0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

1002dg3A Pink Floyd nevű feltörekvő, rendkívüli kísérletező kedvéről híres/hírhedt londoni banda először csaknem pontosan ötven éve, 1966. december 12-én állt a Royal Albert Hall színpadára, ekkor még Syd Barrett vezérletével, de David Gilmour gitáros nélkül. Egy év múlva ugyanide már Jimi Hendrix társaságában érkeztek, hogy aztán Gilmour 1968-as csatlakozását követően, 1969. június 26-án „örökre" kitiltassanak a Hall eredendően klasszikus zenei előadások befogadására tervezett falai közül. A The Final Lunacy néven futó koncertet lezáró füstbombás incidens következményeit persze nem sokáig – ez esetben mindössze nyolc hónapig – kellett elszenvednie az áttörés küszöbén álló zenekarnak, az ott bemutatkozó fiatal gitárost pedig ma már öt (!) estés koncertsorozaton ünnepli a minden létező ülőhelyet felvásárló közönsége. Ahogy tette ezt tavaly ugyanilyenkor is.

0930sp1Bizonyos koncertek kapcsán az ember zsigerből érzi, hogy kiemelkedően jók lesznek. És nem azért, mert órákig bújta a YouTube-ot aktuális élő videókat nézegetve, hanem valamiért tudja, és kész. Engem pedig már hetekkel a Steel Panther bécsi fellépése előtt elkapott ez az érzés, ráadásul a tengerentúli négyes előtt az az Inglorius melegített be, akiket a hazai közönség a The Winery Dogs előtt ismerhetett meg, és anno nagyjából öt perc alatt vettek meg. Ez a csomag pedig így egyértelműen kihagyhatatlan volt, amiben egyetértett velem az a nagyjából kétezer ember (köztük rengeteg magyar), akik csurig töltötték a Gasometer küzdőterét.

0821ae1Soha nem éreztem még ennyire igaznak, mint mostanában: a jó zene fő ismérve az, hogy élőben meg tud győzni, és ez teljességgel műfajfüggetlen. Nem véletlen, hogy a legkülönfélébb stílusú csapatokat tudom élvezettel megnézni, és ez ilyenkor nyáron különösen igaz. Se szeri, se száma a koncerteknek, amiket idén meglátogattam, legyen szó hazai vagy külföldi, ismertebb vagy full underground előadóról. Bármit is magyaráz Oravecz Zolika a mai koncertek statikusságáról, ha látom, hogy a színpadon tényleg odateszi magát a banda, kilóra meg vagyok véve. Emellett persze nem lehet elégszer elmondani, hogy kész előadást néz ilyenkor az ember, mint ahogy a színházban is – így lesz profi a történet.

0923who4Ahhoz a felhajtáshoz képest, ami a Black Sabbath búcsúturnéját övezi, a The Who utolsóként meghirdetett, a banda fennállásának ötvenedik születésnapját ünneplő köréről szinte alig lehetett hallani, annak ellenére, hogy már elég régóta fut. Azóta persze már bejelentették, hogy a 2015-ben indult koncertsorozatnak 2017-ben is lesz folytatása, viszont eléggé valószínűnek tűnik, hogy utána tényleg leteszik az öregek a lantot. Már ami a fellépéseket illeti, ugyanis Roger Daltrey már jó előre beígérte, hogy a másik őstaggal, Pete Townshenddel új zenéken akarnak dolgozni. Úgy legyen, addig is azonban ezen a Hits 50! névre elkeresztelt turnén utoljára még megnézhettük őket.

bluespills_k2016_01Már első lemezével igen komoly figyelmet keltett a svéd énekesnőre, Elin Larssonra épülő Blues Pills, nemrégiben megjelent kettes anyagukkal, a Lady In Golddal pedig sikerült megfejelniük a debütanyagot. Maga a bivalyerős aktuális dalcsokor is bőven elég vonzerőt jelentett volna, hogy ne hagyjam ki második itthoni fellépésüket, mivel azonban tavalyi bulijuk idején épp nem voltam Pesten, az újabb esélyt nem szívesen szalasztottam volna el. Ennek ellenére majdnem lecsúsztam róluk megint, délután négykor ugyanis még egy másik országban voltam, aminek köszönhetően a Hot Beaverre nem sikerült beesnem. Pedig reméltem, hogy végre valahára összejön az első randevúnk, Sexyékről ugyanis már sok különböző forrásból hallottam, hogy kiválóak.

Warrel DaneA rockzene és az egész ehhez kapcsolódó zenei színtér öregszik, melyet mi sem példáz jobban, minthogy egyre-másra indulnak tematikus turnéra zenekarok, hogy egyben eljátsszák valamelyik klasszikus lemezüket (Emlékeztek, hogy a Slayer a Szigeten a Reign In Bloodot tolta? Igaz, ők még a divathullám előtt kezdték, de talán az előfutárai voltak ennek a hullámnak.) Új, friss dolgot, főleg olyasmit, ami felrázza az állóvizet, szinte már lehetetlen kitalálni a műfajban, ezért mindenki marad a biztonságos tíz-húszéves, vagy még régebbi lemezek felelevenítésénél, amivel tulajdonképpen a rajongók is rendkívül jól járnak, hiszen ki ne szeretné hallani teljes egészében valamelyik régi (betéve tudott) kedvencét a szokásos turnésetlist helyett? Warrel Dane sem először indult ilyen tematikus turnéra, igaz, korábban Brazília egy részét járta végig 2015-ben, illetve megfordult Görögországban néhány helyen, meg Tel-Avivban is. Idén szerencsére a turné Európa más részeire is átkerült, aminek sok egykori Nevermore-rajongó méltán örülhetett, még akkor is, ha az elfogultságot félretéve: ez így már azért mégsem az igazi.

0809fezen8Idén kimondottan úgy készültem, hogy részemről nem lesz FEZEN-cikk, sem körképes, sem komolyan vevős verzióban. De aztán az ember ott van a fesztivál sűrűjében, és a gondolatok csak úgy megszállják: a környezet, az élmények inspirálnak, és akkor pedig már nem könnyű ellenállni a „nem írnád meg mégis a..."-típusú, természetesen célzott kérdéseknek. Így esett tehát, hogy megint leültem, hogy összerakjak egy összevissza csapongó fesztiválriportot, amelynek lendületét időnként hozzáértő sorok törik meg, hogy a kellően felbosszantott olvasók valami szakmait is kapjanak, elvégre ők sem szórakozni járnak ide, mint ahogy nekünk sem üres kicsapongási lehetőségként kellene a fesztekre tekinteni.

Alberta és Ontario egyesítette erőit erre a turnéra, és a két kanadai rockcsapat kiütéses győzelmet aratott Budapesten is – nagyjából így lehetne összefoglalni a Nickelback és a Monster Truck péntek esti koncertjének tanulságait. Mindez persze elég kevés lenne, ha pedig a főzenekar kiemelten ellentmondásos, megosztó voltát vesszük alapul, nem is feltétlenül mutatja meg a teljes ábrát. Lényeg, ami lényeg: Chad Kroegerék zenéjében, attitűdjében, színpadi jelenlétében, sőt, közönségének összetételében is minden egyesül, amire huszonöt-harminc évvel ezelőtt is sikkes volt köpködni bizonyos körökben. Azonban semmi okuk sincs arra, hogy emiatt zavartassák magukat, miközben egy teljes estényi programot képesek felépíteni csak és kizárólag hatalmas slágerekből.

nickelback_k2016_01

0805plant4Kevesebb mint huszonnégy órával és egy komolyabb tengerparti ejtőzéssel a remek Status Quo-koncert után – továbbra is töretlenül tartva magam néhány évvel ezelőtti elhatározásomhoz, miszerint egyetlen lehetőséget sem fogok kihagyni, hogy valamelyik nagy öreget élőben is meglessem – ismét a pulai Amfiteátrum felé sétáltam. Szombaton ugyanis az a Robert Plant lépett ott fel The Sensational Space Shifters nevű kísérőzenekarával, akihez élőben még sosem volt szerencsém. Mivel nem is jár sűrűn mifelénk az öreg (ha jó emlékszem, utoljára 2007-ben lépett fel Magyarországon), kapóra jött, hogy a személyes randevút esetében is összeköthetem a nyaralással.

Axel Rudi Pell nem az a világjáró fajta. Annak ellenére, hogy világszerte komoly reputációval és lojális rajongótáborral rendelkezik, ritkán mozdul ki hazájából, Németországból. Jelenleg futó, tizennégy állomásos turnéján is mindössze öt koncert esik Germánia határain kívülre, de az olasz dátumon kívül ezeket is valamely szomszédos országban rendezik meg. Nem véletlen, hogy a Simm Cityt nagyjából kétharmadig szellősen megtöltő közönség komoly hányada magyar volt, annak ugyanis, hogy az ősz hajkoronájú gitárost itthon láthassuk a közeljövőben, meglehetősen kicsi.

0805ih1Nem vagyok rá büszke, de a tizenegyedik életévébe lépett ARTmania Fesztivál talán idén is kikerült volna a látókörömből, ha a fellépők között – számomra teljesen váratlanul – nem bukkan fel Ihsahn neve. Elnézve a notoddeni maestro nyári programját, hősünk igencsak megválogatja fellépéseinek helyszíneit, és hogy Wacken és a Brutal Assault mellé éppen ez a nagyszebeni összejövetel fért be a programba, az legalábbis fel kell, hogy keltse a figyelmünket. Az erdélyi szászok hajdani „fővárosa" felettébb izgalmas, ráadásul ingyenesen (!) megtekinthető programsorozattal csábította az érdekelteket a város főterére, ahová még a zárónapra is kimondottan jó volt megérkezni.

0829sunno„Minek ment oda?!!" – idézhetném a névtelen kommentelőt, hiszen a kérdése ezúttal is jogos. Valódi élményektől jórészt megfosztott világunkban a Sunn O))) továbbra is a kevés, tökéletesen atipikus jelenség egyike, és mint ilyen, valami olyasmi, amit ha nem is gyakran, de legalább egyszer az életben tapasztalni kell. Mivel 2009-ben ugyanitt egyszer már lecsúsztam a randevú lehetőségéről, ezúttal még akkor is élni akartam vele, ha Stephen O'Malleyék a köztes időszakban sem váltak könnyebben megközelíthető/fogyasztható „zenekarrá". Fellépésük mégis az idei év kiemelkedő audiovizuális eseményének ígérkezett, ha pedig a fenti kérdést nekem szegeznék – én éppen ezért érkeztem ide.

0804sq1Isztria jó hely: távolságát és díjszabását tekintve is elérhető, a tenger fantasztikus, városai pedig gyönyörűek. Pula esetében ehhez jön még az is, hogy itt található a világ hatodik legnagyobb amfiteátruma, ebben a kétezer éves, római építményben pedig a mai napig is tartanak opera-előadásokat, gladiátor-bemutatókat és persze koncerteket. A sors pedig úgy hozta, hogy július végén két egymást követő napon játszott itt a Status Quo és Robert Plant, úgyhogy összekötöttem a kellemeset a még kellemesebbel, azaz a tengerben lubickolást a műélvezettel, és szépen befizettem mindkét bulira.

0909rhcp2„Prága a legjobb hely a világon! Közvetlenül a pina után" – mondta egy bölcs ember egykor, a magam részéről pedig teljes mértékben egyet is tudok érteni ezzel a megállapítással. Így aztán, mikor kiderült, hogy nem vagyok egyike azon szerencsés tizenpárezer embernek, akinek sikerült jegyet venni a Red Hot Chili Peppers szeptember elsején tartott budapesti koncertjére, rögtön be is szereztem egy prágai belépőt. Ekkor ugyanis még nem lehetett tudni, hogy Kiedisék dupláznak nálunk, de különösebben akkor sem bánkódtam, amikor érkeztek a hírek a második fellépésről, egy prágai hétvége ugyanis még akkor is roppant csábító, ha az ember már sokadszorra látogat el a cseh fővárosba.

0802gb4Könnyed nyáresti thrashelést ígért a lökött ír kölkök, vagyis a Gama Bomb fellépése a Düre Kert kistermében. És ugyan kisebb meglepetésemre a tavalyi év egyik legjobb lemezével előrukkolt brigád már nem is olyan ifjonc (2002-ben alakultak ugyanis), a fiatalos lendület és energia továbbra is a sajátjuk.

Elég sok fesztiválon megfordultunk idén, és egész pontosan öt kihagyott év után a Szigetre is újra ellátogattunk – igaz, kilogisztikázva minderre csupán két nap jutott erre a hétből. Ha jól emlékszem, 2011-ben volt utoljára metal színpad, a számunkra releváns előadók is megfogyatkoztak, tehát nem volt annyira véletlen, hogy kihagytuk pár évig a fesztivált. Tény, hogy néhány (fő)zenekar izgalmas esemény lehetett volna, de például a Korn néhány évvel ezelőtti szigetes fellépését hibátlan élmény volt otthonról fotelből végignézni a streamen. Emlékszem, akkor egy kicsit bántam, hogy mégsem vagyok a helyszínen, de aztán gyorsan meggyőztem magam, hogy így legalább mindent láttam, és nem kellett a tömeggel hömpölyögnöm. Idén aztán úgy alakult, hogy több előadót is szívesen megtekintettem volna, kedvem is támadt a VOLT után újra egy kicsit hosszabb időt eltölteni a Szigeten.

davemustaine_2016_01Mivel kollégám már kissé elfáradt a maratoni percről percre tudósítástól, utolsó lent töltött napunk krónikáját átveszem, így is megpróbálva kissé pozitívabb kicsengésűvé varázsolni a péntek estét. Nem fogom tehát a Megadeth-koncert elmaradásának körülményeit elemezgetni, pedig én is elsősorban miattuk mentem – és bár nekem is csalódást okozott a sztori, mégis hiányérzet nélkül hagytam el a fesztiválterületet a tervezettnél jó másfél órával korábban. A pénteki csomag szerintem elég erős volt így is, ár-érték arányt és a hangulatot tekintve egyaránt.

red_hot_chili_peppers_k2016_01Húsz év irgalmatlanul hosszú idő, pláne úgy, hogy a Red Hot Chili Peppers karrierje egyetlen magyar koncertje óta főnixként támadt fel, és ismét megjárta azokat a csúcsokat, ahová egy zenekar alapvetően csak egyszer szokott feljutni – nekik pedig már korábban is megadatott ez a Blood Sugar Sex Magik lemezzel. Azóta persze ezt leszámítva is elképesztően sok minden történt Anthony Kiedisékkel, és a fentiekből következően a közönségük is elég alaposan átalakult, felhígult, megváltozott – ki-ki húzza alá a neki leginkább tetsző kifejezést. A Budapestre dupla arénakoncerttel visszatérő zenekar objektíven nézve remek formát mutatott az első estén, azonban a műsor összeállítása mindenképpen azoknak kedvezett, akik az 1999-ben kezdődött érájukat favorizálják. Vagyis aki valami ultrapörgős funkrock-orgiában reménykedett, az akár csalódottan is távozhatott, szimpatikus kiállás ide, imádnivaló ritmusszekció oda.

0717rm6Míg kedden a punkhívek örülhettek, addig a csütörtöki programmal egyértelműen a hardcore-rajongók szívébe igyekeztek belopni magukat a Rockmaraton szervezői. A magam részéről leginkább a Dog Eat Dog pontban hétkor kezdődő buliját vártam, de mint rendesen, aznap is már hatkor kint voltam, hogy megnézzem a Nagyfi testvérek zenekarát.

0901remorseNem is emlékszem már, honnan hallottam arról, hogy milyen jó hangulatúak a Remorse zenekar által huszonegy (!) éve szervezett, civilek által „rocktábornak" is nevezett, festői szépségű környezetben megrendezett nyárvégi fesztiválok. Ugyanakkor amikor egy ideig a munkám rendszeresen Ózdra szólított, magam is sokszor szemeztem a 23-as út mentén alig észrevehető, Suvadás-ligetbe invitáló táblával. Persze a „festői szépség" a közvetlen környezetből nem annyira derül ki, hiszen Arló kissé lehangoló milliőjéből még véletlenül sem arra a látványra következtetne az ember, ami végülis a „tóparton, tópartokon" fogadja, pedig a különbség lényegében párszáz méter. Ezzel együtt ami engem illet, Ózd és környéke megítélését mindenképpen árnyalta az a jó másfél év, amikor rendszeresen jártam, ráadásul bármennyire is munkáról volt szó, mindig nagyon jól éreztem magam, köszönhetően a vendégszerető és rendkívül nyitott helyieknek. Amikor tehát a Rockmaratonon kajálás közben felfedeztük megannyi, az asztalra kiszórt flyer közül a Hellness hétvégéét (nyilvánvalóan Remorse-ék „felejtették ott" ezeket nagy mennyiségben), először merült fel komolyan annak lehetősége, hogy első ízben tiszteletünket tegyük az eseményen. És nem bántuk meg, sőt.

0716rm8A keddi punk-szeánsz után a szerda végre olyan zenei összeállítással szolgált a Rockmaratonon amely igazán közel állt a szívemhez, hiszen a Testament mellett a Pokolgép, illetve Smiciék családi vállalkozása, a Bloody Roots is aznap játszott. Bár délután még nyoma sem volt annak az ítéletidőnek, amely este kilenc körül a fesztiválra zúdult, szerencsére volt annyi eszünk, hogy előre tájékozódjunk az időjárás tekintetében, így esőkabátokkal és pulóverekkel felszerelkezve érkeztünk meg a fesztiválra. Később aztán kiderült, hogy mindez annyit ért, mint halottnak a csók.

Mindjárt egy igazi örömhírrel kezdhetem azok számára, akik mindig azon siránkoznak, hogy hajlamosak vagyunk lekésni az előzenekart: a Dan Patlansky előtt deszkákra lépő hazai Volumen produkcióját a legelső hangtól, mit hangtól, köhécseléstől, horkantástól, mikrofonállvány-koppanástól sikerült végignéznünk. Nem kis teljesítmény ez tőlünk, ami csak úgy jöhetett létre, hogy a hasonló rendezvényeken szokásos, a szakmai sajtó számára rendezett bemelegítő VIP party (sztriptíztáncosok, drog, pia, limó) ezúttal sajnos elmaradt, de így legalább tiszta fejjel és részben józanon szívhattuk magunkba ennek a lazulós hétfő estének minden pillanatát.

0715rm1Némi kihagyás után, a RockMaraton punk-napján tértem vissza a fesztiválra. Kedden egyértelműen a dallamos punk keresztapái, azaz a Bad Religion fellépése jelentette a főattrakciót, de rajtuk kívül volt még UK Subs és The Casualties is. Meg még egy csomó minden más is.

0824gnr7Meglehet, hogy manapság egy teljes év is eltelik anélkül, hogy bármi megfordulna a Guns N' Rosestól a lejátszómban. Meglehet, hogy Axl Rose és társulata A Világ Legveszélyesebb Zenekara címért folytatott versenyben ma már a selejtezőkben kiesne. Meglehet, hogy a ma Guns N' Roses néven zenélő banda sosem lesz a közmegegyezéses Igazi és Egyetlen. Számunkra azonban, akiket Slashék emeltek be a rockzene világába, és akik a '80-as és '90-es években totális szerelembe estek a GN'R-jelenséggel, mozdíthatatlanul ők voltak és lesznek a Zenekar, Los Angeles pedig a Város, amit látni és érezni kell. Szerencsére e cél érdekében, a kiadói támogatásokból és a trónkövetelő zenekarok következetes elhallgatásából befolyó busás pénzből ma már nem okozhat gondot egy ekkora út megvalósítása sem.

behemoth_k_2016_01Előrebocsátom, csalódni fog, aki a vasárnapi napról is a hasonló részletességű beszámolót vár, mint a szombatiról, mivel engem e napon – sőt, a komplett fesztiválon – mindössze egyetlen zenekar hozott annyira izgalomba, hogy papírra vessek róluk néhány sort, ez pedig az Enslaved volt. Mindenki jobban jár, ha a Nevergreen, a Dalriada és az Ektomorf zenekarokról a helyszínen megfogalmazott gondolatokat megtartom magamnak, legyen elég annyi, hogy a maga közönségét mindegyik brigád megtalálta és kielégítette, bár az már fél füllel hallgatózva is feltűnt, hogy a nagyszínpadon továbbra is siralmas a gitárok megszólalása. Bizonyára a szimultán zajló EB-döntő is szerepet játszott benne, hogy különösebb tolongás és egyéb kínok nélkül átvészeltük ezt a bemelegítő időszakot, és a helyszín remek adottságainak köszönhetően kimondottan jó hangulatban vártuk a hosszú idő után ismét ránk köszönő norvégokat.

0822pm1Nem kicsit bosszantott, hogy az idei év egyetlen nagy budapesti P. Mobil-bulija pont a Blues Pills koncertjével ütközött, pláne, hogy Elin művésznő retro-csapatának új lemeze még az elsőnél is jobb, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a tavalyi első alkalmat még a mostanin kívül is sok fogja követni, tehát a Mobil mellett tettem le a voksomat. Miért is? Mert a rendszeresen látogatott, helyszínileg nem kevés kívánnivalót maga után hagyó klubbulik után (amelyekkel amúgy is spóroltak idén) végre igazán komoly helyen, komoly cuccal, komoly technikával, mondhatni méltóképp állt ki a zenekar.

0712rm1Felhozatalát tekintve tavaly óriásit lépett előre a Rockmaraton, idén pedig feltételezhetően az lehetett a szervezők elsődleges célja, hogy a jubileumi évet követő 2016-os csomag se jelentsen visszalépést. Bár még igencsak a fesztivál elején járunk, az nyugodtan kijelenthető, hogy a fellépőgárda semmivel sem gyengébb, mint legutóbb. Ráadásul nevéhez híven a Rockmaraton az év leghosszabb fesztiváljává nőtte ki magát, hiszen idén már kilenc estén keresztül válogathatunk a négy színpad kínálatából. Ugyan a sors úgy hozta, hogy minden nap nem tudunk jelen lenni a fesztiválon, de igyekszünk lehetőségeinkhez képest minél részletesebben tudósítani a Szalki-szigetről.