0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

1126max1„Találkozás egy régi szerelemmel, / Rossz randevú, de megbocsájtható. / Egy torz mosollyal búcsút int az ember, / Miközben érzi, sírni volna jó" – énekelte Kovács Kati valamikor a '70-es évek derekán, és ugyan nem vagyok száz százalékosan meggyőződve arról, hogy Szenes Iván a Cavalera testvérek Barba Negra-beli fellépéséről írta meg ezeket a halhatatlan sorokat, a nagy büdös helyzet az, hogy arra is tökéletesen felhasználhatók. Mert hát valóban régi szerelem a dolog, nem is kicsi, mert ha te is a '90-es években voltál középsulis, akkor kötelező jelleggel imádtad valamelyiket, de inkább mindegyiket az alábbiak közül: Pantera, Machine Head, Fear Factory, és persze Sepultura. Most pedig az utóbbit alapító, azt csúcsra járató, majd ilyen-olyan okokból el is hagyó testvérpár, Foxi és Maxi, akarom mondani Max és Iggor (ennek meg mikor lett két g a nevében?) Cavalera visszatért a Gyökerekhez!

1125steve4Steve Harris nem tud nyugton ülni a seggén! Miután az Iron Maiden befejezte a koncertezést az idei évre, ő ahelyett, hogy otthon pihengetne, aktivizálta British Lion névre hallgató projektjét, hogy novemberben és decemberben lenyomjon velük egy igen intenzív európai kanyart. Bár a British Lion lemeze négy éve jelent meg, és finoman szólva sem aratott osztatlan sikert (sőt, tulajdonképpen a basszusgitáros kapott érte hideget-meleget), Harris neve önmagában is jelent akkora húzóerőt, hogy borítékolható volt: aktuális új lemez nélkül is bevonzza majd az embereket. Így is lett, bár a magam részéről a megjelent három-négyszáz főnél jóval több érdeklődőre számítottam, hisz a Maiden nálunk is arénazenekar, tagjait pedig elég nehéz elcsípni. Ezzel a bulival kapcsolatban pedig már jó előre belengették a szervezők, hogy van remény valamiféle közönségtalálkozóra vagy dedikálásra.

1121vi1Valahol törvényszerű volt, hogy a jelen koncertdömpingben egy Vulture Industries koncert a Yukban nem vonz majd tömegeket, a valóság azonban még a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta. Az a pár ember, aki viszont ténylegesen vette a fáradságot, és átfáradt Óbudára, bizonyára tudatában volt az esemény különös jelentőségének. A honfitárs Sulphurrel kiegészült Keselyűk egy egészen valószínűtlenül hangzó, magyar-román miniturnét bonyolítottak ezekben a napokban, négy romániai és mindössze egy hazai megállóval. Az pedig, hogy a Bjørnar Nilsen Színház budapesti vendégjátékát látni kell, számunkra egyáltalán nem lehetett kérdés.

A Nagy Őszi Koncerthét utolsó előtti állomásaként (szerdától vasárnapig egyfolytában koncerten voltunk ugye, ahogy ez eme hasábokon is tettenérhető) modern Lehelként vettük be ideiglenesen Augsburg városát, és bár ezt szomorú aktualitású pótcselekvésnek szántuk az Annihilator-bulit (Tyketto lett volna a környéken, amit családi haláleset miatt lemondani kényszerültek), abszolút megkoronázta a hétvégét. Még úgy is, hogy a pár nappal korábbi Obituary / Exodus / Prong és Overkill / Crowbar összeröffenéseknél súlyosabbat nehezen tudtunk idénre elképzelni. Persze Jeff Waters a közös gyökerek ellenére is mindig is szofisztikáltabb (megkockáztatom, az említett kollégákénál változatosabb) zenében utazott, ami persze nem feltétlenül predesztinálta arra, hogy náluk népszerűbb legyen, de a tábora legalább annyira fanatikus, mint a fenti bandáké.

1103suianLegtöbbször a hátam közepére sem kívánom az olyan estéket, ahol a főattrakció előtt három előzenekar is fellép, mivel az esetek többségében ezek teljesen érdektelen, átlagos csapatok koncertjeit jelentik, akiket az ember jobbára csak végigszenved. A Suicidal Angels újabb hazai fellépése köré szervezett mini-fesztivál azonban kivételt jelentett, mivel az este négy fellépőjének mindegyikére kíváncsi lettem volna szólóban is, együtt pedig kifejezetten erős pakknak számítottak.

1122saxon1Idén februárra már megvolt a jegyem ennek a turnénak az eredeti verziójára, ahol a Saxon és a Girschool után a Motörhead lett volna a főbanda. A sors azonban közbeszólt, Lemmy papa már az örök vadászmezőkön pengeti a Rickenbackert, így pedig természetesen az egész turné ment a levesbe. A Saxon és a Girschool azonban önmagában is érdekes párosítás, a fél évvel eltolt, kisebb helyekre átszervezett turnéra pedig becsatlakozott a Last In Line is, így kifejezetten erős csomag kerekedett ki a dologból.

1102ukj3Egy hónap eltéréssel épp három éve láttam itt az Ugly Kid Joe-t, az a buli pedig annyira király volt, hogy mikor megtudtam: újra Bécsben koncerteznek, nem is volt kérdés, hogy ismét ott a helyem. Még úgy is, hogy ezúttal nem egy hasonló kaliberű csapattal érkeztek. Annak ellenére, hogy régóta szeretem az zenekart, három évvel ezelőtt fogalmam sem volt róla, mit is várhatnék tőlük élőben, az a koncert azonban annyira jól sikerült, hogy egyrészről simán mosták vele az akkori turnétárs Skid Row-t, másrészről pedig elérték nálam, hogy innentől kezdve amikor csak lehet, megnézzem őket.

1121loa1Mikor néhány évvel ezelőtt Keith Caputo elhatározta, hogy nővé lényegül át, és Minaként folytatja életét, úgy tűnt, ez egyben a Life Of Agony végét is jelenti. A csapat háza táján ezután totális csönd honolt, mígnem 2014-ben bejelentették, hogy újra együtt vannak, pár hete pedig arról jöttek hírek, hogy mindennemű felhajtás nélkül, szép csendben összehoztak egy új lemezt, amely jövőre meg is jelenik, természetesen Minával a mikrofon mögött. Számomra pedig ez egyértelműen az év legjobb hírei között szerepel, a River Runs Red ugyanis ott van a legnagyobb kedvenceim között, azok az élmények pedig, amelyeket a két korábbi LOA-koncertemen sikerült begyűjtenem, örökre belém égtek.

1031ab1Október 23-a idén is emlékezetesen telt. Volt, akinek a síppal, dobbal, nádihegedűvel köszöntött '56-os megemlékezések miatt, míg másoknak mindenféle hangos rockkoncertek okán. Stábunknak is igencsak sűrűvé vált az este: akadt, aki Evergrey-hangversenyre, akadt, aki az Enslaved és barátai által celebrált fekete misére látogatott el, nekem pedig az idei év egyik legérdekesebb rock-rendezvénysorozatát jelentő (Karma To Burn, Cough/Elder, Yawning Man, soroljam még?) Desszertfeszt legújabb felvonása jutott, a Dürer Kert középső termében.

1117over3Újabb perfekt turnéösszeállítás: két totálisan más zenében utazó, ám lojális táborral rendelkező, híresen jó koncertbandának számító formáció egyesítette erőit, akiket rendszerint még az is feltétel nélkül elismer, aki amúgy nem kimondott rajongójuk. Arról persze lehet vitázni, mekkora a keresztmetszet az Overkill és a Crowbar táborában, de szerintem az ilyesmi lényegtelen, egy efféle turnéval alapvetően mindenki jól jár, és ha tömegnyomor nem is alakult ki, azért elég szép létszámú közönség fogadta a párost és két nyitócsapatukat a Barba Negrában.

1031wisdomNoha a Wisdom zenekart ma már minden tiszteletem mellett sem tartom túlságosan izgalmasnak, évről évre megrendezett fesztiválszerű pesti nagykoncertjükért pont ugyanakkora respekt jár, mint lényegében bármilyen professzionális megnyilvánulásukért. Betudható ez részben a külföldi vendégeiknek, amelyek idén kimondottan erős csomaggal csábították még azokat is, akiket netán a hideg is kiráz a germán alapú heavy metaltól. Nem feltétlenül tartozom ezek közé, de azért a headliner buli alatt tényleg elgondolkoztam azon, hogy én erről a zenéről már tényleg nem tudok semmi érdemlegeset írni, amellett hogy profin tolják, de rettenetesen paneles. Mégis, a nép ezt kajálja jobban, mint az amcsi típusú fémet, amit mára már régen elfogadtam, sőt, meg is értettem. Egész egyszerűen jobban megfogja, megszólítja a szélesebb metal közönséget, mert hepibb, vidámabb, könnyebben befogadható, kikapcsolódást nyújt azoknak, akik a heavy metal egyszerűbb üzeneteire vevők, vagy egyáltalán nem vágynak üzenetekre.

1116exo1Sokszor leírtuk már, mennyire fárasztó és értelmetlen tud lenni egy-egy turnécsomag, ahol a főzenekar és fő supportja mellett két-három(-négy-öt) további, amúgy teljesen érdektelen nyitóbandát kell végigszenvednie a közönségnek, és mire eljutunk a tetőpontra, már mindenki jóval túlterheltebb a kelleténél agyban, testben és fülben is. Nos, a Battle Of The Bays turné ezzel szemben pont azt szemléltette, hogyan kell ezt csinálni: adott három csúcskategóriás csapat, akik nagyban különböznek, ám önmagukban is legendás nevek, és mindehhez egy kezdőnek tekinthető banda szállítja a bemelegítést. Itt bizony nem lehetett tévedni.

The CureAmikor a koncert napján egy kicsit utánakotortam régi kedvenceimnek, döbbenten kiáltottam fel: basszus, Robert Smith nem lehet 57 éves! Pedig de, és ugyan az idő jóval szaporább ütemben múlik, mint azt szeretnénk, az idősödő tupírkirályon mindez csak nyomokban látszik, hiszen uszkve huszonöt éve is pont ugyanígy nézett ki: hanyagul elkent rúzs a szájon, erős smink a szemhéjon, és persze az a minden madárfészket megszégyenítő lakkozott frizura a feje tetején. Jó, sarkítottam, hiszen azért rajta is látszik az idő nyoma: kövérkés krumpli-testalkatot fejlesztett, de ha rávetíted ezt a külsőt bármilyen más korabeli férfira, azonnal érzed, hogy az azért marhára nem stimmelne. Ellenben Robert Smith csak úgy öregedett, mint... Robert Smith. Nem vált önmaga paródiájává, és ez azért becsülendő, akárhogy is nézzük. Persze ne intézzük el csupán vele a The Cure zenekart, noha a körülötte lévő zenészek nevét ANNYIRA nem jegyeztük meg még a hőskorszakban sem, pedig mondjuk Simon Gallup basszusgitáros is legalább annyira ős-tagnak tekinthető (ha nem vesszük figyelembe a zenekar történelmében azt a három éves kis másfelé kacsintását), mint Robert.

Sok egykorú pályatársukhoz hasonlóan nemrégiben a Blind Myself is bedobta a törölközőt, ami még akkor is komoly pofonként ért, ha ismeretségünk nem nyúlik több évtizedes hosszúságúra. A zenekar 21 éves életművéből igazán csak az utóbbi fejezet áll közel hozzám, név szerint a Négyszögöl lemez, és az ott barázdába préselt, intelligens HC-pop vegyület. A búcsú miértjét kapcsolódó interjúnkban meglehetős alapossággal körbejártuk, arra nem is kívánnék több szót vesztegetni azon kívül, hogy érthetőnek, indokoltnak tartom a kiszállást a Nagy Magyar Underground Mókuskerékből. Az utolsó klubbuli mindennek fényében természetesen kihagyhatatlan volt.

oceans_of_slumber_k2016_01Alaposan besűrűsödött az év végi koncertszezon, olyannyira, hogy október 23-án két olyan bulit is rendeztek a város természetesen két különböző pontján, amire szívesen mentem volna, de mivel az Evergreyt többször láttam (igaz, utoljára 2009-ben), és most sem főzenekarként jöttek, tehát pont ugyanakkor kezdtek, mint az első előzenekar a Dürerben, így arra a két csapatra esett a választásom, amelyek lemezei elbűvöltek és még nem láttam őket. Így történt meg az a különös eset, hogy a két előzenekar érdekelt, és nem a főzenekar.

1114wmlA Wolfmother-jelenség számomra eddig kimaradt. Persze hallottam korábban a bandáról, de csak az idei Victorious kapcsán csodálkoztam rá a zsenialitásukra, még ennek ismeretében sem gondoltam volna azonban, hogy ilyen népszerűek itthon is. Mert bár valóban kiváló formában nyomják a jobb híján leginkább vintage rockként aposztrofálható muzsikát, de mindez igaz például a Vintage Caravanra is, míg azonban az izlandiak nagyjából negyvenhárom ember előtt léptek fel idén a Dürer középső termében, addig Andrew Stockdale-ék simán megtöltötték az Akvárium nagyobbik termét. Méghozzá csurig, ugyanis az esemény képzeletbeli kapujára már jó pár órával annak kezdete előtt kikerült a sold out tábla.

1028inq1Legyen bármekkora underground legenda a lassan harmincadik (!) életévébe lépő görög Rotting Christ, az évek során sosem kerültünk egymáshoz annyira közel, hogy egy-egy itthoni fellépésük kapcsán ellenállhatatlan késztetést éreztem volna a felvonulásra. A nemrégiben koncertlemezzel is jelentkezett athéni brigád ettől még persze kimondottan erős koncertzenekar hírében áll, és ezt a mostani, a Schammaschsal és az Inquisitionnel felpaprikázott turnécsomagot már valóban vétek lett volna kihagyni, így leróhattam én is ezt az ősrégi tartozásomat. Megjegyzem, a lényegi következtetést máris levonva: mondjon az aktuális fellépési sorrend bármit, az este főszereplője nem az Inquisition, de még csak nem is a Rotting Christ, hanem Armando da Silva Conceição volt.

1113gillan„Ian Gillan Deep Purple-t énekel!" Illetve „minden Deep Purple-sláger elhangzik majd!" – ígérte e különleges esemény promotálására létrehozott Facebook-oldal. És tulajdonképpen mindkét állítás igaz is volt, meg nem is: Gillan ugyanis énekelt Deep Purple-t, sokat, de természetesen mindenféle mást is. És persze slágerek is akadtak szép számmal, de közel sem mind, hiszen azok a dalok, amiket a Purple is hanyagol évek óta (lásd például Child In Time), most sem kerültek terítékre, és ez jó is volt így. Gillan talán legnagyobb előnye ugyanis, hogy jól és méltósággal öregedett, azaz 71 évesen pontosan tisztában van vele, mi az, ami még megy, és mi az, amit már nem kell erőltetni. Az Aréna színpadán elővezetett kétórás programja így pedig egy percig sem volt kínos, pedig lássuk be, benne volt a pakliban, hogy ez bizony egy irdatlan nagy hakni lesz. De nem lett az.

1028dt2Zord külső körülmények úgy játszottak közre, hogy ezúttal éppen egyik legkedveltebb magyar zenekaromat, az Apey & The Pea-t érte utol az előzenekarok kérlelhetetlen végzete, miszerint akárhogyan is igyekszik az ember, nem fog tudni időben odaérni rájuk. Rohadtul sajnálom a dolgot, hiszen száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan bivaly módon idézhették meg a Judas, az Abraham, a Pothead, vagy az I, The Rope Eater hegyeket görgető témáit, mint bármikor. Csak az vigasztal, hogy alig néhány hete láthattam őket az Uzipov és a Stubborn társaságában, így legalább pontosan tudom, miről maradtam le.

placebo_k2016_01A Placebo is elérte azt az életkort, amikor óhatatlanul bekövetkezik az ilyen-olyan évfordulós turnék időszaka: majd később persze olyan is lesz, hogy „játsszuk el egyben a legfontosabb lemezeinket", de jelenleg ez a jubileum a szép kerek és tiszteletreméltó húszasra esett. Ennek megfelelően a választott tematika a „játsszunk a teljes repertoárból, persze olyan dalokat is, amit rég nem hallott a közönség, és ezután már nem is nagyon fog". Ám legyen. Húsz év termése hét sorlemez, amelyből bőven lehet válogatni, főleg, hogy rengeteg Nagy Slágert is írtak, amelyek közül számos a mai napig frissnek hat. Persze ilyenkor óhatatlanul előjön, hogy pont nem a te legnagyobb kedvenceidet kotorták elő, mint ahogy így utólag elárulhatom, az enyémeket sem, illetve kihagytak nem kevés alapvetést, amelyekkel teljesebb lehetett volna a kép. Két és negyed óra Placebót kaptunk – ami nekem azért is kellett, mert ha már/még félig betegen mentem a koncertre, és az antibiotikum kevéssé használt, talán a placebo majd fog (poén, tessék!).

1024volbeat1Arénaturnén a Volbeat. Évek óta sejthető volt persze, hogy ez lesz majd belőle, mégis döbbenetes látni, ahogy mindössze néhány év következetes munkájával hova jutottak a dán elvismetalosok az E-Klub apró színpadától. Nem csupán a deszkák, de a produkció mérete is szépen kinőtte magát azóta, e mostani kör kulisszái pedig nem csupán az amúgy is meglehetősen szimplára vett pecsás koncerttel, de a VOLT Fesztivál nagyszínpadán megejtett fellépésükkel sem említhetők már egy lapon. Ezek bizony ugyanazok a helyek, ahol a Mötley Crüe vagy éppen Elton John is megfordult mostanság, amit látunk/hallunk, az pedig a már minimálban is farkasokkal táncoló Volbeat-jelenség 2.0-s változata.

1111col1A Cult Of Luna legénysége ritkán fogalmaz meg olyan sarkos megállapításokat, mint amikor az év elején egyértelműsítették: teljesen kizárt, hogy a Julie Christmasszal közösen rögzített Mariner dalai élőben valaha is megszólaljanak. Ehhez képest már a nyáron tudni lehetett, hogy az Atlanti-óceán két ellentétes partján élő zenészek végül mégis módot találtak erőik egyesítésére, és mindössze öt kiszemelt európai városban előadják majd teljes egészében az év egyik legerősebb albumát. Erről a kivételes lehetőségről pedig semmiképpen sem szerettünk volna lemaradni, így a bejelentéssel szinte egyidőben, a holdkórosok hazai fellépése mellett tettük le a voksunkat.

1016kam1Megmondom őszintén, a Kamelot lemezei iránti érdeklődésem valahol közvetlenül a The Black Halo után veszett el, nagyjából tíz évvel ezelőtt. Bármennyire is imádom a csapat zenéjét, az utóbbi anyagok számomra kissé üresnek és önismétlőnek tűnnek. Hiába teszek ugyanis mindegyikkel legalább egy próbát, valahogy egy sem fog meg igazán, így ha Kamelotot van kedvem hallgatni, rendre a régi, még Roy S. Khannal készült lemezeket vagy az első kettőt (emlékszik még valaki Mark Vanderbiltre?) veszem elő. Ettől függetlenül élőben mindig szívesen megnézem őket, hiszen az „új" vokalistával, Tommy Karevikkel is rendre izmos koncerteket adnak.

1106voi1Elég sűrű volt számomra a november elsejét megelőző hosszú hétvége, így túl sok energiám nem maradt kedd estére, egy Voivod koncert kedvéért azonban összekapja magát az ember. Mozgósítottam tehát a rejtett tartalékokat, és kilencre lebattyogtam a Barba Negrába, hogy Kanada elsőszámú ufó-thrashereit megnézzem. Hiába volt tehát az Entombed A.D. az este főzenekara, én egyértelműen Awayék miatt érkeztem. Az persze más kérdés, hogy előzetes elképzeléseim ellenére végül az Entombed A.D. műsorát is végignéztem, de erről majd később.

bryanadams_k2016_01Mielőtt bárki nekikezdene a kommentszekcióban, hogy de miért ír a Shock! Bryan Adamsről, amikor kiváló dél-amerikai doombandák és még kiválóbb svéd precíziós power/thrash/death-gárdák maradnak ki a felhozatalból, bocsássuk előre: az idén már 57 éves kanadai fószer tényleg világéletében a könnyedebb végéről fogta meg a dolgokat, de távolról sem volt mindig az a balladás-ríkatós figura, mint ahogy elhíresült. És ugyan a közönség nagyobbik része nyilván óriási csalódottsággal távozna egy-egy fellépéséről, ha nem hangzana el az Everything I Do (I Do It For You), a Heaven, a Please Forgive Me meg a többi könnyzacskó-kipukkasztó líra, a teltházas Aréna színpadát tökéletesen belakó Bryan összhatásában igazából nem nagyon tűnt másmilyennek vasárnap este, mint annak idején a Run To You vagy a Summer Of '69 klipjében.

Harmincöt év tényleg nem semmi, a Moby Dick pedig épp ezt az évfordulót ünnepli idén, és mi mással is tehetné ezt, mint egy speckó koncerttel. Smiciéktől eddig sem állt távol, hogy a különleges eseményeket, megjelenéseket különleges, vendégekkel kiegészített happeningekkel tegyék még érdekesebbé, így tulajdonképpen már meg sem lepődtem rajta, hogy ezúttal sem csupán egy sima koncertben gondolkodtak.

1003sb1Egyszer már járt nálunk az első lemezével turnézó Serious Black, azonban az a koncert ugyanúgy nem győzött meg, ahogy a bemutatkozó korong sem, így elkönyveltem őket magamban annyival, hogy jó az énekesük, de semmi több. Mivel azonban Urban breed a Tad Morose-lemezekkel beverekedte magát az abszolút kedvenc énekeseim közé, másodszorra is felkerekedtem, hogy megnézzem a csapatot.