0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A Haken az utóbbi évek legtöbbet hype-olt fiatal progcsapata, akik már önmagukban is komoly érdeklődésre tarthatnak számot, bármerre is játszanak Európában. Első magyar koncertjüket azonban azon tízéves szülinapjukat ünneplő turné keretében adták, ahol az egyik előzenekarban egy bizonyos Max Portnoy ül a dobok mögött. Márpedig aki progresszív metal rajongó, jó eséllyel kíváncsi arra, mit tud az egykori Dream Theater-ütős fia, szóval az A38-ra látogató csomag valóban kiemelkedően erős összeállítás volt. És akkor még nem is beszéltünk a hatalmas közönségsikert besöprő The Algorithmről.

alex_skolnick_trio_k2017_01A '80-as évek végén, amikor a thrash-hullám széles sávban terítette be a hallgatóságot, a színtér egyik vezető csapata a Testament volt. Szólistájukat, Alex Skolnickot a szakma egyik legelismertebb szereplőjeként tartották számon, nincs ez másként ma sem. Ugyanakkor Alex már akkoriban is előszerettel hangsúlyozta, hogy hatásai között túlnyomó részt blues- és jazzgitárosok vannak, szabadidejében pedig előszerettel gyakorolja is ezt a műfajt. Aztán ahogy megcsömörlött a súlyos zenéktől, szépen lassan elkezdte beindítani trióját, amelyben azóta is Nathan Peck bőgős és Matt Zebroski dobos a társai. Tizenöt év alatt megjelentettek négy lemezt, időről időre turnézgatnak mindenfelé, és végre eljöttek hozzánk is, ezúttal nem hiúsult meg a koncert, mint pár évvel ezelőtt.

0207fw2A Fates Warning kivételes zenekar. Miközben a progresszív metal műfaj egykori előfutárai, hasonlóan magas nimbuszú alakulatai közül már gyakorlatilag senki más nem őrzi régi, sértetlen dicsfényét, Jim Matheos és társai továbbra is rendületlenül kitartanak. Jó, mondjuk nekik is volt közben egy hosszabb leállásuk, de úgy tűnik, mára érzik, hogy nem lehet kihagyni büntetlenül nyolc éveket, így a tavalyi Theories Of Flight már emberi időn belül követte a Darkness In A Different Lightot, és ami a legfontosabb: mindkét album állati jól sikerült, színvonaluk simán méltó a régi mesterművekéhez. Legalább ennyire örömteli, hogy a mostani turnéval is eljutottak hozzánk, és természetesen ezúttal sem okoztak csalódást.

0316nma1Vannak olyan párosítások koncertfronton, amit akkor sem szabad/érdemes/megengedhető kihagyni, ha éppen nem vagyunk a szóban forgó bandák szakavatott ismerői. Ugyanakkor sokat emlegetett zenehallgatói rutinunk, szakértelmünk igenis felhatalmaz arra, hogy ilyen eseményekről is megemlékezzünk, főleg, ha tényleg megérintett és inspirált a dolog (még ha nem is két nappal később jött az ihlet, ahogy ugye a szerk. elvárná). Nem is beszélve a mindenható olvasóról, aki információra szomjas, vagy csak simán az íróhoz hasonló helyzetben van, és kíváncsi – elképzelhető, hogy ott volt ő is, de lehet, hogy pont azért érdeklődik, mert nem jutott el. Nyilván a keményvonalas rajongóknál rezeghet a léc ilyenkor, de az ő kiszolgálásuk semmilyen zenekarról szóló cikk esetében nem szokott szempont lenni, mint ahogy maguk a zenészek sem kellene, hogy ezt figyelembe vegyék. Nos, én úgy látom, hogy az este főbandái szintén így gondolkodtak mindig is, és ez már alapból szimpatikus.

0206tarja4Tarjával valahogy felemás a viszonyom, ugyanis annak ellenére, hogy nagyon szeretem a hangját, és túlnyomórészt a Nightwishsel készített lemezeit is, szóló-cuccai sajnos sosem kaptak el igazán. Az aktuális The Shadow Selffel is próbálkoztam becsülettel, de igazán ezzel sem győzött meg. Élőben azonban ennek ellenére bármikor vevő vagyok rá, így nem is volt kérdés, hogy ezúttal is itt a helyem. Február elsejét ugyanakkor borzasztó sűrűre sikerült összeszerveznem, így az is kérdéses volt, hogy eljutok-e egyáltalán Tarja budapesti koncertjére, mely a The Shadow Shows turné nyitánya is volt egyben. A Barba Negrába végül megérkeztem ugyan, viszont pont Tarja első nótájának kezdetekor estem be, így sajnos mindkét előzenekar, azaz az AnVicion és a Devilfire műsoráról is lecsúsztam.

anthrax_k2017_01Furcsa lett volna, ha pont az Anthrax marad ki a nagy tematikus turnézgatásból, miután ismét Joey Belladonna énekel náluk, és a jelek szerint most már így is marad. Az 1987-es Among The Living a thrash-történelem egyik abszolút mérföldköve, a New York-i mosherek legfontosabb és egyben legsikeresebb nagylemeze, így a harmincéves jubileumi megemlékezés ebben az esetben valóban mindenféle görcsölés nélkül adja magát. Az album felét persze évforduló nélkül is folyamatosan műsoron tartotta a csapat ebben a három évtizedben, függetlenül attól, ki volt éppen a frontember, de egyben mégis más volt – és arra is rávilágított, hogy az Anthrax tényleg szemezgethetne bátrabban az életműből az utóbbi periódus biztonsági játéknak tekinthető setlistjei helyett.

0202dest1Tavaly októberben komolyan elgondolkoztam azon, hogy kimegyek Prágába, ahol a Destruction vendégeként egy igen izmos turné-összeállítás keretében a Flotsam And Jetsam, az Enforcer és a Nervosa játszott. Sajnos az utazás végül nem jött össze, de túl sokáig nem szomorkodtam, hamar jöttek ugyanis a hírek, hogy a fenti négyesből hármat itthon is meg lehet lesni, épp csak két felvonásban. Nemsokára a Flotsam is nálunk játszik a Dew-Scented és az Izegrim társaságában, a 2017-es magyar thrash-évadot pedig a Destruction és a Nervosa kettőse nyitotta, akik előtt a német Rezet melegített be.

Bár nem is olyan régen számolt be tanult kollégám egy minden bizonnyal remek esztergomi Ørdøg-buliról (már csak a Wackorral való párosítás miatt is ütős lehetett), azért egy lemezbemutató mégiscsak más. Pláne, hogy már most ki lehet jelenteni, hogy a Sötétanyaggal az év egyik legerősebb anyagát szállította le a jól ismert, harcedzett veteránokból álló, de a színtéren mégis relatíve újnak számító csapat. Mostanában úgy tűnik, hogy valahogy kezd magára találni az underground, és ez nemcsak erős lemezekben, hanem a fővárosi koncertek látogatottságában és presztizsében is mérhető: a szóban forgó bulin kívül máris eszembe jut az Asphalt Horsemen lemezbemutató ugyanitt, az A38-as Ozone Mama egy jó hónapja, valamint a Trillion akváriumos akciója is – mind remekül sültek el. Nyilván minden eseményről tudósítani képtelenség, de ha úgy vesszük, mivel a bandák önmagukban is elég aktívak a közösségi médiában, a mi beszámolóink maximum fűszerezni hivatottak az infóáradat jóízű, de néha kissé túlságosan is megrakott svédasztalát. Nem fogom tehát különösebben bő lére ereszteni a mondandómat, aminek köszönhetően az olvasó kissé fellélegezhet.

Nna, már megint mehettem csapkodni a karfát! Tavaly két alkalommal sikerült nagyzenekaros filmzenés koncertet látnom/hallanom, idén konkrétan az egész koncertidényemet egy hasonló rendezvénnyel nyitottam, noha a korábbi élményekhez képest kicsit mégis más volt, hiszen az első Harry Potter film vetítése közben teljes nagyzenekar (kórussal) szolgáltatta a filmzenét.

A Pretty Maids kellemetlen kényszerhelyzetben találta magát pár nappal ezelőtt Münchenben, Allan Tschicaja dobos ugyanis kidőlt valami különösen intenzív gyomorfertőzés következtében. Így last minute jelleggel kellett leutaztatniuk Dániából a bulira az ütős közvetlen elődjét, Michael Fastet, aki aztán Pozsonyban és Budapesten is játszott velük. Ronnie Atkins menet közben hangsúlyozta is, hogy emiatt aztán bizonyosan nem játszanak hiba nélkül, de kit érdekel, a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát – ebben pedig garantáltan nem is volt fennakadás, a dán veteránok az utóbbi időszak egyik legfergetegesebb hangulatú koncertjét adták az A38 Hajón.

0126st2Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt a 2016-os koncertszezont is Brnóban nyitottam. Akkor a Manowar meglehetősen komoly csalódást okozott, idén azonban minden előjel abba az irányba mutatott, hogy egy másik műfaj nem kevésbé legendás nagyágyúi nem fognak hasonló helyzetbe hozni. A Persistence turnét vezető Suicidal Tendencies ugyanis egyike a színtér legjobb koncertbandáinak, ráadásul a szinte utazó-fesztiválnak is beillő csomagban nem akárkik játszanak előttük: az Agnostic Frontot talán fölösleges lenne bárkinek is bemutatni, hisz ők minimum annyira alapzenekar, mint az ST, de a Walls Of Jericho és a kissé kakukktojás, de a programba tökéletesen beilleszkedő Municipal Waste sem gyenge élőben.

A sors szerencsés fordulatának köszönhetően a Firewind pont ugyanazon a napon lépett fel nálunk, amikor a Brainstorm kelet-európai mini turnéja is elérte Budapestet. A két koncertet szervező promóter pedig gondolt egyet, és összefésülte a két eseményt, amiért örök hála nekik. A két csapat rajongótábora ugyanis vélhetően komoly átfedést mutat, ráadásul így az egyébként is igen jutányos áron elérhető buli dupla-headliner attrakcióvá alakult. Ugyan a Brainstorm a többi állomáshoz képest rövidített szettet játszott, így is 75 percet töltöttek a színpadon, ami a Firewind másfél órájával már igen komoly programot jelentett.

0114fleshgod2Úgy alakult, hogy ezen a keddi napon több, brutális (?) muzsikáját színházzal keverő alakulat tette tiszteletét a Dürerben. Nem meglepő módon a középső teremben a lengyel Batushka tömjénfüstös szeánsza teltházat hozott, de az első európai headliner turnéját bonyolító római Fleshgod Apocalypse is szép számú közönség előtt mutathatta meg magát a nagyteremben. A szervezők szerencsésen ügyeltek arra, hogy a két színpad egyébként nagyjából azonos célközönséget vonzó előadása időben minél kevésbé fedje egymást, így a keringő is rendesen beindulhatott, és aki kellően lelkes volt, aznap este akár négy-öt fellépést is megtekinthetett. Jómagam az este zeneileg számomra leginkább értékelhető olasz főattrakciójára hegyeztem magam, de kapva az alkalmon, a felvezető hollandok műsorát is végignéztem.

jeff_scott_soto_k2017_01Sose mertem bele se gondolni, hogy nálam hendikepből induljon Jeff Scott Soto koncertje. Az évvégi listámon még a csalódások között is szerepelt a Divak lemez, mert ez a keménykedő, lejjebb hangolt vonal egész egyszerűen nem áll jól Jeffnek, még akkor sem, ha neki az is jól fest, ha a vasúti menetrendet kell elénekelnie. Ráadásul az előttem álló 2 x 240 kilométer sem dobott fel túlzottan, és csakis az „evés közben jön meg az étvágy" tétel tartotta bennem a lelket, na meg a korábbi fellépések kellemes emlékei. Mindezek fényében bocsánatot is kérek az előzenekaroktól, mert míg ők a színpadon ténykedtek, én még bőven a távolságot nyeltem a helyszín felé.

1228dd2Azóta akartam bármi áron elcsípni a The Dead Daisiest, mióta a tavalyi Rock in Viennán lecsúsztam róluk, John Corabi ugyanis kedvenc énekeseim egyike, élőben azonban még sosem láttam. Nehéz is lett volna mostanában összeakadni vele, mivel azelőtt, hogy a Daisiesben feltűnt volna, hosszú éveken keresztül nem nagyon csinált semmit. Volt ugyan egy unplugged lemeze 2012-ben, ezt leszámítva azonban túl sokat nem lehetett hallani róla. Aztán jött David Lowy, aki az utóbbi évek legkomolyabb hardrock-szupergroupját trombitálta össze, a frontemberi posztot pedig 2015-ben Corabira osztotta ki. Azóta megjelent két nagylemez, lenyomtak egy rakás turnét, én pedig hirtelen a bécsi Szenében találtam magam, hogy nagyjából tizenöt év várakozás után végre élőben is lássam azt a fickót, aki felrekesztette a Mötley Crüe-életmű legjobb – és a sors iróniája folytán leginkább mostohán kezelt – lemezét.

Sosem voltam Jethro Tull-rajongó. Sőt, az igazat megvallva a Thick As A Brick kivételével gyakorlatilag nem is ismertem a csapat – egyébként igen tiszteletet parancsoló – életművét. Mivel azonban sajnos néhány éve már olyan időket élünk, amikor a régi, legendás arcok bármikor eltávozhatnak (jobb esetben csak a zeneiparból), Ian Anderson budapesti koncertje kiváló, és egyben talán utolsó lehetőségnek mutatkozott, hogy valamelyest pótoljam az eddigi mulasztást. Anderson ugyanis idén tölti a hetvenet, égy ugyan egy laza tizest simán letagadhatna, ebben a korban már benne van a pakliban, hogy egyszer csak azt mondja: köszönöm, elég volt! 2017-ben viszont még egy Ian Anderson plays Jethro Tull című turnéval járja Európát, és ahogy a körút elnevezése is mutatja, aki jegyet vált ezekre a bulikra, igen alapos merítést kaphat az egyébként 2011 óta nem turnézó zenekar dalaiból.

1222akos1Ezidáig huszonnyolc éves pályafutásának újabb korszakhatárához érkezett Ákos, mégpedig egy nosztalgiával is vastagon átitatott, rajongói szemmel akár szürreálisnak is tetsző időszak végéhez. Exkluzív külföldi bulikkal és egy sportarénás lemezbemutatóval indult ez a 2084 és Még egyszer albumok által fémjelzett éra, ami idővel túlzás nélkül olyan mértékű diadalmenetbe fordult át, ami még egy hasonló imádat tárgyaként élő főhős esetében is ritkaságszámba megy. Kedvenc ikonunk az utóbbi három évben mindannyiszor ráduplázhatott az Arénában, és a most belengetett egyéves koncertszünetre úgy vonulhat el, hogy (sokszorosan) megérinthette a plafont ezzel a produkcióval is. A léc természetesen az utolsó (?) szintirock-előadásokon is a helyén maradt.

0219gh1Vannak dolgok, amelyekre az isteni adottságon kívül semmi sem szolgálhat magyarázatul. Miközben ugyanis azt látjuk, hogy a hatvanas-hetvenes korosztály döntő többsége Ian Gillantől David Coverdale-en át Don Dokkenig rengeteget veszített hangjából, akadmak olyan kevesek is, akik mintha csak egyre jobbak és jobbak lennének az idő előrehaladtával. Ronnie James Dio mellett ebbe a kategóriába tartozik Glenn Hughes is, aki annak ellenére is topformában van, hogy idén tölti be a 66-ot, illetve igen komolyan és sokáig pusztította is magát a korábbi évtizedekben. Ennek ellenére a mára egy kedélyes, öreg hippi személyiségét magára aggató Glenn simán szembeszállhatna fiatalkori önmagával is, a verseny lefolyása pedig korántsem lenne egyértelmű. Vagy, hogy egy tök egyszerű, mégis sokatmondó dolgot említsek: miatta tuti, hogy nem kéne kihagyni a programból a Child In Time-ot ma sem.

Felületes olvasó számára úgy tűnhet, hogy a jövőbe látunk, hiszen már a budapesti koncert előtt elkészült a beszámolónk a Headbanger's Ball-buliról, aki viszont alaposabban megnézte a szalagcímet, rögtön kiszúrhatta, hogy az Iced Earth által vezetett csomag bécsi fellépéséről lesz lentebb szó. És azt is elárulom, hogy miért: hétfőn ugyanis, amikor Jon Schafferék a magyar fővárost veszik be, Bécsben a The Dead Daisies játszik, én pedig egyikükről sem akartam lemaradni. Egy pesti buliból így lett végül két bécsi.

0217wack1Most komolyan, létezik olyan érző szív ebben az országban, amely erre a párosításra nemet tud mondani, legyen a szóban forgó megmozdulás bármely eldugott sarkában a Kárpát-medencének?! Az utóbbi kitétel ráadásul Esztergomra éppen a legkevésbé igaz, pláne nem saját bázisomból, az Izmos Szupermetál* fővárosából, vagyis Budapestről nézve. Egy nemzetféltő jobbágykodással eltöltött munkanap végén is bátran el lehet tehát indulni a Sportalsóba, ahol általában jó hangulatban, szerethető környezetben, a fellépők elfogadható megszólalásának teljes mellőzésével tölthetjük el az időt. WackorMiki is minden bizonnyal így gondolta ezt, vette a fáradságot, és nem mindennapi módon, ezen az estén két zenekarát is a színpadra vezette.

Igazi last minute döntés volt részemről ennek az évvégi bulinak a meglátogatása, de már most előre elspoilerezem, hogy óriási hiba lett volna mégis otthon maradni, mi több, ha tehettem volna, a másnapi debreceni alkalmon is tiszteletemet teszem. Utóbbi esetében persze elég hamar elejét vette a dilemmának, hogy a Roncsbár sold out lett, ugyanakkor mégiscsak van miért utólag bosszankodni, hiszen a tavalyi duplázás (pláne a kuriózumnak számító unplugged koncert) már a múlté. Pedig korábban nem is voltam Ignite-fan, csupán messziről szimpatizáltam a csapattal és már most ikonikus hazánkfia frontemberükkel. Nem mellesleg ugyanakkor nálam is nagyon beütött idei albumuk adrenalinbombája – valóban, ha egyszer az Ignite is italmárkát csinál magának, stílszerűen (bio)energiaitalt lenne érdemes piacra dobniuk sör, bor vagy vodka helyett (esetleg mellett).

0216em4Szólóban, egy szál akusztikus gitárral kiállni a színpadra mindig necces. Ahogy ugyanis egy jó viccet is el lehet sütni szarul, ugyanúgy hiába vannak az embernek jó dalai, lecsupaszítva azok még korántsem biztos, hogy működnek. Ehhez ugyanis kell még karizma, előadói véna és egy olyan megkapó személyiség, amely képes arra, hogy önmagában is eladja a bulit. És ez akkor is így van, ha Eric Martin a szó szoros értelmében nem szólóban lépett fel, hiszen magával hozta a Demonból ismerős gitárost, David Cotterillt is. A Mr. Big frontembere persze rendelkezik a szükséges kvalitásokkal, ahogy azt majd' négy évvel ezelőtt a PeCsa Caféban már bizonyította, és a Dürer középső termét, azaz a Room 41-et majdhogynem csurig töltő közönség soraiban sem hiszem, hogy lett volna bárki, aki a másfél órás buli végén ezen megállapításomat kétségbe vonta volna.

Két okból sem egyszerű írnom erről a koncertről: egyrészről mivel nem állíthatom, hogy behatóan ismerném a King Crimson munkásságát (nem rajongójuk, inkább csak tisztelőjük vagyok), másrészről pedig, mert ez az este iszonyatosan tömény volt. Jobb szóval egyszerűen nem tudom illetni. Aki hallott már valaha King Crimsont, tudja, hogy zenéjük minden, csak nem könnyen emészthető, élőben pedig a lemezverziókhoz képest sok esetben teljesen máshogy is kerülnek interpretálásra a dalok. Ez a fajta végtelenül összetett, tördelt, sok esetben a kakofóniával cimboráló muzsika pedig óhatatlanul rátelepszik az emberre, főleg, ha három órán keresztül, masszívan kapja.

devin_townsend_k2017_01Elképzelni nem tudom, miért álmodták meg a szervezők ezt a koncertet eredetileg az A38 hajóra, hiszen már a múltkori alkalommal is a Barba Negrában nézhettük meg Devin Townsendet. Persze gyorsan kiderült, hogy alábecsülték az érdeklődést, ami nem is csoda, hiszen tényleg erős csomag érkezett a Leprous, a Between The Buried And Me és a főattrakció hármasával. Sokszor illik panaszkodni az előzenekarokra, ám ezen az estén mindhárom fellépő elképesztően erős a maga műfajában, és lefogadom, hogy jópáran inkább az első vagy a második fellépő miatt jöttek, nem is elsősorban Devinre voltak kíváncsiak.

1208aa5Az Amon Amarth szép szorgos munkával, fokozatosan építkezve Európa vezető metal csapatai közé nőtte ki magát, jelenleg pedig – tetszik vagy sem – szépen ott is trónolnak a csúcson, közvetlenül a Nightwish és a Sabaton alatt. (A Maident, a Priestet és a többi három-négy évtizedes múlttal büszkélkedő alapcsapatot most hagyjuk, ők abszolút más liga és kategória.) A fáradhatatlan vikingek tehát már most is komoly nézőszámokat vonzanak, és gyakorlatilag bármely fesztiválon húzónévnek tekinthetőek, ez a tendencia pedig vélhetően a jövőben csak erősödni fog, a magam részéről mégsem az ő kedvükért érkeztem elsősorban a Barba Negrába, hanem a szintén svéd Grand Magus miatt.

Bár valóban illusztris névsor köthető az Almanac zenekarhoz, első lemezük érkezése mégsem hozott túlzottan lázba. Annak ellenére ugyanis, hogy a Victor Smolskival felálló Rage kezdetben hatalmasat ütött, számomra a végére teljesen érdektelenné és szürkévé vált a zenekar, ráadásul egy kifejezetlen kellemetlen személyes élményem is van velük kapcsolatban. A Tsart így leginkább csak azért hallgattam meg, mert David Readman rossz cucchoz még nem adta a nevét. Az Almanac pedig minden kétséget kizáróan felülmúlta várakozásaimat, bemutatkozó lemezük ugyanis egy kiválóan sikerült, izgalmas, de egyben rettentően fogós anyag lett.

1206doro4Doro egy legenda! Lehet, hogy mozognak nála sokkal jobb énekesnők is a színtéren, mint ahogy az is, hogy ma már népszerűségben sem veszi fel a versenyt a vezető female fronted csapatokkal, mindettől függetlenül azonban ugyanúgy megkerülhetetlen intézmény, ahogy például Udo Dirkschneider is az. Épp ezért volt meglepő számomra, hogy ilyen kevesen jöttek el megnézni őt, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, milyen ritkán vetődik errefelé. Nekem eddig egyszer sikerült összefutnom vele, majdnem másfél évtizede, a 2002-es Szigeten, és bár sosem voltam ízig-vérig fanatikus rajongója a teuton metal nagyasszonyának, az a buli a mai napig nagyon kellemes emlékként él bennem. Azóta egyetlen egyszer fújta felénk Dorót a szél (annak a Club 202-es bulinak is négy éve már), így tényleg meglepő volt számomra, hogy a norvég Spitfire műsora alatt jó, ha kétszáz-kétszázötven ember lézengett a klubban. Később azért jöttek még jócskán, de a létszám Doróék műsorának kezdetekor is épp csak elég volt egy szellős félházra.