0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Idén is óriási sikerrel rendezték meg az észak-németországi Wackenben a kontinentális Európa legnagyobb metalfesztiválját, ahol közel 80 ezer ember élvezte végig az idei fellépők műsorát. A rendezvényről jó ismerősünk, rendszeres olvasónk és korábbi alkalmi szerzőnk volt olyan kedves, hogy részletesen beszámolt nekünk. Második rész.mad

Idén is óriási sikerrel rendezték meg az észak-németországi Wackenben a kontinentális Európa legnagyobb metalfesztiválját, ahol közel 80 ezer ember élvezte végig az idei fellépők műsorát. A rendezvényről jó ismerősünk, rendszeres olvasónk és korábbi alkalmi szerzőnk volt olyan kedves, hogy részletesen beszámolt nekünk. Írását két részletben adjuk közre a hosszú hétvége folyamán, íme az első fejezet!

0714sf1Mivel a kollégák nagy része Dream Theateren sznoboskodott, ismét én vagyok kénytelen beszámolni arról, amihez nem értek. Szerencsére nem ez az első eset – lásd a bécsi Exodust –, és persze érdemes megjegyezni azt is, hogy thrash-felelősünk, Kiss Gábor eleve nem is csípi különösebben a Sepultura-családfát. Sok választás tehát nem maradt, pedig eredetileg szórakozni indultam ide is, eredeti ötletemet viszont (miszerint a kombójegy analógiájára kombó-cikket raknék össze a két héttel későbbi Sepu-koncertből és ebből) a főnökség leszavazta – marad tehát a szimpla Soulfly-megemlékezés. Ez mondjuk abból a szempontból sem rossz ötlet, hogy én biztos nem fogom a koncert apropóján szarrá fikázni a csapat utolsó lemezét, mint azt a többiek tennék, már csak azért sem, mert a buli még akkor is minimum zseniálisnak mondható, ha én magam sem hallgatok meg évente átlagosan két-három Soulfly lemeznél többet. Ellenben már másnap mentem volna megnézni őket megint.

0812bsc5Előzetesen kétesélyesnek tűnt, hányan ismerik Magyarországon a Black Stone Cherryt, és most nem mantrázom el a szokásos mondatokat arról, mennyire lassan és érdektelenül reagál a hazai közönség a kint jól futó fiatalabb – értsd: már a 21. században feltűnt – bandákra, ha azokat nem Sabatonnak vagy Korpiklaaninak hívják. Chris Robertsonék első budapesti fellépése ugyanakkor kellemes meglepetést hozott egy bődületes, zsúfolt hajós teltház képében, és az ilyesmi azért egy kicsit mindig képes visszaadni az ember hitét azt illetően, hogy talán nincs még minden veszve. Pláne, hogy a zenekar az utóbbi évek egyik legforróbb hangulatú klubbuliját adta.

dream_theater_k2015_01Harmincadik születésnapját ünnepli a progresszív metal vitathatatlanul legnépszerűbb bandája, a Dream Theater, ezen jeles alkalomból pedig természetesen hozzánk is ellátogattak. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen az ötös szerencsére elég gyakran felbukkan errefelé, egy újabb Dream-koncert azonban minden körülmények között rangos és komoly esemény. Ha pedig olyan csapatok nyitnak nekik, mint a Kamelot és a Special Providence, akkor tényleg bekerül a buli a kihagyhatatlan kalapba.

my_dying_bride_k2015_01A fiatal, mindössze két éve létező RockPart fesztivál egyre nagyobb kedvenc szerkesztőségünk körében, és mind többen utazunk le eltölteni ott egy vagy több napot. Talán nem számít nagy meglepetésnek az a tény sem, hogy a Balaton közelsége is vonzóvá teszi a rendezvényt: fura módon én például még másfél hete is úgy voltam vele, hogy több oknál fogva is kihagyom a RockPartot, aztán a számomra először meglátogatott FEZEN fesztivál mély nyomokat hagyott bennem – többek között egy kiváló, féktelen mulatozást kiváltó Judas Priest-koncerttel, és egy feledhetetlen oda- és visszaúttal –, ráadásul tökéletes nyári hőséget ígértek, így elég gyorsan eldöntöttem, hogy menni KELL, muszáj balatonozni egyet két év után, ráadásnak meg este megnézek pár koncertet, jó lesz mindez.

motorhead_k2015_01A legendák természetéből adódik, hogy az ember egészen máshogy áll hozzájuk, mint egy mezei zenekarhoz. Ha valaki már annyi mindent letett az asztalra, hogy bekerül a rockvilág közmegegyezéssel hozsannázott elit köreibe, akkor vele szemben valóban sokkal elnézőbbek vagyunk, és még egy közepes, netán hakniszagú produkció után is hajlamosak sokan üdvrivalgásban kitörni. Hogy Lemmyre és a Motörheadre illik-e a legenda címke, nem is kérdés, azt viszont, hogy péntek esti, soproni fellépésükre igazak-e a fentebb leírt jelzők, döntse el ki-ki maga. Az azonban nyilván nem véletlen, hogy épp ezekkel a gondolatokkal kezdtem a Volt legnagyobb rock-szenzációjával kapcsolatos recenziót.

0807fezen6Tavaly afféle fesztiválkörképet készítettem, amelyen keresztül inkább a hangulatot és a kavalkádot, a rendezvény sokszínűségét szerettem volna bemutatni és idén sem lesz másképp. Akinek viszont a tavalyi cikk nem tetszett, reményeim szerint az első nap beszámolójából megkapta a szakszerűséget, és nincs ellenére, ha ezúttal is csapongok majd össze-vissza. Ha ellenére van, akkor is megteszem, már csak azért is, mert idén is szórakozni, nem pedig „dolgozni" mentem, és a valóban hibátlan első nap volt amúgy is az igazán „szakmába vágó", hiszen utána papíron sokkal kevésbé tűnt izgalmasnak a felhozatal. De hát a szerdai triászt nyilván nem lehetett volna überelni, hacsak nem egy Bang Your Head-szintű menüsorral, ami – nem kizárólagosan rock-, illetve metalfesztiválról lévén szó – eleve szóba sem jöhetett.

0703slash2A tavalyi remek tapasztalatok okán meglehetős optimizmussal vettük az utunkat ismét Sopron felé: ugyan jól tudtuk, hogy a szervezők továbbra sem teljesen a mi ízlésünk szerint rendezgetik a kínálatot, a régió egyik legjobban szervezett, leghangulatosabb eseményére igyekeztünk. A Volt tulajdonképpeni első napjára éppúgy megtelt a Lővér Kemping, ahogy szokott, a hely befogadóképességét sokszorosan túlnőtt eseményre idén is megérkezni volt a legnehezebb. Bent azonban már nyoma sem volt a fogcsikorgatós beléptetési procedúra kínjainak, és a kegyesen közreműködő időjárásnak hála tényleg csak az nem érezte jól magát, aki nem akarta.

Hónapok óta lehetett tudni, hogy 2015 egyik legfontosabb napja metalilag július 29. lesz, amikor is egy színpadon játszik Székesfehérváron a Judas Priest, a Zakk Wylde vezette Black Label Society, illetve Gus G. és szólózenekara. A kedvező jegyárak és az erős felállás meg is tette hatását, az idei FEZEN első napja helyből nézőcsúccsal nyitott, tényleg valószínűtlenül nagy tömeg gyűlt össze, hogy megnézze a hármast (bár én azért a Punnany Massif – Halott Pénz – Wellhello trió nézőcsalogató vonzerejét sem becsülném le, nyilván ez is alaposan közrejátszott a rekordban). És noha a Black Label és Gus inkább csak a kötelezőt hozták, és bizonyosan nem itt adták életük koncertjét, a headliner Judas Priest vélhetően mindenki igényeit kielégítette.

judas_priest_k2015_01

toto_k2015_01Egyszer láttam eddig élőben a Totót, 2006-ban ugyanitt, és az akkori koncert csalódásként maradt meg bennem. Iszonyatosan vártam Steve Lukatheréket a zseniális Falling In Between lemez után, ők azonban haknira vették a koncertet, amit pedig Bobby Kimball produkált azon a bulin, azt leginkább az ő reputációja érdekében fedje jótékony homály... Azóta persze történt egy s más a legendás csapat környékén, többek között például egy feloszlás is, és a 2012-es koncertről már kizárólag szuperlatívuszos véleményeket hallottam (sajnos nem voltam itthon éppen akkor, de ha mindenki azt mondja, hogy katartikus volt, tényleg nincs okom kételkedni ebben). Ezek, illetve a kiválóan sikerült idei XIV album fényében ismét nagy várakozásokkal indultam neki az estének, így őszintén fájt volna, ha megint csalódnom kell, de szerencsére nem így lett, az öregek minden túlzás nélkül zseniálisak voltak.

Nem tudom röviden leírni, miért okoz számomra felemelő és euforikus örömöt minden alkalommal egy Cannibal Corpse-koncert, de ez az első, 1998-as találkozásunk óta így van. Hosszan ugyan tudnám ecsetelni, de maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül hangoztatom folyamatosan, hogy a Cannibal Corpse a death metal Slayere. Abban a MÁSfajta energiában, amit megmozgatnak, valahol nagyon egy tőről fakadnak, hiába tér el a két csapat zenéje, mint ahogy már leírtam ugyanezt a szinte takkra nyolc hónapja lezajlott koncert beszámolójában. Abban is megegyezhetünk, hogy rossz Cannibal Corpse setlist nem létezik (csak különböző ízlés szerinti szettek), bár ezt egy laikus fül számára hiába magyaráznám: végtelenített zsizsegésen és idegesítő hörgésen kívül nem sokat rejt a CC muzsikája az avatatlanok számára. Aki meg szereti őket, bizonyára velem együtt vigyorgott boldogan az olyan gyöngyszemek hallatán, mint a Sentenced To Burn és a Kill Or Become kettőse, vagy az Addicted To Vaginal Skin (ha már Fucked With A Knife nem volt nagy meglepetésemre), esetleg az I Cum Blood hallatán.

cannibal_corpse_k2015_01

0627st6Mi kell ahhoz, hogy az ember sokadszorra is megegye gyakorlatilag ugyanazt, és még élvezze is? Ha valaki, akkor Mike Muir bizonyosan tudja a nagy titkot, mert a Suicidal Tendencies újabb budapesti koncertjébe ismét nem lehetett belekötni. A Los Angeles-i hardcore/thrash/crossover ikonok az előző hazai buliknál némiképp kevesebb néző előtt léptek színpadra a Budapest Parkban, de hozták a szokásos formájukat, így elégedetlenül aligha távozott bárki is a helyszínről, még a hol enyhén, hol erősebben szitáló eső ellenére sem.

Valahogy úgy alakult, hogy hiába hallgatom a Sepulturát az 1989-es Beneath The Remains lemezük óta, mégis a 2006-os Petőfi Csarnokos koncertjükre jutottam el első alkalommal, pedig jártak erre néhány alkalommal azóta is, igaz, a fővároson kívül. Korábbról pedig az 1993-as Paradise Losttal való közös koncertjüket említeném, ami a megboldogult Rockland nevű szórakozóhelyen volt (ami még korábban diszkóként üzemelt), ám sajnos az akkori fizetésem nem engedte meg, hogy megszámlálhatatlan neves koncertre ellátogathassak egy évben (azévben volt Aerosmith / Mr. Big és a Metallica / Megadeth / The Cult, ezekről viszont komoly emlékekkel rendelkezem). A 2006-os pecsás koncert nyilván már felemás volt számomra, ősrajongóként természetesen jó lett volna látni az eredeti felállást, de hát megkedveltem a derrickes lemezeket is, az a fellépés pedig több mint meggyőző volt. Így kilenc év elmúltával komoly sürgetést éreztem, hogy ismét megtekintsem őket, annak ellenére, hogy emlékem sincs, mikor hallgattam utoljára a második éra albumait, ellenben az Arise és a Chaos A.D. ma is elég gyakran megfordul a lejátszóban.

sepultura_k2015_01

0617bluespills2A nyárindító „best of '70s" hetet nem is lehetett volna megfelelőbben zárni, mint az utóbbi évek legsikeresebb retro-csapatának első pesti bulijával. Külön érdekes volt, hogy mindhárom, az „eseménysorozat" keretében látott banda más-más aspektusból idézi meg a korszakot: a Uriah Heep az eredeti dínók egyikeként ott volt a fénykorban és sokadszorra definiálta újra magát jó évtizede, a Europe gyökerei mindig is egyértelműek voltak, de soha korábban nem jött ez ki ennyire az aktuális zenéjükön, mint az öt-hat éve tettenérhető, a szintén svéd Blues Pills tagsága pedig nemhogy a Heep csúcskorszakában sem született még meg, hanem a '80-as években is éppen csak kósza gondolatként léteztek leendő szüleik fejében.

0728ac52015. július 25. – napra pontosan harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Bon Scott halála által eredményezett sokkból főnix-szerű feltámadást és egy új énekest, Brian Johnsont hozó Back In Black, az AC/DC pedig még mindig aktív. Sőt, a jubileum napján épp Varsóban játszottak, a lengyel főváros pedig ennek eredményeként olyan volt, mintha csak A rock katonáinak sorai elevenedtek volna meg. Lengyel barátaink mindig is fanatikus hívei voltak a rockzenének, és valahogy ebben az országban természetes is mindez, így az is, hogy az óvárosban sétálva, ha beültünk valahová egy sörre, néhány perc elteltével garantáltan felcsendült egy AC/DC-nóta, de a nemzetközi rendőrfelvonuláson résztvevők és kabalaállataik számára is totál magától értetődő volt, hogy a kánikula ellenére már délelőtt feketében masírozó rajongókkal fotózkodjanak. Az egész napnak volt egyfajta békés népünnepély hangulata, ami természetesen csak fokozódott, ahogy közeledett az este.

0615europe1Mivel az elmúlt években tényleg eléggé túlpörgettük a témát, nem feltétlenül terveztem megírni a 666. Europe-cikkemet (már csak Andor kollégánk lelkibékéje miatt sem), de a szerkesztői kérésnek nem tanácsos ellenállni nálunk sem. Emellett persze pár gondolat amúgy is felmerült bennem, érdemes tehát mégis papírra vetni ezeket, hátha érdekel valakit a svédek rajongóin kívül is. Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy nem untam rá a War Of Kingsre a kritika megírása óta sem, ugyanakkor a véleményem sem változott róla. Abban mindenképpen biztos vagyok, hogy bármikor is legyen új Europe-lemez, ott majd muszáj lesz pörgősebbre venni a dolgot, mert a retro-feelinget már tényleg nem nagyon van hova „hetvenesévekesíteni", és így, pont a kapuzárási pánik előszobájában nem feltétlenül szükséges a két-három generációval idősebb Deep Purple tagságának komótos lépteivel haladni. Persze most a konkrét lemez konkrét turnéjának konkrét állomásáról beszélünk, és ahogy az várható volt, jól szerepeltek az új dalok.

0727skindred1Ha van csapat, akikre illik a hazajáró lélek matrica, a Skindred mindenképpen ilyen, Benji Webbe és walesi alapcsapata ugyanis alig több mint fél évvel teltházas, akváriumos bulijuk után ismét Budapesten volt, hogy megörvendeztesse a ragga metal hazai híveit. A koncertet megelőző hét Rockmaratonnal és egyéb programokkal is terhelt volt számomra, így eléggé ki is facsart, de Skindredre muszáj volt menni, mert ugyan Benjiék meglehetősen konstans koncertprogrammal operálnak, bulijaikon mindig óriási a hangulat. Elnézést tehát a Less Than Jake-től, de ezúttal kihagytam őket, hiszen nem sokkal a Skindred meghirdetett kezdési időpontja előtt értem a helyszínre.

0615exo1Nem győzök pironkodni amiatt, hogy gumithrasher létemre egyedül én képviseltem a szerkesztőséget nemcsak a márciusi Death To All-bulin, hanem ezen a másik kiemelt fontosságú eseményen is – én kérek elnézést már előre is, „hülye vagyok hozzá" sorok következnek!

Huszonötödik születésnapját ünnepelte idén a Rockmaraton, ami döbbenetes szám, a szervezőknek pedig sikerült is a jubileumot megfelelően erős felhozatallal emlékezetessé tenni. Annak ellenére, hogy lassan két évtizede járok koncertekre és fesztiválokra, a Rockmaraton eddig valahogy kimaradt, így kellemes meglepetésként ért, hogy van még itthon olyan fesztivál, ahol a '90-es évek közepének Sziget-hangulata köszön vissza. Az idén Dunaújvárosban megrendezett fesztivál ugyanis olyan, ahol tényleg mindenki fullban tolja a rockert, azaz már délután négykor masszívan sörözik, természetesen fekete zenekaros pólóban. Mivel itt nincs se cirkusz-sátor, se kortárs művészeti kiállítás, de még silent diszkó sem, természetes, hogy az arcok piálni és koncerteket nézni jönnek, ami azzal jár, hogy gyakorlatilag minden buli jó nézőszámokkal ment le.

rockmaraton_k2015

uriah_heep_k2015_01Miután az Accept-buli buli előtt - és főleg után - majd' megfagytunk, majd azóta átment rajtunk pár remek vihar, első körben nem bántuk, hogy a sokadik budapesti Heep-koncert is fedett lesz, de tekintve, hogy pont aznap kezdett igazán belehúzni a nyári időjárás, rendesen befülledt a Barba Negra már a P. Box kezdésére is. Persze nincs ezzel gond, hiszen így ellőhetjük azt a közhelyet, miszerint forró hangulatú buli kerekedett az este végére, ugyanakkor a Uriah Heep mindenkori koncertformáját ismerve ebben egy szemernyi túlzás nincs. A nemrég tíz év után lemezzel jelentkezett Boxszal együtt pedig kimondottan erős csomagot kaptunk, és nemcsak azért, mert a Heepben is van egy Box.

atthegates_k2015_01A Hegyalja elmaradásával szívó (vagy nem szívó) tömegekről (vagy nem tömegekről) már mindent leírtak/tunk az elmúlt hetekben, amit lehetett, így felesleges lenne ismét elmantrázni az unalomig ismert tényeket. A lényeg ebben az esetben úgyis ugyanaz, mint a Nightwish esetében: két zenekart a szerencsétlen fejlemények dacára is sikerült megmenekíteni, és felléptetni Budapesten. És mivel a főattrakció, a túl sok legendának kikiáltott bandával ellentétben tényleg underground mítosszá nemesült At The Gates soha nem járt még Magyarországon, különösebben azt sem kell ecsetelnem, mitől volt történelmi ez a forró csütörtök este a Tisza-part helyett a Dürerben.

0611sf1Szép lassan hagyománnyá válik, hogy nagyjából félévente minőségi, ám nem túlzottan ismert kiscsapatokat felvonultató, kvázi minifesztiváloknak ad otthont a Dürer kisterme. Május utolsó napján is valami hasonló történt, mikor a Skull Fist headlinerkedése mellett hat brigád lépett színpadra.

0716nw5A kedd estém az energikus, cicomamentes thrash metal jegyében telt el a Rockmaraton második napján, a szerda azonban egész másfajta szórakozást kínált. Mivel a Hegyalja Fesztivál (pontosabban Kingdom Of Hegyalja) sajnos idén is földbe állt, a szervezők átmentették a Nightwish fellépését a Petőfi Csarnokba, így néhány kompromisszum árán ugyan, de az érdeklődők megnézhették a 2000-es évek heavy metaljának manapság tán legnépszerűbb csapatát.

stvitus_k2015_05Élőben még nem volt szerencsém a kultikus ős-doom Saint Vitus legénységéhez, így kapóra jött ez a hajós buli, ráadásul a zenekar sok szempontból kuriózumnak számít napjaink fémzenei dömpingjében. Wino tavalyi balhéi miatt nem csoda, hogy a főnök Dave Chandler jobbnak látta reaktiválni a zenekar első énekesét, Scott Reagerst, amit én a koncert fényében mindenképpen helyes döntésnek gondolok. Valószínűleg a turnéélet is kiszámíthatóbb Scott mellett, aki két évtized után tért vissza a zenekar élére.

0714toto5A belgiumi Rock Zottegem amolyan igazi másodvonalbeli fesztiválnak tűnik, amelyet már vagy két évtizede rendeznek meg a flamand viszonyokhoz mérten a semmi közepén – Brüsszeltől körülbelül 50 kilométerre – található álmos kisváros hatalmas kukoricaföldje mellett. A korábbi években olyan húzónevekkel lehetett itt találkozni, mint a Europe, Alice Cooper, a Sepultura, a Status Quo, Iggy Pop és a ZZ Top – mindez tíz évre elosztva, szóval így átböngészve a korábbi évek felhozatalát, úgy tűnik, hogy minden évben maximum egy-két olyan előadót sikerült felmutatni, akikért érdemes elgondolkodni a látogatáson. Idén a kétnapos esemény headlinerei – a Toto és Ed Kowalczyk mellett – a Novastar, a Placebo és az Arsenal voltak, amelyek vonzereje az én esetemben a nullát közelíti alulról, így fel sem merült volna, hogy tiszteletemet tegyem a rendezvényen, ha egy hónapja nem kényszerültem volna a leküzdhetetlen fizikai távolság miatt kihagyni Steve Lukatherék mindenki szerint zseniális budapesti produkcióját.

0609kiss2Bár eredetileg csak csütörtökre készültem, a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően végül a Rock In Vienna harmadik napjára is eljutottam. Igaz ugyan, hogy csak este kilenc körül estem be, de még így is időben érkeztem, hogy a KISS 40. szülinapi turnéjának bécsi állomását elcsípjem. Gene Simmonsék egyikei legrégebbi kedvenceimnek, ráadásul élőben tényleg hihetetlen showt produkálnak, így a felejthetetlen élmény borítékolható volt. Tulajdonképpen két órával a buli kezdete után úgy voltam vele, hogy valóban különleges élményt nyújtottak – épp csak ezúttal nem úgy, ahogy azt előre elképzeltem.