így annak ellenére is egyértelmű volt, hogy április 4-ét a Barba Negrában töltöm, hogy férfiasan bevallom: soha egyetlen Avantasia-lemezt sem hallottam elejétől a végéig. Persze az anno komoly szenzációként berobbant első korong dalaiba belefutottam itt-ott, de az illusztris közreműködők ellenére valahogy mindig elkerültük egymást Tobias Sammet gyermekének aktuális produktumaival.

A tavalyihoz hasonlóan újra dupla koncerttel jött hozzánk az Ignite, igaz, most két normál klubkoncertet adtak a Barba Negrában, nem egy „hangos" és egy akusztikus verziót, mint az elmúlt évben. Előrebocsátom: nem vagyok (voltam) Ignite-rajongó, hiába szeretem nagyon Téglás Zoli hangját, az Ignite (és a Pennywise) zenéje aránylag távol áll tőlem, így csak az itt-ott elkövetett vendégeskedései, meg néhány dal volt az, amit néhanapján meghallgattam. Pedig pont az az orgánum, amelyet akkor is boldogan hallgatnék, ha a telefonkönyvet énekelné fel órákon keresztül. Azt is nagyjából az utolsó pillanatban találtam ki, hogy érdekel a koncert, miután elolvastam Dr. Aveczki kolléga kritikáját, és győzködött, hogy nekem is tetszene az új lemez, hallgassam meg. Meghallgattam, és csak annyit mondtam magamnak (stílszerűen), hogy ez valami fucking jó!

0404prong1Másodszor jutott el Magyarországra Tommy Victor kultikus underground triója, a Prong. A '90-es évek első felében megkerülhetetlennek számító, az egész színtérre óriási hatást gyakorló csapat némileg a háttérbe húzódva alkot ma már, de az utolsó három album meggyőző voltát a színpadra is maradéktalanul átörökítették. Az eredmény 2016 garantáltan egyik legjobb magyarországi koncertje lett.

Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy a remekül sikerült Therapy?-koncert másnapján meg kellene látogatni a Tribulation/Grave Pleasures páros düreres koncertjét is. A hirtelen ötleteim általában ritka szarul szoktak elsülni, ezúttal azonban szerencsére nem így történt: ugyan kétfős különítményünk között szépen megoszlott az érdeklődés (én elsődlegesen a Grave Pleasures, utastársam pedig inkább a Tribulation miatt kelt útra), végül kiegyeztünk egy döntetlenben: mindkét banda igen emlékezetes koncertet adott.

0404mm1A '90-es éveket általában úgy szokás emlegetni, mint a klasszikus rockot megmételyező, ördögtől való időszakot, mikor is az „igaz-zene" háttérbe szorulásával az europop sötét korszaka köszöntött ránk. Amellett, hogy ezen sarkított álláspont nyilvánvalóan túlzás, némi igazság mégis van benne, ugyanakkor azonban az is kétségkívül igaz, hogy óriási dolgok történtek a rockzenében a 20. század utolsó dekádjában is. Hogy mást ne is említsünk, itt van rögtön a Monster Magnet, akiknél menőbb dolog kevés volt akkoriban. Ha megnézzük a Powertrip klipjét, egyértelmű, hogy mitől imádták őket annyian: fura fazonok király szerkókban, foncsorozott napszemüvegek, egy jegesmedve és tűz. Meg persze csajok. Mindez pedig egy olyan sajátos, végtelenül lelazult, elvarázsolt mixként összegyúrva, ami totál egyedivé tette a csapat muzsikáját.

0127therion5Legutóbb 2013 végén járt nálunk a Therion, méghozzá a Vovin lemez születésnapja kapcsán előadott speciális programmal. Már akkor, sőt, az azt megelőző 2012-es bulin is azzal búcsúzott a csapat főnöke, Christofer Johnsson, hogy a készülő Therion-rockopera miatt egy időre nélkülöznünk kell majd a csapatot. Azóta eltelt bő két év, és bár az említett mű máig sem született meg, sőt, túl sok konkrétum sem ismert róla ezidáig, 2016 januárja mégis turnén találta a zenekart. Mivel pedig a Therion különösen jó kapcsolatot ápol a magyar rajongókkal, természetesen ezúttal sem kerülték el az országot.

Bár ezzel a véleményemmel nyomasztó kisebbségben maradtam a „szerkesztőségen" belül, nagyjából az idei év legizgalmasabb történéseként számoltam a USEME megalakulásával, amelynek híre a Special Providence november végi MűPás koncertje környékén kezdett terjedni. Azóta rekordsebességgel beérkezett a debütalbum, Világvevő címmel, az ott megütött hangvétel okán pedig az én lelkesedésem is rekordsebesen fogyott el. Az egy dolog, hogy az ex-Subis arcok, Csongor Bálint és Anga-Kis Miklós köré felépített, önmagát poprockként definiáló brigád nem a súlyosabb muzsikák híveit célozza meg ezzel a formációval, a klipesített Felhővitorlás még ehhez képest is hidegzuhannyal ért fel számomra. Azt azonban, hogy eredendő kíváncsiságom ennek ellenére sem fogyott el teljesen, jól mutatja, hogy amikor a rajtam kívül álló történések átszabták a húsvéti programom, végül mégis gondolkodás nélkül beruháztam egy USEME-koncertjegyre.

useme_k2016_01

0126sw1Nagyjából tavaly ilyenkor későn kapcsoltam, és már nem jutottam jegyhez a zseniális Hand. Cannot. Erase. lemezt bemutató turné első körének antwerpeni állomására, így most nem bíztam a véletlenre: már valamikor június bebiztosítottam a helyemet az Ancienne Belgique-ben. Nem állítom, hogy a novemberi párizsi események óta nincs bennem továbbra is egy erősen nyomasztó érzés, ha ilyen jellegű rendezvényekre látogatok el, de tekintettel arra, hogy napjaink egyik kegkiemelkedőbb zenészét eddig sosem tudtam élőben elcsípni, igyekeztem ezeket a gondolatokat zárójelbe tenni.

0322dtBár közmegegyezés nyilván soha az életben nem lesz, azért úgy tűnik, a kedélyek némileg csillapodtak a csapat karrierjének minden bizonnyal legmegosztóbb, The Astonishing lemeze kapcsán. Én a magam részéről kisebb fenntartásoktól eltekintve továbbra is becsületes munkának és kellemes hallgatnivalónak tartom, és nem utolsósorban tipikusan olyan albumnak, amelyet valóban érdemes tokkal-vonóval színpadra vinni, ahogy ez ezen a turnén meg is történt. Annak tükrében, hogy a zenekar cseppet sem árult zsákbamacskát az alapvetően Nyugat-Európára fókuszáló mini-turné koncepcióját illetően, kicsit megmosolyogtatónak tartom azokat a dühös kommenteket a különböző internetes felületeken, amelyek UTÓLAG, „nem ezért fizettem" stílusban hőzöngenek azon, hogy nem volt Pull Me Under meg Caught In A Web. Sebaj, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Én mindenesetre tisztában voltam vele, hogy nagyjából mire számíthatok ezen az estén, és én sem árulok zsákbamacskát, amikor azt mondom, hogy összességében pontosan azt is kaptam.

0125piramis1A Piramis is azon klasszikus magyar bandák sorát erősíti, akikkel ilyen-olyan okokból még nem foglalkoztunk sokat. Az ilyesmi oka mindig többféle lehet: a szokásos idő- és kapacitáshiány mellett előfordulhat, hogy az adott csapat nem feltétlenül tartozik egyikünk kedvencei közé sem, de benne lehet a pakliban, hogy a régi zenekarokról már tényleg mindenki mindenhol mindent megírt, amihez igazán sokat nem nagyon tudunk hozzátenni. A megosztó témákat ugyanakkor kimondottan szeretjük piszkálni, és a pár éve hivatalosan is feltámasztott, a ráutaló nevet az eredetire visszacserélő formáció bizony annak számít. Olvastam már hideget-meleget velük kapcsolatban (mit képzelnek, hol van Révész, a legenda meggyalázása, satöbbi), de ezen az estén, amely nemcsak a 2016-os koncertszezont, de egyben a zenekar jubileumi negyvededik évét is indította, nemigen hiszem, hogy bármelyik jelenlévő is fanyalogva figyelte volna a színpadi eseményeket. Mi több, kimondottan forró hangulatú este kerekedett az egészből, és bár én nyilvánvaló okokból nem lehettem ott annak idején a nagy bulikon, egészen biztos vagyok benne, hogy hasonló lehetett a feeling a fénykorban is.

0320skull2Noha Eric Wagner saját bevallása szerint azért távozott a Trouble soraiból 2008 környékén immáron nem először, mert ráunt a dologra meg úgy általában véve az egész verklire, nekem mindez kevésbé tűnik kereknek annak fényében, hogy az énekes jelenleg két csapat, a The Skull és a Blackfinger élén is ápolja a chicagói doomsterek örökségét. Azzal együtt, hogy a fanatikusok szemében nyilván örökre Eric marad a Trouble énekese, a jelenlegi helyzet összességében egyáltalán nem rossz: ha úgy vesszük, egy kiváló zenekar helyett mindjárt három is akad a színen, akik autentikus formában nyomják a feledhetetlen klasszikusokat. A Ron Holzner személyében egy másik régi Trouble-katonával is kiegészült The Skull első budapesti fellépése pedig igazolta a várakozásokat, és ha nem is bizonyult olyan elsöprőnek, mint másfél évvel ezelőtt a Kyle Thomasszal felálló anyabanda ugyanitt, csalódottan azért aligha távozott bárki is a Dürerből.

0124manowar2Brno felé tartva az autópályán azon gondolkodtam, vajon mivel tölti üres hétköznapjait mostanában Joey DeMaio. Mert bár a Manowar az elmúlt években hivatalosan nem tartott szünetet, feloszlásáról pedig természetesen szó sem lehet, egyértelmű, hogy finoman szólva sem pörgették túl magukat. Néha ugyan újravették valamelyik klasszikus anyagukat (hogy az ilyesminek van-e értelme, azt inkább hagyjuk), esetenként koncerteztek is, de új nagylemezzel például 2012 óta nem jelentkeztek, és az olyan gigaturnék sem jellemzik mostanában a bandát, amilyenek tizenöt-húsz évvel még simán megszokottak voltak a Manowartól. Mindezeket figyelembe véve nem volt túl sok agyalnivaló azon, hogy kihasználjam a 2016 januárjában kínálkozó lehetőséget, és valamelyik környező országban oly sok év után újra megnézzem őket. Még akkor is, ha az utolsó olyan korongjuk, amit igazán szeretek, csaknem két évtizede, 1996-ban jelent meg.

0314vc1Eredetileg úgy volt, hogy nem én írok erről a koncertről, a sors azonban közbeszólt. És ugyan igaz, hogy lassan két hét is eltelt a The Vintage Caravan fellépése óta, mivel az év eddigi egyik leghangulatosabb buliját köszönhetjük az izlandi triónak, úgy gondolom, még ennyi idő elteltével is érdemes szót ejtenünk róluk.

0124therapy1A Therapy? a kiszámíthatatlan és öntörvényű zenekarok szokásos problémájával küzd. Ugyan sokan állítják az ellenkezőjét, valójában csak igen kevesen tudják tolerálni, ha kedvencük a sajátján kívül tényleg semmilyen más elvárással nem törődik, így aztán az adott banda szépen eljuthat odáig, hogy szinte már csak önmagának gyártja a lemezeket. Andy Cairnséknek ez saját bevallásuk szerint is akkor esett le végérvényesen, amikor 2014-ben az akkor éppen huszadik életévét ünneplő Troublegum tiszteletére elejétől a végéig előadták klasszikus lemezüket. A siker pedig akkora volt – és olyan nagy kontrasztban állt az újabb keltezésű dalok fogadtatásával –, hogy elhatározták: megpróbálják folytatni azt a vonalat. Ebből nőtt ki aztán az a remek Disquiet, amelynek jelen körút a bemutatására szolgál, így aztán nem minden realitás nélkül várhattuk, hogy a koncert gerincét az említett lemez-páros szerzeményei fogják kitenni, amint az végül tökéletesen be is bizonyosodott. Olyannyira, hogy az Infernal Love és a legutolsó album megjelenése közben eltelt két évtizedet egyetlen dal sem képviselte! És egészen őszintén bevallva: igazán a kutyának sem hiányoztak.

0312soia4Harmincadik születésnapját ünnepli a NYHC-színtér emblematikus csapata, a Koller-tesók által 1986-ban alapított, azóta is megállás nélkül, ellentmondást nem tűrően vezetett Sick Of It All. Mindezt egy igen alapos turnéval teszik, amelynek során hozzánk is ellátogattak. Ez a buli pedig, előzetesen elnézegetve a rajongók szavazati alapján összeállt setlisteket, igencsak kihagyhatatlannak ígérkezett.

0111istvan1Számtalanszor terveztük már, hogy írunk az István, a királyról, egészen ezidáig azonban ez sosem jött össze. Az ilyesmi persze gyakran előfordul a Shock! életében, ezúttal azonban nem az időhiány vagy az egyéb elfoglaltságok vetettek gátat, hanem olyan külső tényezők, amelyek miatt nem akartuk, illetve nem láttuk célszerűnek recenzálni a darabot. Az István, a király ugyanis messze több, mint rockopera, színdarab vagy, ha úgy tetszik, zenemű: a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb hazai popkulturális alkotása, amely ennél fogva meglehetősen átpolitizált és hol erről, hol arról, de egyértelműen túlmagyarázott is. Az a fajta légkör pedig, ami sokszor körbelengte a darabot az utóbbi években, egy időre inkább elvette a kedvünket attól, hogy foglalkozzunk vele.

scorpions_k2016_01Hatéves búcsúturnét sem nagyon láttunk még, legfeljebb a KISS-től, és egy idő után ők is belátták, hogy nevetségessé teszik magukat a dologgal, így végül elhagyták a különböző jelzőket. Nem tett másképp a Scorpions sem, akikről egyébként simán el tudom hinni, hogy eleinte valahol még komolyan is gondolták a befejezést, csak aztán ugye evés közben jön meg az étvágy, és végső soron mennyivel nagyobb menőség rockzenekarként ötvenéves jubileumot ünnepelni a koncertezéssel, mintsem a lant végleges letételét, nem igaz? Olyannyira, hogy nem is kezdek el kötekedni a félévszázados évfordulón, hiába lehetne megkérdőjelezni, mennyire volt ténylegesen Scorpions már az az elődformáció is, amely a '60-as évek derekán elstartolt. A lényeg úgyis csak annyi, hogy a három öreg harcos, Klaus Meine, Rudolf Schenker és Matthias Jabs, illetve két később csatlakozott társuk, James Kottak és Pawel Maciwoda nemhogy nem keltették kandalló elé való bácsikák benyomását, de egyenesen pofátlanul fiatalosan nyomultak a teltházas Aréna közönsége előtt.

Idejét sem tudom már, mikor voltam utoljára Hammerfall-koncerten, de tompuló memóriám azt súgja, hét-nyolc éve lehetett, esetleg közben beficcenhetett valami félszemmel megnézett, félfüllel belehallgatott fesztiválfellépés. Van az persze úgy, hogy egy-egy zenekarral eltávolodunk egymástól (legutóbb a tavalyi Gamma Ray / Rhapsody-koncerten szembesültem ezzel), de ehhez nincs szükség zenekar-zenehallgató nexusra, a való életben is előfordul. És milyen jó is néha újra összefutni és nosztalg... na, azt szigorúan nem, sokkal inkább elbeszélgetni arról, hol tart a másik. Lehetne jönni azzal, hogy ez lényegében olyan ,mint amikor osztálytalálkozóra megy az ember, de meg kell mondjam, hogy a volt osztálytársak sokkal kevésbé izgatnak, mint ahogy erre a bulira készültem. Kimondottan lelkesen indultam ugyanis a Barba Negrába. A Hammerfall nekem ugyan nem volt se belépő zenekar, se igazán nagy kedvenc, de valamit annak idején nagyon jól elcsíptek, és amíg követtem őket, egy csomó jó nótájuk volt – majdnem azt mondtam, hogy „fénykorukban", de ez már csak azért sem stimmel, mert baromira nincsenek leszállóágban most sem.

Aligha kell ecsetelnem, hogy tradicionális heavy metal fronton milyen erős csomagot láthattunk február 21-én a Barba Negra színpadán. Annak ellenére ugyanis, hogy sem a Brainstorm, sem pedig a Primal Fear nem tartozik a legnépszerűbb német zenekarok közé, minőségben mindkét csapat abszolút elsőligás. Előttük a fiatalabb korosztályt pedig az a kanadai Striker képviselte, akiket a retro heavy metal színtér legnagyobb reménységei között tartok számon.

nightwish_k2015_01Igazán elkényeztetve érezhetik magukat a Nightwish rajongók, hiszen idén már másodszor nézhették meg Tuomas Holopainenéket, ráadásul most volt Wishmaster is, nem úgy, mint az elmaradt hegyaljás koncert helyett sebtében, a még működő Petőfi Csarnok szabadterén megrendezett fellépésen. Ráadásul két fantasztikus előzenekarral kényeztették el a közönséget: miközben a finn Amorphis tökéletesen passzolt a Nightwish elé, a női hörgéssel operáló Arch Enemy bizonyára kérdőjeleket rajzolt azok homlokára, akik kizárólag a főzenekar miatt jöttek, és nem ásták bele magukat mélyebben egyéb műfajokba, ennek ellenére simán megugrották ezt a lécet is. Mi régóta tudjuk, hogy Amotték baromi jók, Alissával pedig még erősebb fokozatra kapcsoltak, az újak pedig aznap este győződhettek meg arról, hogy ez a másfajta energiákat mozgató precíziós gépezet még mindig felszállóágban van.

0223syx2Miután a Symphony X immár csaknem két évtizede a kedvenc zenekarom, ráadásul a 2003-as Stratovarius-bulit leszámítva eddig mindig lemaradtam róluk, nem lehetett kérdés, hogy az Underworld lemez turnéjának első „kontinentális" fellépésén ott a helyem. Logisztikai szempontból ugyanakkor ezen az estén minden a legrosszabbul alakult: a senkit nem érdeklő családi okok mellett a cudar időjárás és a talán ezzel összefüggő dugó, valamint az errefelé hagyományosan korai kezdés következtében legnagyobb sajnálatomra lemaradtam a Myrathról (és a Melted Space-ről), bármennyire is érdekelt volna, különösen a kiválóan sikerült új lemez fényében.

1206sp2Az instrumentális progmetal több-mint-reménységeinek idei évét mi is bőséggel dokumentáltuk, hiszen volt miről beszélni: új billentyűssel rögzített album a GEP égisze alatt, koncertek itthon és Európa-szerte, önállóan, illetve a Spock's Beard vagy éppen a Dream Theater vendégeként, majd slusszpoénként ez a MűPás szeánsz. Szisztematikus építkezéssel Markó Ádámék eljutottak arra a szintre, hogy hazai pályán a nagyobb koncerttermeket immár magától értetődő természetességgel töltik meg, és láthatóan készen állnak egy újabb lépésre a globális dicsőség felé vezető úton. Már a jelen koncert meghirdetésének hetében kézzelfoghatóvá vált a zenekar körüli felfokozott érdeklődés, így esett, hogy novemberre fordulva a „megtelt" táblát is kitehették a Fesztivál Színház koncerttermének ajtajára.

the_winery_dogs_k2016_01Ismét elkezdhetnék azon lamentálni, vajon mi lehet az oka annak, hogy miközben az Adrenaline Mobon még a lefüggönyözött PeCsában is csak lézengtek az emberek, Richie Kotzen szólóbulijai szellős hajók előtt mennek le, és a The Winery Dogs kétharmadát soraiban tudó jam-kvartetten sem hágtunk éppen egymás nyakára, addig Mike Portnoy, Billy Sheehan és Richie Kotzen így együtt csurig töltötte a Barba Negrát, de nem fogok. Valószínűleg itt is arról lehet szó, amit állandóan szajkózni szoktam, vagyis hogy az egész mindig több a részletek összességénél. Mindenesetre a formáció első magyarországi koncertje kétségtelenül igazolta a nagy várakozásokat. (D.Á.)

Sosem gondoltam volna, hogy három nap eltéréssel újra felidézhetem lelki szemeim előtt az 1991-es budapesti Monsters Of Rockot, ahol a Queensryche nyitott, majd utánuk a Mötley Crüe következett. Az időrendi sorrend nálam ugyan most fordított volt a 13-ai Mötley-koncerttel, és természetesen nem minden ízében idézhettem fel a huszonnégy évvel ezelőtt történteket 16-án, de az aznapi koncertélményből mindez nem vont le az égvilágon semmit.

parkway_drive_k2016_01A Parkway Drive évek óta fix visszatérőnek számít Magyarországon, népszerűségük pedig lemezről lemezre egyre csak növekszik, így ez vélhetően és remélhetően a jövőben is így marad majd. Az ausztrál szörf-metalcore-osok február elején az agyig telt Barba Negrában mutatták meg, hogyan is kell űzni az ipart a súlyosabb vonalon 2016-ban, és minden túlzás nélkül állíthatjuk: nagy hibát követett el, aki nem jött el megnézni őket ezen az enyhe levegőjű estén. Különösebben valószínűleg azzal sem merészkedünk túl messze, ha megkockáztatjuk: amennyiben továbbra is okosan intézik a dolgaikat, a zenekar számára nagyon messze van még a plafon.

1128solaris5A Solaris utóbbi évekbeli aktivitása örvendetes és dicséretes, sajnos azonban nem jutottam el egyik bulijukra sem az utóbbi években, pedig folyamatosan tervben volt. Most végre sikerült, és erről mindenképpen meg kell emlékezni itt a Shock!-on is, hiszen – akárcsak az East esetében – hiánypótló írás ez: eléggé elítélhető módon korábban sose írtunk a talán legfontosabb hazai progrock-banda egyik megnyilvánulásáról sem. Polgár Tamás kollégámat már megfeddtem ezért, hiszen prog-szakértőként neki illett volna összerakni egy Klasszikushock anyagot a Marsbéli Krónikák harmincadik évfordulójára két éve, pláne, hogy meggyőződésem szerint magát Arjen Lucassent is inspirálta ez a már maga idejében is külföldön kiadott, ezáltal kultstátuszt kivívott, mai napig páratlan anyag – aki tehát nincs még képben, sürgősen pótolja a mulasztást. De komolyan: amikor először hallottam Ayreont, rögtön a Solaris jutott eszembe – úgy a zene, mint a sci-fi tematika kapcsán – és ebből is látszik, hogy Kollár Attiláék lényegében megelőzték a korukat, ennek pedig tulajdonképpen egyenes következménye volt, hogy annak idején nem futhatta ki magát rendesen a dolog.