0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

motley_crue_k2015_01Mi mással ünnepelhetné az ember a névnapját, mint egy jó kis búcsúturnés Mötley Crüe-koncerttel Münchenben? Amilyen jó ötletnek tűnt mindez pár hónappal ezelőtt, a koncert előtti pár napban annyira kétségessé vált az egész utazás a Lufthansa-sztrájk miatt. Még a koncert előtti nap reggelén is kérdéses volt még, hogy megyünk-e, ha igen, miképp jutunk ki, így sebtében készült is néhány vészforgatókönyv. Végül sikerült átbookoltatni a repülőjegyet egy berlini átszállással, és ugyan korábban kellett kelni az eredeti járat indulásához képest, de a repülés nagy rajongójaként boldogan elviseltem, hogy aznap kétszer suhanhattam a felhők felett-alatt, az meg teljesen részletkérdéssé vált, hogy másnap este miképp jutunk haza.

1123ghost5Ugyan a Barba Negrában fokozott biztonsági ellenőrzést ígértek a párizsi terrortámadások után, mindez végül annyiban merült ki, hogy a megszokottnál több marcona kinézetű, de amúgy roppant udvarias kidobó állt a bejáratnál. Kilométereken át kígyózó sorokat és akkurátus, mindenre kiterjedő átvizsgálást én személy szerint nem tapasztaltam. Nem tudom, mindez annak tudható-e be, hogy a Ghost első magyarországi jelenésén végül finoman szólva sem hágtak egymás nyakára az emberek, vagy csak a szokásos első fellángolás utáni, jellegzetes magyar beleszarásról van szó, de a lényeg úgyis az, hogy a buli szerencsére mindenféle zavaró tényező nélkül ment le. És aki eljött megnézni az utóbbi évek egyik legmegosztóbb, legnagyobb médiafigyelmet kapott rockzenekarát, az vélhetően remekül is érezte magát.

annihilator_k2015_01Tizenkét éve, gyakorlatilag tehát még egy másik életben játszott utoljára Budapesten az Annihilator, akik természetesen nem is az Annihilator lennének, ha a mostani felállásnak az egyetlen biztos pontot leszámítva bármi köze lett volna az eddigi két magyar koncerten látotthoz. Ember legyen a talpán, aki képes számon tartani, ki mindenki fordult meg az utóbbi több mint két és fél évtized során Jeff Waters oldalán, de a hosszas várakozás után, ehhez illően szép nézőszám előtt lenyomott hajós buli aligha okozhatott csalódást bárkinek is. Pláne, hogy a gitározás mellett az éneklést is ismét magához ragadó főnök továbbra is mágnesként vonzza magára a tekinteteket a színpadon, és ugyan társai is abszolút felkészült muzsikusok, továbbra is nyilvánvaló: itt bizony one man show-ról beszélünk.

slash_k2015_01Az utóbbi hetekben egyértelműen az a kérdés foglalkoztatja leginkább a rockszerető közvéleményt, hogy vajon tényleg lesz-e Guns N' Roses reunion (igen!), abban benne lesz-e Slash (igen!), és vajon mindez az Appetite For Destruction- vagy a Use Your Illusion-felállás feléledését jelenti-e majd (egyelőre úgy néz ki, egyikét sem). Annak ellenére, hogy sok mindent sejteni lehet már az itt-ott elcsepegtetett információ-morzsákból és szándékoltan lebegtető nyilatkozatokból, hivatalosan még semmit sem jelentettek be, de a levegőben kétségkívül ott van a dolog, ha pedig végül tényleg megvalósul, akkor az a Black Sabbath búcsúturnéja mellett egészen bizonyosan a jövő év legnagyobb durranása lesz. Szóval most mindenki a GN'R-ről beszél, ez pedig nyilvánvalón jól jön Slashnek is, aki mindemellett természetesen saját pecsenyéjét is tovább sütögeti. Ha figyelembe vesszük, hogy a Guns újjáalakulása mennyi puskaporos hordót rejt majd, amelyek bármelyike felrobbanhat egy pillanat alatt, a bongyori gitárhős legokosabb húzása valóban az, ha maximum kissé pihenteti Myles Kennedyékkel remekül működő formációját, de semmiképpen nem dobja sutba.

A 2008-as hajós koncert és a 2012-es Club 202-es buli után harmadszorra játszott Budapesten a House Of Lords, és az este tapasztalata igazából megint ugyanaz: lehet, hogy régen minden jobb volt, és biztos, hogy a zenekar egy mára sajnos végleg a múlt részének számító stílusban alkot, viszont csakis becsülni lehet, hogy előre tekintgetnek, és nem kizárólag abból akarnak megélni, amit 1987 és 1992 között letettek az asztalra.

house_of_lords_k2015_01

1115gr3Bár az utóbbi években jócskán el voltunk eresztve Gamma Ray koncertek tekintetében, a november elején a Club 202-ben tartott újabb szeánsz finoman szólva sem ígérkezett átlagos alkalomnak, hiszen a magyar közönség most láthatta első ízben élőben azt a Frank Becket, aki korábban ugyan dolgozott már a csapatnak háttérvokalistaként, idéntől azonban hivatalosan is a kötelék tagja, méghozzá énekesként. A zenekar fennállásának huszonötödik jubileumát ünneplő turné ráadásul már csak programja miatt is különlegesnek ígérkezett.

1013apo3Az Apocalyptica rendesen kinőtte magát az elmúlt húsz évben. A finn csellisták hobbiprojektjeként indult zenekar simán megtölti a Barba Negrát, a hazájukban, illetve az Államokban elért sikereiket pedig inkább hagyjuk is. Bár a fiúk többször jártak már Magyarországon, jó ideje nem tették tiszteletüket errefelé, így nem ért különösebb meglepetésként, hogy gyakorlatilag telt ház várta őket. Egyrészről népszerűségük folyamatosan nő, másrészt pedig a PeCsa szanálása miatt előtérbe került Barba azért jóval kisebb, mint a városligeti helyszín volt, így egy-egy nagyobb kaliberű produkció könnyen csordultra tölti.

1113slayer2Kétségtelen, hogy az idei év egyik legfontosabb eseménye a Slayer új albumának megjelenése volt. Amellett, hogy már érkezése előtt hónapokkal is mindenki arról beszélt, vajon mivel fog előrukkolni a banda, vagy egyáltalán beszélhetünk-e még Jeff Hanneman és Dave Lombardo nélkül Slayerről, a Repentless megszületését követően is egyértelműen a középpontban maradt a négyes. Szerencsére a Kerry King által vezetett thrash-monolit meglehetősen összekapta magát a tizenkettedik albumra, így a rajongótábor nagy részét is sikerült meggyőzniük létjogosultságukról, mivel pedig a Repentless a többség számára várakozásokon felül sikerült, az aktuális lemezbemutató turné is komoly nézőszámokkal fut. Természetesen a bécsi koncert is teltházzal ment le, én pedig a sok tökölés miatt majdnem le is maradtam róla, de aztán a körülmények szerencsés együttállásának (és egy Shock!-olvasónak) köszönhetően végül mégis a Gasometerben kötöttem ki. A Slayer fellépése mellett a buli igen komoly vonzerejét adta az is, hogy abszolút kedvenceim előtt nem akárkik melegítettek be, hiszen mind az Anthrax, mind pedig a fél nyolckor nyitó Kvelertak önmagában is tényező, még ha más-más szinteken is.

Új albumával érkezett hozzánk Joe Satriani, és a Shockwave Supernova lemezbemutatóját a Kongresszusi Központban tartották, ami jellemzően nem a hangos rockbulik helyszíne. Ahogy néztem, a gitárhős máshol is színháztermekben lépett fel a turné korábbi állomásain, így vélhetően koncepció lehetett a helyszínválasztás. Roppant kíváncsi is voltam, hogy egy ilyen, a megszokottól meglehetősen eltérő atmoszférájú közegben miképp működik majd a zene és a látvány.

Prognosztizálható volt, hogy a Nightwish kitermeli majd a saját oldalhajtásait, és azok közül az ígéretesebbek, izgalmasabbak saját, erős tábort fognak maguk mögött tudni. Sem a Delain, sem az Amberian Dawn nem először járt nálunk, de ha jól érzékelem, most kezdenek nálunk is igazán befutni (az Anneke-féle új formációt direkt nem írtam most ide, hiszen ebben a felállásban ez volt a bemutatkozásuk Magyarországon). Mondhatnám úgy is, aznap este mindenki megtalálhatta a számítását: volt, aki az előzenekar, volt, aki Anneke, a legtöbben pedig a Delain miatt jöttek. Nem nehéz kitalálni, hogy engem a középső fellépő érdekelt, de ha már ott kellett lennem korán, nem késtem le az előzenekart sem.

1007kfb4Bátran kijelenthetjük, hogy a KISS Forever Band hazánk tribute zenekarainak legjobbja. Bár feldolgozás-csapatok között több igen kiváló produkció is van az országban (elég csak a sajnálatos egybeesés folytán Váry Marciékkal ezen a szombat estén épp egyszerre, csak máshol játszó Iron Maidnemre gondolni), ilyen elhivatottsággal és minőségben tán senki sem nyomja. Nem véletlen, hogy a kezdeti hobbizenekarból az elmúlt húsz évben külföldön is ismert és elismert produkció fejlődött ki, amely néhány igen rangos elismerést is kivívott az évek során. A KISS Forever Band idén ünnepli huszadik születésnapját, az ünnepi koncertre pedig pedig Bruce Kulick, a KISS 1984-től tizenkét éven keresztül regnáló szólógitárosának fellépése tette fel a koronát.

1109sh2A jelenlegi, elképesztően sűrű koncertszezonban különösen merész húzásnak tűnt, de teljes sikert aratott Jørgen Munkeby társulatának azon ötlete, hogy az őszi Shining-turnét egészen hazánkig elhozzák. A sikersztoriban nyilván nem elhanyagolható része van a jazzbolond skandinávok kultuszának, hírhedten remek koncertteljesítményének, no meg persze a pár héttel ezelőtt napvilágot látott friss albumon elővezetett felső kategóriás közönségetetésnek is. A csillagok szerencsés együttállása ezúttal meglepően sok embert fordított az A38 hajó irányába, akik ezen az estén nem is szenvedhettek hiányt egyetlen remélt összetevőben sem. A főfogásnak azonban illő módon meg is kellett még ágyazni.

0930btbamTekintettel arra, hogy a Between The Buried And Me idei Coma Ecliptic albumát hónapok óta hallgatva továbbra is komoly esélyesnek tartom az év lemeze címre, fel sem merült, hogy brüsszeli jelenésüket kihagyjam, pláne, hogy három évvel ezelőtt nem láttam őket a Dürerben. Itt-ott látott/hallott korábbi koncertfelvételek alapján sejtettem, hogy nem csak lemezen, hanem élőben is elementáris erő rejtőzik az észak-karolinai srácokban, de amit ezen az estén nyújtottak, az még ennek tudatában is mellbevágó élmény volt.

1103kr1Néha jogosan ér minket az a vád, hogy nem foglalkozunk eleget a magyar rockélet nagy öregjeivel, aminek pusztán a pénzért írott bércikkek miatti kapacitáshiány az oka, hiszen amúgy ez a téma a bandák stabil, lojális és igen nagyszámú tábora révén nagy olvasottságot generál(na). Nem mellesleg pedig az általános rinyálás ellenére a rockélet nagyon is pörög: klasszikusaink rengeteget koncerteznek különféle formációikkal az ország minden területén. De a magam részéről mindenkit megnyugtathatok: sok magyar bulira járunk, és hallgatjuk a hazai kiadványokat is, bár való igaz, hogy a régi nagyok fellépéseit elsősorban én látogatom. És amikor valami jelentős apropó merül fel, pont azért írok róluk szívesen, mert így mindig akad pár gondolatom, amit kedvem lenne megosztani. Nyilván a szomorú apropó is apropó, de persze ez alkalommal szerencsére volt pozitív is.

0929gh1Bár „A Rock Hangja" korát (és jóval fiatalabbakat) megszégyenítő aktivitást mutat, tehát folyamatosan jelen van a színtéren, őszintén megdöbbentem, amikor ráébredtem, hogy pontosan tíz éve nem láttam élőben. Pláne, hogy előtte három éven belül háromszor is sikerült elcsípni Glenn atyánkat, kétszer a Hughes-Turner formációval, egyszer pedig az akkoriban felfutó A38-on (utóbbi volt 2005-ben). Valahogy hallgatóként is kissé eltávolodtam tőle, pedig a Black Country Communion első albuma tökre tetszett. De az Öreg annyira pörög, hogy baromi nehéz vele lépést tartani.

1102akela1Visszatekintve úgy tűnik, magyar metalklasszikusok hetet tartottam, hiszen hét nap alatt megjártam a PeCsa zárófesztet, egy 41 főnél alacsonyabb nézőszámú, de Gidóék által fesztelen hangulatban végigörömzenélt Fáraó-klubbulit (erről megemlékezni sajnos nem volt-lesz kapacitásom), és minderre az Akela negyedszázados jubileuma tette fel – na, nem feltétlenül a koronát, mert esetükben ez elég hülyén veszi ki magát, tekintve, hogy farkasgúnyában szokták kezdeni a bulikat. Ugyanakkor más odaillő fejfedő nem ugrik be, mert a két és fél órás monstre esemény után két nappal sem tudok mást mondani, mint ami az első gondolatom volt a végén: valahogy így kell évfordulót ünnepelni.

0929nile1Nagyszerű hagyományokat visz tovább a 2010 után végre újra megrendezett Undead fesztivál, hiszen a death/black metal irányultságú eseménysorozattal olyan bandákat sikerült már elhozni hazai színpadokra, mint a Dissection, a svéd Shining vagy a Rotting Christ. Legendás hírű csapatok szempontjából most sem szerepelt rosszul a mulatság, ahol idén a halálfém állt a célkeresztben, a Nile és a Suffocation személyében pedig túlzás nélkül igazi húzóneveket sikerült leigazolni. Más-más okból, de mindkét említett bandára igaz, hogy lemezes teljesítményüket egyre csökkenő izgalommal követem, viszont arra, hogy a színpadon igazi nagyágyúkként fognak üzemelni, kellő bizonyossággal lehetett számítani. Számításaim azután félig-meddig be is igazolódtak egy igazán felszabadító erejű este formájában.

1029sdi4Néhány nappal ezelőtt, a Venom Inc. koncertje kapcsán azon lamentáltam, hogy egy-egy buli esetében mennyire kiszámíthatatlan itthon, mennyien mennek majd el rá. Míg Mantasékra előzetesen a végül megjelenteknek legalább a háromszorosát vártam, addig arról is meg voltam győződve, hogy a debreceni S.D.I.-koncerten jó, ha ötvenen leszünk. Szerencsére ismét tévedtem, ezúttal ugyanis durván alábecsültem az érdeklődést.

A Machine Head után újabb olyan zenekart húzhatok ki a listámról, amelyet nagyon régóta hallgatok, de valamiért mégsem láttam őket soha. Pedig a Spock's Beard számtalan alkalommal járt már nálunk, de valahogy mindig úgy alakult, hogy közbejött valami, ami miatt ki kellett hagynom a fellépésüket – többnyire az utolsó pillanatban. Csodálkoztam is, hogy aznap hétfőn semmiféle váratlan akadály nem bukkant fel, és délután még egy kellemes interjút is sikerült készítenünk a rendkívül kedves Alan Morse-szal. 

paradise_lost_k2015_01Közhelyszámba megy a megállapítás, amely szerint a Paradise Lost nem tartozik a világ legjobb koncertzenekarai közé, és soha nem is tartozott. Nekem személy szerint meggyőződésem, hogy a csapat annak idején, a '90-es évek második felében többek között – a One Second és Host lemezek által hordozott túl radikális váltások mellett – éppen hullámzó élő teljesítménye miatt nem is tudott tartósan megkapaszkodni a műfaj élmezőnyében, holott a dalaik alapján simán ott lett volna a helyük. Mindez azonban persze nem azt jelenti, hogy nem tudnak jó koncerteket adni, ha éppen összeáll náluk a kép, és a Dürer Kertben adott hétfő esti fellépésük éppen erre szolgáltatott most kiváló példát. (D.Á.)

0923arjen3Gyakran használja az ember ezt a közhelyet, de ebben az esetben kár fukarkodni a jelzőkkel: idén, sőt, megkockáztatom, az utóbbi években biztosan egyetlen zenei eseményt sem vártam annyira, mint Arjen Lucassen mester talán legjobb alkotása, a The Human Equation színpadi változatát. Nem lehet mondani, hogy ne éheztette volna ki saját fanatikus közönségét, hiszen nemcsak erre a dobásra kellett egy teljes évtizedet várni, hanem általában is igen ritkán lehet az Ayreon bőséges életművével élőben találkozni. Tiszta sor, hogy ha viszont végre színpadra kerül a mű, akkor ennek csak és kizárólag akkor lehet értelme, ha adottak hozzá az elképzelhető leggrandiózusabb, legtökéletesebb körülmények. És ebbe természetesen az énekesek személyétől kezdve a helyszínen keresztül a zenekarig és a merchandise-ig minden beletartozik, vagyis csakis a maximumban érdemes gondolkodni, és szerencsére ezt a véleményt a Mester mellett a produkció létrehozói – elsősorban Yvette Boertje producer/dramaturg/rendező és Joost van den Broek zenei vezető – is egyértelműen osztották.

1028opeth1Eleve tudni lehetett, hogy Mikael Åkerfeldték nem szarral gu rendesen megadják a módját a zenekar fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő jubileumi turnénak. Persze eddig sem lehetett őket igénytelenséggel vagy hakni-bulikkal vádolni, s alapvetően minden alkalommal igyekeznek valalmi pluszt nyújtani, de ez a mostani kör még az ő szintjükön is komoly vállalkozásnak tűnt. A turné setlistje ugyanis csaknem háromórás, közte egy rövid sör- (illetve, jó belga szokás szerint: gofri-) szünettel, amelybe a szintén idén jubiláló, teljes egészében elhangzó Ghost Reveries album mellett egy kvázi-best of műsor fér bele.

0920mh8Ugyan az évek során beesett nekik két fesztiválos buli itthon, de bármilyen furcsa, a Machine Head soha korábban nem járt önálló fellépésen Magyarországon, Budapesten pedig mindössze egyszer játszottak eddig, 1994-ben, a Slayer nyitócsapataként azon a bizonyos legendás bulin az Olimpiai Csarnokban. Ezek után senkit sem érhetett meglepetésként, hogy a Barba Negrába leszervezett, már előzetesen is maratoni hosszúságúnak ígért, előzenekar nélküli koncert majdnem egy hónappal előbb betelt, és Robb Flynnéket valóságos izzasztószauna fogadta.

orhaned_land_k2015_01Különleges akusztikus előadással érkezett hozzánk az izraeli Orphaned Land, és hangos hangszerek helyett egy német hattagú kórus, a Stimmgewalt kísérte őket. A némelyest furcsán szervezett koncert első fellépője egy német opera-metal csapat, a mollust volt, és mivel rájuk kerestem koncert előtt, úgy gondoltam, az élet túl rövid ahhoz, hogy őket is megnézzem. A helyszínre érve épp szerelték szét a cuccaikat a színpadon talpig jelmezbáli szerkóban, ami csak megerősített a döntésemben. A pontos kezdést sem lehetett tudni sehol, de aligha ezért voltak elég kevesen: talán az elektromos hangszerektől megfosztott zenekar sem annyira vonzó az őszi koncertdömpingben.

0919sbElég régen, már valamikor tavasszal, a turné meghirdetésének napján bevéstem a naptáramba a szeptember 16-i dátumot egyrészt azért, mert a Spock's Beardet lényegében akármikor, akárhol jó látni, másrészt pedig azért, mert a sors eddig valahogy mindig úgy hozta, hogy a Special Providence különöböző hazai fellépéseiről csúnyán lemaradtam, most viszont két legyet tudtam egy csapásra leütni.

1022venom3Annak ellenére, hogy papíron elég erősnek tűnt ez az összeállítás, számomra meglepő érdektelenség fogadta a Dürer nagytermében fellépő Venom Inc. – Vader kettőst. Eddigi tapasztalataim alapján egy jól csengő név még abban az esetben is sokat jelent, ha ugyanazok az arcok másik, és általában újabb bandájukkal nem játszanak épp tömegeknek. A Venom pedig minden kétséget kizáróan kultikus brand, ráadásul a szintén komoly múltra visszatekintő, a death metal élvonalába tarozó Vaderrel karöltve érkeztek, így végképp érthetetlen volt számomra, hogy jó, ha százan lézengtek a klubban.

philm_k2015_01Dave Lombardóról elég sok mindent olvastunk-írtunk az elmúlt két évben, mióta ismét kikerült a Slayerből, így ezt most nem is nagyon vesézgetném a kelleténél jobban, ugyanakkor nem tagadom, a Philm első magyarországi koncertje némiképp árnyalta bennem a történtekről kialakult képet. Ami ettől még természetesen továbbra sem lett fekete-fehér, nyilvánvalóan mindkét félnek bőven van sara és igaza egy ilyen helyzetben (mint ahogy ugye egy párkapcsolatban sem lehet soha csak az egyik hibája a szakítás), viszont a Slayer tagjai által az évtizedek során indirekt módon többször is pénzéhesnek titulált dobos esetében aligha kérdőjelezhető meg: a mai napig szívvel-lélekkel teszi a dolgát – amiben történetesen a mai napig ő a legjobb a saját stílusában.